Tehát megint úgy történt, hogy már a benidormi workaway alatt felvettem a kapcsolatot a következő „helyszínnel”. Tudtam ugyanis, hogy azért az utolsó napomig (december 16) nem feltétlenül akarok Benidormban maradni; főleg azért is, mert a közel lévő Valenciát is meg akartam nézni, valamint még a Bercelonához közel lévő Tarragona meglátogatását is terveztem. Ez utóbbit azért, mert még a 2013-as németországi önkéntes táborban megismertem a katalán Oriolt, aki tarragonai. Levelemre, hogy alhatok-e nála egy éjszakát, sajnos azonban nem válaszolt. Így maradt a Valencia, és csodák csodájára egy remek workawayt találtam! A leírásban az szerepelt, hogy egy lány, Ana szeretné kreatív ötletekkel felújítani a lakását, főleg falat festeni. Nagyon tetszett az egész, örültem, hogy valaki kreatív embert keres, a festés is izgalmasnak tűnt…de levelezésünk folyamán azonban kiderült: ő profi festőt keres. Ugyanakkor felvetette, hogy ha szeretnék menni, akkor egy olyan lehetőség is fent áll, hogy segítek neki székeket csiszolni és festeni. Hát igen, ismerős feladat. Valenciában. Állja az ebédet és a reggelit. Hiszen már csak öt napról van szó, és megnézhetném végre Valenciát is! Mért nem vállaljam el? Ráadásul: Alex, az olasz srác lakott egy barátjánál Valenciában, ugyanabban a negyedben, ahol Ana lakik – Benimacletben! Amely negyed Alex szerint Valenciában a legkirályabb. Olcsó, vagány kocsmák, szűk, falura emlékeztető utak, hatalmas bulik, fű, csajok, punkok, minden. Jól hangzott! Már arra is rábeszélt Alex, hogy a Glop nevű kocsmát Benimaclet főterén mindenképp ki kell próbálnom! Szóval, rápörögtem. Remek öt utolsó napnak nézek elébe! Anával leleveleztük, hogy hol vár, vagyis elirányított a lakásához, két metró, nagyon könnyű odatalálni, a címet és a számát is megadta. A Benidorm workaway utolsó napja, feltöltöm a fotókat, és végre a 10 eurómat is megkapom. Enélkül nem mennék semmire. Így is, összesen körülbelül 4-5 euróm lesz egy napra, de ugye Anától fogok kapni kaját. Szóval még aznap elkészítjük a csirkés-nyúlhúsos paellát, megesszük, majd búcsú, Adrian visz a buszpályaudvarra. Azt reméli, visszajövök, és még találkozunk. Tulajdonképpen én is. Kíváncsi vagyok például, mi lesz a könyvtárból. Később az is meghat, hogy Adrian volt az egyetlen, aki a workaway honlapján még egy értékelő kommenttel is megemlékezett rólam.
Benidorm-Valencia: körülbelül két órás újabb buszút. Most már határozottan visszafele, Barcelona irányába. Sötétedik, mire megérkezem, veszek egy metró-jegyet, és irány a megadott cím, irány Benimaclet negyede. Hamar odatalálok, és Anának, ahogy megbeszéltük, írok, amikor az egyik metróról a másikra szállok. Már persze izgulok, egyedül fogok lakni, nála, kulcskérdés, hogy szimpatikusak vagyunk-e egymásnak. A ház előtt vagyok, csöngetek, semmi. Megnézem, biztosan jó úton vagyok-e, hajlamos vagyok a tévedésekre, de nem, most valóban a jó ház előtt állok. Egyfajta modern bérházsornak tűnik. Írok sms-t Anának, és válasz is érkezik, még vásárol, de jön, várjam meg. Semmi baj, életem első, véletlenül vett tekerős cigijét próbálom tekergetni, leülök egy padra, elmegy vele az idő. Lesem a metró felől érkező lányokat: melyik lehet Ana. Habár, őt fogom a legkönnyebben felismerni, mert a workaway oldalán egy rasztás lány szerepel, és hát nyilván ő az! És hát fel is ismerem. Olyan, amilyennek elképzeltem: extravagáns, vad, mosolygós, igazi belevaló spanyol csaj. Cseppet sem tűnik harmincnak. Felvezet a lakásába, nagyon jó, bár a szokásos vicces akcentussal beszél angolul. Ki is derül, hogy egyébként angol magánórákat ad. A lakás kicsit Joláéhoz hasonlít, bár a ház itt nem régi, hanem modern, de a