Szóval elérkeztünk ehhez a naphoz is. Húha. Eltelt két és fél hónap, december 16 van, én indulok haza. Karácsonyra. Aztán, szilveszter után, meglátjuk mi lesz. Tudom, Ana alszik, és nem szabad felébreszteni. Bemegyek a nappaliba, hát mit látok, egy nagyon szép búcsúüzenetet! Örül, hogy megismert, reméli hogy találkozunk. Elveszem és elrakom a kis cetlit, a csokit rakom a helyére, az én üzenetemmel. Aztán nekilátok szendvicseket készíteni. Majd reggelizni. És kávéra is van idő. Hajnali fél 6 lehet, október 6-án egy körül a csomagjaimmal fel Jolához, december 16-án hajnalban pedig el Anától. Megvan minden. Indulás. Kezemben a metrójegyem, a jegyellenőrző automata-kapuba dugom. És… nem működik. Nem enged be. Újrapróbálom, semmi. És rájövök, amire már sokszor: itt nem olyan a metróközlekedés, mint Barcelonában. Itt időre lehet venni. És ma már nem érvényes a tegnap. Nem baj, megyek az automatához. A kiszemelt metrót nem érem el. Persze a kártyámon sincs már annyi pénz sem, hogy új jegyet veszek. Úristen, mi lesz? Basszus. Pánikba esem, de csak rövid időre. Egy fickót elkapom, nagyon kérem, segítsen, hadd menjek át vele a beléptetőn. El kell érnem a vonatom. Azt mondja, rendben. Átmegyünk. Lázasan köszönöm. Megjön a következő metró, késében vagyok. Ja, hogy miért? Kinyomoztam, hogy a Valencia-Barcelona útvonal telekocsival a legolcsóbb. Hajnalban megy a kocsi, ami árban a legjobb. 6-kor vagy 7-kor indult az északi pályaudvarról. Tudom a sofőr számát, sms-t írok neki, 10 percet kések, de kérem, nagyon kérem, várjon meg! A pénzt már a neten kifizettem, most csak valami igazolást kell bemutatni, vagy kódot, amit sms-ben megkaptam. Visszaír, hogy rendben. Már majdnem a pályaudvari megállónál vagyok, amikor leesik: kint is van „kiléptető” kapu! Te jóisten. Nincs jegyem. Újra rohanok emberekhez, hadd menjek ki velük. Nem értik, mit akarok, vagy nem akarják érteni, vagy a sors nem akarja érteni. Már elegem van, az emberek meg a jegyellenőr felé mutogatnak. Az észre is vesz engem, és mondja, vennem kell jegyet. Csak kártyával tudok, készpénz már nincs nálam semmi. Így kicentiztem az utolsó 4 napot. Megyünk a szigorú ellenőrrel az automatához, ami jelzi, nincs pénz a kártyámon. Idő van, mondom neki, könyörgöm, megy a vonatom, sajnálom. Bosszús, nagyon, de végül elenged. Mérgesen hátat fordít, utánam kiabál. Már nem érdekel, fel a lépcsőn, hol lehet a kocsi, nem tudom, hívni fogom a sofőrt. Rágyújtok, mert muszáj. Telefonon beszélek a sofőrrel, elirányít, látom már a kocsit, elszívom a cigit, köszönök, beszállok. Egy kolumbiai fickót szállít még rajtam kívül, és egy kutyát. Az egész kocsi tele van szőrrel és büdös is van, de nem baj. Nehezen beszél angolul, a kolumbiai egyáltalán nem, főleg ők beszélgetnek, néha próbálkozom spanyolul. De nem sokat beszélgetünk. Manuelről persze igen, hogy kolumbiai, meg a sofőrnőről is kiderül, hogy éppen költöznek Barcelonába Valenciából. Én is elmondom a workaway-sztorit.  Benzinkút, kiszállok, rágyújtok, de rögtön megyünk. Megbeszélem, hogy a reptéren kiszállhatok, és megyünk, megyünk tovább. Bóbiskolok, néha beszélgetünk, ennyi az út, aztán kiraknak, megköszönöm a fuvart. A pénz átment, minden okés. Reptér, még van 6 órám kb. az indulásig. Ülőhelyet keresek. Azt hiszem, túl vagyok az összes pechen, legalábbis nagyon remélem. Nagyon sok időm van, persze olvasok, de a tervem, hogy a laptopomat is használjam. Így hát a széksorok ahhoz a feléhez ülök, ahol a falban konnektor található. Persze éppen használják, de kicsit várok, a brazilok (ha jól emlékszem) elmennek, és használhatom. Drámát írok, a Villamosdráma címűt, és nagyon sokat haladok vele. Eszem, néha kimegyek dohányozni… halad az idő. Becsekkolás, a csomag túlsúlyos lesz, de hamar megoldom, a kézipoggyászba gyömöszölök még néhány cuccot. Aztán már nincs is gond. Szigorúbbak talán a barcelonai reptéren, mint Ferihegyen, de nincs nagyobb gond. Csak a vizsgálat hosszabb. Besötétedik lassan, de azt még látom, ahogy a gép a tenger fölé emelkedik. Két óra és Budapest – hihetetlen. Kiolvasom az akkor aktuálisan olvasott könyvemet, az Ivan Gyenyszovics egy napjá-t. Elmélázgatok, gondolkodom, tele vagyok élménnyel.

Ferihegyen Papa vár. Illetve, sms-ezünk, meg hív is sokszor, csak a telóm még repülő-üzemmódban van. Aztán amíg várom a csomagokat, elér, és mondja, hogy a parkolóban vár. Kinyílik az ajtó, ahol korábban Sárit vártuk, most kisétálok rajta én. De nem bámészkodom, ha már itthon vagyok, akkor legyek minél hamarabb otthon: a Gábor Áron utcában. Nyolc körül lehet. Kimegyek tehát, a parkolóhoz, és meglátom az autót. Papa is ott áll. Megöleljük egymást hosszan. Eltelt. Bezuhanok az autóba. Beszélni kezdek. Vége?