Reggel eldöntöttem (reggel – erős kifejezés, a spanyol időzavar miatt inkább délelőtt (duplazárójel, hogy az országban valójában egy órával később lenne, csak Franco a hitleri, azaz német időhöz ragaszkodott – aztán elfeledkeztek a visszaállításról, mindezt Feta mesélte, duplazárójel vége)) hogy iszom egy kávét egy szállásomhoz közeli kávézóban. Ez meg is történt, egész jó volt üldögélni a kiülős részen azon a téren (Giróna), amit már valamennyire, amennyire két nap után lehet, már magaménak éreztem. A tervem az volt, hogy megnézek egy két Gaudi házat, Feta egyik kedvenc utcájában, a Passaig de Gracián, majd a Jola által ajánlott fotókiállítást tekintem meg. Az utam az utcánkon, a Calle de Consell de Cent-en vezett végig. A sok oktogon alakú tér és sarokház elnyerte tetszésemet, egy kávézó nagyon szimpatikus volt, és bántam, hogy nem ott kávéztam. Így kezdődött a házak délelőttje, hiszen a lényeg most nem a történelem vagy a kikapcsolódás volt, hanem pusztán az esztétika. Egy idő után már nem is érdekeltek az okok, elég volt az, hogy látok. Így értem ki a Passaig de Graciára, ahol megcsodáltam a Casa Lleó Merrera szecessziós díszeit, a mozaikkirakásos utcai padokat, a Gaudi-tervezte habos sütemény-palotát, a Casa Battlót, és a tőle elütő riválist, a Casa Amatillert. Egy keresztutcába keveredte figyeltem fel az Antoni Tapíes-házra, ami egyben a művész életműkiállításának is helyet ad. Végül úgy döntöttem, egyelőre nem nézem meg. Szép lassan sétáltam le a Passaig de Gracián a Catalunyaig, közben bámulva és fényképezve az egekbe törő házakat. A térre megérkezve most nem a galambokat, hanem a teret behatároló épületeket figyeltem, és feltűnt, hogy még a közeli McDonalds is milyen díszes hely. A St. Pere utcán haladva is az épületek voltak meghatározóak, itt már tényleg nem kaptam elő az útikönyvet minden egyes alkalommal, hanem csak láttam. Így érkeztem el a katalán zenei központhoz, azaz a Palau de la Musíca Catalanahoz. Ami elsőre feltűnt az az épületet lezáró üvegfal volt, mely mögött lapult védetten a valódi épület, a kettő között egy magányos munkás renovált kötélen függve. A második pedig a Budapesti Fesztiválzenekar plakátja volt, akik márciusban fognak fellépni. A harmadik pedig már az, hogy akkor megnézem az épület bejáratát, elejét, így illeszkedett a díszes épületek sorába ez a katalán MÜPA is! Aztán végre be is megyek, és megpróbálom kideríteni, mennyibe kerül a látogatás, aztán kiderül, hogy csak idegenvezetéssel lehet bemenni, ami viszont drága. Így csupán a kávézóban teszek látogatást, igazán meginnék egy kávét, de végül csak körbejárok a díszes, boltíves helységben. Ezután a Rambla felé veszem az irányt újra, most jön a fotókiállítás a Palau de Virreinában. Egy barcelonai fotós újságíró, Ricard Garcia Vilanova a háború kezdetétől Szíriában volt. 2011-től 2015-ig készített fotói, videói rettentően megráztak. A torkom talán egy kislány rajzáról készült fotónál szorult össze a legjobban, melynek valami olyasmi volt a címe, hogy "élet a háború alatt” – ezt a rajzot a fotótilalom ellenére meg is örökítettem. A sokk után egy 1820 óta működő kedves cukrászda fakasztott mosolyra. Majd a következő nagy terv vette kezdetét: megnézni kedvenc focicsapatom, a Barcelona pályáját, a Camp Nou-t. Előtte azonban elhatározom, hogy eszem valamit a környéken – végtére is ez már külváros, nem lehet annyira drága. Ismét egyre éhesebb leszek, fogyó türelemmel keresek egy helyet, el is tévedek, az árak nem kedvezők, míg végül végre találok egy helyet ahol azt mondom, mindenképpen itt eszek. Sokan vannak, jó hangulatúnak tűnik, egy egyszerű, kicsit restire hajazó kifőzdének tűnik. A két pincér egy házaspárnak tűnik, 60-as mosolygós katalánok. Angolul nem beszélnek, az étlapon is csak spanyolul tájékozódhatok, az útikönyvemben lévő kis szótár segít, de nem sokat. Mindenesetre a sör jó, és jár hozzá csipsz, na meg előételnek bagett és olívaolaj. Lelkes vagyok, és húst rendelek, igaz, nem sikerült megérteni, pontosan mit, de húst, na, ez a lényeg. Rántott hús volt, egyszerű, kicsit elégetett, kicsit rágós rántott hús. Jó, ne ragozzuk, rossz volt. Aztán a pincér kevesebbet számolt, elégedett is lettem volna, de aztán rájött és követelte az euróit. Természetesen kifizettem, de úgy jöttem ki a helyről mint egy megalázott és csalódott turista, aki nem ért semmit a körülötte levő világból, mert nem beszéli a nyelvet. Akkor éreztem ezt először nagyon, később többször előjött az érzés, és most már, november 2-án, amikor gépelem, valahogy együtt tudok vele élni, valahogy, ha nem értem is, megértem. Nem utolsósorban azért egy hónap óta (baszki, egy hónap!) fejlődött a spanyolom. Egy kis eltévedés után végre a Camp Nou felé sétáltam, a kívülről csúnya, fehér betonépület fala tele volt Barca-címerekkel, aztán jöttek a poszterek, Neymar, Messi, mosógépreklám és minden. A belépő ide is drága volt, így ismét bosszankodtam, majd megcsodáltam a fanshopot, ahol persze nem vettem semmit. A nyugati világ egyszerre lenyűgöző és elborzasztó képe volt előttem – minden a pénzről szólt, de ha ezt le tudtam nyelni, akkor volt benne valami mágikus, valami kultuszszerű. Bábok, wc-illatosító, toll, korsó, bögre, fű a futballpályáról – mind-mind a Barcelona színeiben. A rajongás színes árucikkei sodortak magukkal, de végül semmit se vettem. Elegem volt a napból, legfőképpen azért, mert úgy éreztem, hogy normális meleg ételt még nem ettem. Így fogalmazódott meg bennem, hogy most hazamegyek, veszek a Mercadonában olívát, paradicsomszószt és tésztát, és egyszerűen főzök magamnak. A Mercadonában való vásárolgatás jól esett, összefutott a szájamban a nyál, tudtam, hogy hazaérek, rögtön felteszem a vizet és enni fogok, majd megnézem a Magyar-Feröer-szk. EB selejtezőt. Vettem sört is. Otthon, megismertem Jola szobatársát, egy francia lányt, akinek az angolját egyszerűen nem értettem az akcentusa miatt, bármennyire is koncentráltam. A tészta vize a villanysütőn csak nem akart felforrni, előre fel kellett volna forralni a vízforralóban, a lányok ezt mondták, közben meséltem nekik, de frusztált lettem, a konyha kicsi volt és ők is ettek és főztek, végre elkészült a tészta, finom volt, belapátoltam és bevonultam a szobába meccset nézni. Böde duplázott, a sör elfogyott, és döntést is hoztam: holnap nem a tengerpartot, és nem a Tibidabo hegyet nézem meg, hanem Barcelóna várkastélyát, a Montjuicet.