hosszú folyosóról nyíló szobák hangulata itt is megvan. Csodálatos szobák. Na jó, vagyis emeljük ki Ana nappaliját. Az ablak mellett gyönyörű falfestmény, egy őszi pompában fénylő erdő (egy baszkföldi erdőt ábrázol). A dohányzóasztal szintén festett, a kék vízben narancssárga halak úszkálnak. Ez utóbbi Ana munkája, a falfestés a barátjáé, a festő Victoré. A dohányzóasztalt ízléses huzatú kanapék veszik körbe, a szoba szélén, a falnál szép fa bútorok, gitár és ukulele, mintegy díszként is, az ajtó mellett mini bárpult bárszékekkel. Az üvegszekrényben borospoharak. A szoba másik végén hosszú tükörsor, asztal, pöttyös viaszosvászon-terítővel leterítve. Az én szobámban egyszerűbb faágy és fa-szekrénysor. A fényt szűrten átbocsátó, lampionszerű lámpa (ha jól emlékszem, szintén Ana munkája). A fürdőszoba csempéi kékszínű mandalákat ábrázolnak. A ház maga tehát megnyerő volt, és a laza és vagány, bent cigarettázó és vega Ana is. Először mondta, hogy szívesen körbevezet egy kicsit Benimaclet negyedében, fáradt voltam persze, de boldogan belementem. Lényegében a túra értelme az is volt, hogy Ana „Angolt tanítok” hirdetését a negyedben minél több helyre kiragasszuk. Ebben segítettem neki, miközben Ana megmutatta Benimaclet főterét, illetve romkocsmákat, bárokat ahova érdemes, vagy ahova nem érdemes menni. Több érdekes történet mellett például kiderült, hogy a valenciai nyelvhez való ragaszkodás (ami a katalánnak egy alága) olyannyira erős, hogy az egyik kocsmában (ahova nehogy betérjek) konkrétan meg van tiltva a spanyol nyelvhasználat, illetve nagyon kinézik az embert, ha spanyolul beszél. Holott szegény Anának ez az anyanyelve, így tanították meg a szülei. A túl egyszerű, beszűkült látású emberek azt mondták Anának, hogy otthon beszélhet, ahogy akar, de itt, Valencia területén ne tegye. Őrület, mondtam én is, hogy ez tényleg felháborító. Betértünk egy Müszi-szerű helyre, ahol Ana egyik rasztás, szemüveges jóbarátjának születésnapja volt. Nem tudott senki sem angolul, itt kínos hallgatás következett, kimentem cigit tekerni, de nem sikerült, Ana segített. Ott megittunk egy pohár sört, aztán egy következő kocsmában még egy következőt. Ez a második egy kifejezetten szimpatikus, a pesti Cool Tour kocsmákra hajazó irodalmi bár volt (azt hiszem, Kafka névre hallgatott), ahol művészportrék, könyvek és egy pianínó is ki volt állítva. Valamint Ana más barátai éppen Dixiteztek. Ezúttal olyan kedvemben voltam, hogy most én hívom meg Anát egy sörre (az előző helyen ő tette), és az iszogatás közben még arra is gondoltam, hogy milyen jó lenne beszállni a társasozókhoz. Eljátszottam a gondolattal, és Ana rá is kérdezett, hogy maradok-e, látva lelkesedésemet, de végül nem maradtam, mentem vele tovább. Ezúttal a főtérre mentünk ismét, ami már tele volt zenélő és magát igencsak jól érző valenciai fiatalokkal. Hát persze. Ugyanis nem tűnt fel rögtön, hogy a főteret benépesítő embertömeg valójában a főtéren található már említett Glop bár „törzsközönsége”. Csak hát még jó idő volt, nem az volt a jellemző, hogy bent legyenek az emberek, ezért a Glop előtt, vagyis a téren voltak. De nem csak a Glop sörét itták, ugyanis többen árultak dobozosat 1 euróért, Ana is ilyet vett nekem. De ez már éjfél után volt, és én már nagyon fáradtam. Ácsorogtam, Ana lefotózott, beszélt néhány emberrel. Mellettünk egy hegedűs és egy gitáros zenekar játszott igen jó számokat. Kortyolgattam a sört, még nem fogyott el, amikor kb. éjjel 1 és 2 óra között hazaindultunk. Még természetesen leültünk a kis asztalhoz, a söröm se fogyott el, Ana hasissal kínált, azt mondta, jól esik neki alvás előtt. Elhittem, és szívtam egy-két slukkot. Aztán alvás.
Másnap reggel Ana egyszerű de nagyszerű reggeli sütijét ettük (előtte vacsorára mirelit pizzát). Megbeszéltük, hogy először megvesszük a csiszolópapírokat, a lakkot, a festéket, és aztán munkához láttunk. Régi, de nagyon szép kivitelezésű, nád-ülőkés faszékek voltak. Rondai „tapasztalataimat” immáron fel is használhattam, tudtam, hogy milyen erősségű papírok kellenek. Reggeli séta tehát, ahol napsütésben is megcsodálhattam Benimaclet negyedét. A szűk utaktól, a grafitiken és táncszínházi hirdetéseken át, a mozaikos kapualjakig minden zsigeremmel éreztem, hogy ez a negyed egy remek hely, jó lenne itt élni, drámacsoportot alapítani, satöbbi. Utoljára ilyet Sevillában éreztem, ezért lett utólag Valencia és Sevilla a két kedvenc városom (eddig) Spanyolországban. Szóval megvettük a dolgokat, és aztán hazamentünk, munkához láttunk. A régi helyekről (Sierra Elvira és Ronda) szedett munkaruhámba öltöztem és nekiláttunk a csiszolásnak. Közben Ana kérte, rakjak be magyar zenét, hát én beraktam, népzenét és Kistehént, ami nagyon bejött neki. Körülbelül 3-4 óra munka után főzött nekem kuszkuszt zöldségekkel, ami nem nagy kedvencem, de meg tudtam azért enni. A délután hátralévő részében pedig végre lehetőségem nyílt bemenni Valenciába. Estére azért megbeszéltük Anával, hogy Benimacletben összefutunk és megiszunk valamit. Tehát bemetróztam a város központjába. Azt még fontos megemlítenem, hogy előtte Ana egy otthon talált útikönyvében átnyálaztuk az érdekes városrészeket, szóval az első napra az óvárost terveztem, „letudva” azért a kötelezőbb részt, hogy utána legyen időm olyanokra, mint a cigánynegyed, a tengerpart, vagy a Russafa-negyed. Na de most maradjunk az első napnál. A Colónig, azaz a széles főutcáig metróztam be, innen könnyen elérhető volt a Városháza tér, amely tulajdonképpen az Óváros kapuja. Tudtam, olyan sok időm ezen a napon már nincsen, hiszen délután indultam be a városba, tél volt, pár óra múlva már sötétedett. Útközben megnézhettem a főbank díszes saroképületét, és a Teatro de Principal színházat is (érdekesség, hogy Ana kifejtette: Valenciában általában borzalmas színházi előadások vannak, nehéz kifogni egy-egy jót. A legpezsgőbb színházi élet Madridban van, egy madridi társulat Vérnász-előadásán például elsírta magát, ő ezt nevezi katarzisnak, és ez vele nagyon ritkán fordul elő). A széles főtérre érve az első látványosság nem valamelyik épület (pl. a Városháza vagy a Postahivatal) volt, hanem a korcsolyapálya. Karácsonyi hangulatban, vígan siklottak a jégen Valencia polgárai, a pálya mellett fenyőfavásár, megcsodáltam ezt is, igazi téli hangulat volt, elszívtam egy cigarettát. Aztán persze megnéztem a városháza óratornyát, valamint a kicsit a Keleti pályaudvarra hajazó Posta főkapuját. Indultam tovább az óváros felé, s visszatekintettem a szép épületekre. A térhez még viszonylag közel ittam egy kávét. A Szent Katalin templom égbenyúló tornya már messziről látszott, egyfajta célpontként, de a közelébe érve még fenségesebben tört ki a szűk utak közül, a bejáratát sem találtam, mintha a templom egyetlen toronyból állna. Jobbra lefordulva viszont már a robosztus fő katedrális látszott, amit körbe is jártam. Pontosan emlékeztem arra, amit Ana mondott: arra az érdekességre, hogy a katedrálisnak három bejárata van három különböző korszakból: egy reneszánsz, egy barokk és egy római kori kapuja. Képeimen látszik, jól elkülöníthető a három stílusból alakult székesegyház. Éppen mise volt bent, a templom tele volt önkéntesekkel, de be-belestem, és csináltam néhány fotót. Mindenesetre egyértelműen a reneszánsz kapu fogott meg a legjobban, a szentek szobraival díszített boltívvel és a hatalmas rózsaablakkal. Ezután a Placa de la Virgen terére mentem ki, megnéztem a vízöntős szobrot. Majd kicsit később a Generalitat-palotába mentem be, a díszes terem pompája lenyűgözött. Visszatérés a katedrális teréhez, itt vonósok játszottak, és a templom előtti vásáron hömpölygött a tömeg. Beesteledett. Már sötétedésben vonultam el a híres piac előtt (Placa de la Mercad), kívülről és belülről is megnéztem a Sant Joan templomot, és csak kívülről a La Lonja tőzsdepalotát. De tovább és tovább kellett mennem, immáron a teljes sötétségben, és az aranysárga-kivilágítások között. Meg kellett néznem a városkapukat. A Torres de Quart már a külvárosban, a Porta de Serranos a kiszáradt, parkosított „folyó” partján volt. Mindkét diadalív erős bástyának látszott, és nagy feltűnést keltett a sárga kivilágításban. Ahogy távolodtam el tőle, folyton vissza kellett néznem rá…tudtam, hogy valóban, a mai napig őrzi-védi a várost. Kiértem tehát a folyópartra, ha jól emlékszem, valami gyorsétteremben ettem, és nagyon el voltam már csigázva. De azért mégis csak sétáltam a parton, a hidak közt, és találkoztam egy igazi félelmetes, misztikus jelenséggel… szökőkút, skálaszerűen, mint az orgona sípjai, egyre magasabbra felcsapó víz, szép sorban… előtte közvetlenül, misztikus megvilágításban egy ülő női szobor. Az elparkosított „folyóban” egy futballpálya is helyett kapott. Az egyik hidat pedig rideg papok szobrai őrizték. Átérve Benimaclet oldalára, egy belső udvarba betekintve rengetek kóbor macska. Hangulatos város, de most már ideje elcsípnem a villamost. Aminek megállójában valamiért nem tudom érvényesíteni a jegyemet. Miért nem? Lejárt, vagy mi történt…? Rendőröket látok a megállóban, nem akarok bliccelni. Gyalogolok hát, a villamos útján, Benimaclet negyede felé. És, ha jól emlékszem, így, végig, átitatva a félelemtől. Míg el nem érek egy szimpatikus helyhez, ami a Benimaclet villamosmegállóhoz közel van. Először egy ázsiai helyen eszem egy „állítólag csirkés”, de gyanítom nem tésztát, vissza akarom kérni a pénzt, annyira borzalmas, de persze nem adják. És akkor utána a régi valenciai fényképekkel teletűzdelt hely, ahol a happy hours-ben minden szendvics 1 euró, meg a sör is, és rengeteg féle van. Kár, hogy már ettem, így csak sörözöm. Lányokhoz még nem merek odaülni, és ma este rengeteg bárba el akarok menni, így továbbmegyek, a következőbe. Közben Ana megírja, hogy fáradt, ne találkozzunk este, de mulassak, ameddig jól esik, kulcsom van. Közben egyre jobban tekerem a cigarettát, az egyik romkocsmában előre tekerek hármat –négyet. Az egyik angol pubban meccset nézek. Aztán az említett romkocsma, ami már a harmadik bár, és ahol a pultos lány nagyon csinos. Baromi jó zenék szólnak, két sört is iszom, Doors plakát a falon. Kimegyek a dohányzóhelyiségbe cigit tekerni, és itt elegyedek szóba teljesen random egy középkorú francia fickóval, aki nem sokkal később a helyükre invitál, ahol két német fickó és egy helyi, valenciai lány beszélget. Érdekes társaság. Persze, magyar vagyok, és elmondom ezt az egész workaway dolgot, ami tetszik neki. A két német srác nagyon szimpatikus. Ha jól emlékszem, hamburgiak voltak. És…valamilyen médiával filmmel, reklámmal vagy designnal foglalkoztak. És egyáltalán nem voltak elégedettek Németországgal. Tudtak kicsit spanyolul és franciául is, de alapvetően az angolt használtuk, már csak miattam is, mert például a francia fickó nem tudott angolul, csak spanyolul. Viszont a spanyol lány és a németek is beszélt franciául, ezért néha franciául beszéltek. A két srác voltaképpen „vakáción volt”, a lányt is itt ismerték meg, aki viszont Benimaclet negyedét annyira nem ismerte. Mindannyian idősebbek voltak. Javasoltam nekik, hogy menjünk a Glop-hoz, és így is lett. Ezúttal bent ittunk meg két sört, a németek nagylelkűen meghívtak. Nagyon szimpatikus voltam nekik, és nekem is ők. Habár elszomorodtam egy nagyon kicsit, mert egy idő után nagyon nehéz volt követni az angolt is, nagyon jól beszéltek, és nagyon fáradt voltam. Arra emlékszem, hogy Európa nyelvi, kommunikációs nehézségeiről beszélgettünk sokat. A francia még búcsúzóul adott egy cigarettát, de éjjel 2 körül hazamentem. Mindenesetre megint nagy élmény volt a random emberek megismerése, illetve Benimaclet kocsmáinak feltérképezése – még ha Ana nélkül is.
Másnap délelőtt munka. Zene berak, székek festése. Sárga és kék szín, többszöri lakkozás. Victor, Ana barátja is följön meglátogatni Anát, és furcsa módon féltékenységet érzek. Igen, valahogy vonzott a vékony és extravagáns, bőbeszédű Ana. De megértettem, mert a festője tényleg egy zseninek tűnt. Délután a tengerpartra utaztam villamossal, Ana ment szokás szerint angolt tanítani. Természetesen ezen a napon is előzetesen Ana mindent elmondott arról a negyedről, ahova utána menni készültem. Ez pedig a roma negyed, vagyis a Cabanyal volt, amely ugyanúgy, egy halászfaluként „csatlakozott” a nagy Valenciához, mint Benimaclet, vagy Barcelonában Barcelonita. A tengerpartra kihalt és lepusztult utca vezetett, persze, gondoltam, tél van. A házak valóban egy egykori falura emlékeztettek. Érdekes volt, ahogy a nap sütött a házak mögött, különös fénybe vonva az azok tetején lévő antennákat. De a legmegkapóbb mégiscsak a hatalmas, karikatúra-szerű grafiti-felirat volt egy ház oldalán – gúnyosan elmesélve Cabanyal szomorú helyzetét. Ugyanis ez egy olyan negyede (szintén) Valenciának, amely küzd a fejlesztésekért a város többi részével. A tengerpartra kiérve sok pálmás sétány, homok, és egy Oscar-szobor fogadott. Na meg egy hosszú, hosszú móló, mellyel remek kis fotókat lehetett készíteni. Olvastam a tengerparton, fürödni nem fürödtem. Volt egy furcsa emelvény a parton, amiről sokáig nem tudtam eldönteni, micsoda, de közelebb érve rájöttem: nem jeladó, vagy antenna az, hanem a „tenger felügyelőjének” emelvénye, közepén egy műanyag székkel. Tehát az „úszómester” helye, aki vigyáz, hogy rend legyen a vízben és a szárazon. Legalábbis így képzeltem el én. Sötétedett, amikor a Cabanyal negyedbe értem, és tulajdoképpen csak annyit akartam, hogy megnézem az utcáit, amikről Ana mesélt, hogy a házak előtt a romáknak kint van minden cuccuk, ott főznek, stb., illetve egy Ana által ajánlott kocsmába akartam elnézni. Ezt a helyet jó sokáig kerestem, és mikor megtaláltam, kiderült, hogy zárva van. Nem mondanám azt, hogy a roma negyedben tett túra alatt nem gondoltam semmi rosszra. Ugyanis eleinte még néptelenek voltak az utcák, és a romos házakban megkapó volt látni a valaha volt esztétikum és a nyomor egyvelegét, vagy a házak előtt hagyott babakocsit, vagy az ablakok közé kifeszített ruhaszárító-köteleket. De ahogy a délután fordult át estébe, félmeztelen emberek jelentek meg az utcákon, ketten-hárman, csapatokban. Általában ordítoztak egymással. Házak ablakain keresztül is. Ha elmentem néhányuk mellett, általában azt kiabálták, hogy „chocolate”, vagy „marihuana”. Ami nyilván azt jelentette, hogy szeretnének eladni hasist meg füvet. Nem vettem, hanem még elmentem egy helyre vacsorázni, ahol carbonara spagettit ettem. Elbeszélgettem random a pincérlánnyal, aki állandóan mosolygott. Jó utat kívánt Budapestre, és megtárgyaltuk azt is, hogy a tésztaszósz mirelit. Gondolkodtam, hogy meghívjam-e valamire, hiszen néhány nap múlva már Pesten leszek, és ki tudja, visszajövök-e. De végül nem tettem meg, hanem hazamentem.
A következő két nap összefolyik, nem tudom, pontosan hogy volt. De a lényeg, hogy a következő napon megnéztem a Mercado de Colón piacot, ami igazából nem volt piac (kávézók voltak benne, meg üzletek), de az épület stílusa tetszett. Ahogy az eddig csak kívülről látott másik „központi” piacnak is. Ez valóban piac volt, csak bámultam a különféle húsokat, halakat, gyümölcsöket. Olívaolaj vásárlásán gondolkodtam, de drágának találtam. Mert, ugye Sárinak már volt ajándéka (fülbevaló Granadából), de apukámnak még kellett valami, és ezen gondolkodtam, mert már csak néhány nap volt. De végül a piacon sem vettem semmit. Érdekes volt, a piac közepére kiállított makett, ami Betlehemet és Krisztus születését ábrázolta. A két piac látogatása között az Ana által Valencia egyik legszebb útjának tartott utcán mentem végig, végigfotózta az épületeket, és végigjárva néhány üzletet, melyek közül a régiségbolt jött be a leginkább, csakhogy mikor másodszorra kezdtem keresni, egyszerűen nem találtam meg, vagyis mire megtaláltam, zárva volt. Az út egyébként a már látott Szent Katalin templomban végződött. Aztán egy olyan program is volt, hogy a Serrano Kapu tetejére végül felmentem, és megtekintettem a kilátást Valenciára. De ez már lehet, a következő napon volt, mondom zavaros…egy nap volt, amikor egyáltalán nem dolgoztunk, arra emlékszem. Mindegy: utolsó nap – Russafa-negyed, az ajándékhajkurászás már-már pánikszerűen, és szomorú esemény így a végére: összeveszés Anával. Na akkor elmesélem.
Tehát, utolsó nap, utolsó megpróbáltatások. Amikor már nem tudsz betelni valamivel, de ugyanakkor kötelességeid vannak, és a legfőbb kötelességed a munkakötelesség, hiszen dolgozni jöttél elsősorban. Nagyon bántott, hogy mindez pont ezen a helyen, és pont ezzel a kedves Anával történt meg. Megbeszéltem vele egy időpontot, amikorra biztosan „hazaérek”, folytatni, valamennyire befejezni a székekkel való munkát. Másnap hajnalban indulás, ma még természetes, hogy dolgozni, segíteni kell. Ugyanakkor szabad volt az egész délelőttöm, és naivan azt gondoltam, ez a kedd délelőtt elég lesz a Russafa-negyed bejárására, valamint ajándékvásárlásra Papa és Ana számára. A képlet nagyon egyszerű: nem volt elég. Mert természetesen minden félresiklott: Russafa negyed házai tényleg szépek voltak, boltot, ahol venni lehet valami normális ajándékot, viszont nem tudtam találni. Hiába kérdeztem a járókelőket, hogy pl. hol van antikvárium, vagy könyvesbolt. Már csúszásban voltam, a negyedet már eléggé bejártam, és már nem is az volt a fontos, csak az, hogy vegyek valamit. Írtam Anának, fél- vagy egy órás késésről, de hogy ne aggódjon, nem bánja meg. Végre eligazítottak egy könyvesbolthoz. És persze válogattam, kiválasztottam apukámnak egy szakácskönyvet, Anának valami drámát, és az idő telt, aztán nem volt elég pénz a kártyámon, nem tudom, miért, szóval vissza kellett csinálni az egészet, és új üzenetet küldeni, még kések, de nem bánja meg. Persze, ki értheti ezt az üzenetet, hiszen Ana várt, várt, hogy dolgozzak. Hogyne bánta volna. Csak csokira van pénzem már ajándék gyanánt, gondolkozom, meg remélem még metrójegyre – merthogy az még holnapra is kell. Meg akkor szendvicszsömléért is be kell menni. Csodával határos módon a Mercadona kasszása elfogadja a kártyám, tudok venni kaját másnapra, és Anának, búcsúajándékként egy gluténmentes (ezt jelezte, hogy általában ilyet eszik) bonbont. De már nagyon késő van, és sms érkezik: „kitaláltad, hogy hol alszol?” vagy valami ilyesmi. Rettentően félek. Félek, Ana jogos haragjától. De még nincs vége, mert a kártyámmal újabb gond van, a jegyautomata nem fogadja el. Villamoson, bliccelve kell hazamennem. És akkor eszembe jut, hogy holnap hajnalban nem lesz időm jegyet venni: meg kell hát venni a holnapit – így a Benimaclet metrómegállóban végül mégis sikerül, már magam sem értem, hogy. Elindulok a ház felé, az órámra pillantok, kicsit több, mint két óra telt el a megbeszélt idő óta. Szégyenkezve megyek fel, kinyitom az ajtót, köszönök, Ana egy barátnőjénél van, köszön, mogorván. Bocsánatot kérek. Felcsattan. Persze, végül is csak két órát késtél, mondja. Az semmi. Újra bocsánatot kérek, és azt mondom: ledolgozom az öt órát mostantól. Azt mondja, ne. Azt válaszolom: dehogynem. Le kell dolgoznom, ez a kötelességem. Nem mond semmit, a szobába vonulok, ott a festék, minden, ami kell. Becsukom az ajtót, és este 7-től este 10-ig dolgozom, befejezem, ami meg volt beszélve, mondom Anának, már megenyhült kissé, megköszöni. Hármasban beszélgetünk. Késő van, hullafáradt vagyok, tulajdonképpen kibékülünk. Legalább a búcsúzáskor. Mert le kell feküdnöm, másnap hajnalban telekocsival indulok Barcelonába, csupán azért, mert sokkal olcsóbb, mint a busz. Hiába lesz 5-6 órám a reptéren, megéri. Megölelem Anát. Igen, kibékültünk. Azt mondja, biztató, hogy az első workaway-e (igen, én voltam az első) szimpatikus volt. Mosolygom. Küldjön képeket az elkészült székekről, és mindenképp maradjunk kapcsolatban. Ebben megállapodunk.
A Valenciából Barcelonába történő hazatérést, majd a Barcelonából Budapestre érkezést a következő, első, „őszi” blokkot lezáró fejezetben fogom elmesélni. Az még egy izgalmas nap volt, nagyon nagyon sok szerencsén múlt az, hogy végül este nyolc felé Ferihegyen kötöttem ki. A Valencia-Benimaclet workawayről, ami rövid volt, de annál tartalmasabb (4 napos) tehát csupa jó élményem van. Ana egy remek lány, Benimaclet egy szuper környék, Valencia szép város, a munka a maga módján kreatív volt. Ana főztje egészséges és finom. A munkabeosztás rugalmas. Benimacletben simán lehet random ismerkedni, ha bátor vagy, drágának sem mondhatni, egy pohár sör 1,50 euró körül mozog, ami elfogadható. Benimaclet, hozzád még visszatérek, de most már hiányzol rántott hús, család, barátok, Karácsony, Budapest, meg ilyenek.
További képek a városról és a lakásról a Facebook-on! :)
