Madrid alatt, dél felé, egy nagy rakás semmi, puszta után van a festői város egy hegyre felkapaszkodva. A fővárostól busszal kb. 45 perc alatt ott lehet lenni viszonylag olcsón. Aki Madridban tölt 4 éjszakát, mindenképpen az egyik napját szánja Toledóra. Ha Madridban darabjaiban, részenként találunk valami szépet, különöst, akkor Toledóra azt mondhatjuk: egy egységnyi csoda.

Igaz, a buszpályaudvar egy szocreál-szerű kockaépület a forgalom közepére dobva, a külváros nem kecsegtet semmi reménnyel, olyan semmi különös, de a távolban már látni egy dombot, rajta ódon falakat, na, az az óváros. Egyszerűen el kell indulni felfelé, feljebb és feljebb kell jutni az utakon, míg elérünk az óváros lenti kapujáig. Innen szerpentin visz feljebb és még feljebb, az óváros szívéig. Borult volt az ég, mégis sütött a nap, egy bizonyos magaslati pontról már lehetett látni az óváros bizonyos részeit és persze a külvárost. Ahogy feljebb értem, a látkép még jobban és jobban tetszetős volt, ezt fotóval sokszor megörökítettem. Már a város középkori látképe megtetszett, itt sok látnivaló lesz, tudtam, katedrális, palota, zsinagógák, múzeumok, mór tornyok… először tehát egy információs központba léptem be, ott vettem térképet, majd egy már korábban látott, szimpatikus kávéházba letelepedtem, hogy megtervezzem kicsit az utat, merre menjek, mit nézzek, satöbbi. A térkép abból a szempontból is jó volt, mert fel volt tüntetve, hova mennyibe kerül a jegy, mi ingyenes és hasonlók. A fontosabb helyeket még Mamásan be is karikáztam. Visszamentem a „kiindulási ponthoz”, vagyis az infóponthoz, innen ugyanis (legalábbis a térkép szerint :D) jól be lehetett látni az útitervet, egy nagy kört lehetett tenni a városban, persze a magjába be-bemászva.

Így a Bisagra Kapunál indultam el, mely szintén városkapu volt, kapocs az átlagos külváros és a középkori, szűk utakból, emelkedőkből álló óváros között. Toledóban rengeteg történelmi emlék van, nem tudom, mennyire írjam ezeket le, mikor ott voltam, igyekeztem sok épülethez hozzáolvasni az útikönyvből, melyekre nyilván csak homályosan emlékszem, és nem tudom, hogy most írjak le pontosan mindent, vagy inkább fessem, még inkább skicceljem fel a városban tett séta szubjektív benyomásait. Azt hiszem, ez a blog nem történelemkönyv, illetve nem akarom, hogy az legyen, ezért inkább az utóbbit választom.

A város szélső pontjain kisebb-nagyobb kapuk, diadalívek helyezkedtek el, de a Bisagra Kapu valahogy jobban feltűnést keltett a többinél: hatalmas, vaskos bástyái között áthaladva meglepetésszerűen csúcstetős, templomszerű folytatás következett, mely kecsességével már nem is volt annyira diadalívszerű. Arrabal temploma a nevéhez híven egy mór toronyból átalakított templom szintén a város bejáratánál. Megkerültem a tornyot, ám a templom ajtaját hiába kerestem. Felfelé vitt tovább az út, és hamar kiérkeztem a város főterére, ám ehhez még hasonló kapuk tömkelegén kellett átmenni. A város szélének ívét követtem tehát, ami jobban hasonlított egy szerpentinhez, mert felfelé haladva és lefelé nézve a már megtett út épületeit láttam: a kapukat és a mór templomot. Így jutottam el a Plaza Zocodoverre, amely azonban nem árasztott különösebb „középkori hangulatot”, mégis lüktetett, érezni lehetett, hogy valóban ez a központ, a város szíve. A nagy, díszköves placcot kopár fák díszítették, szétnézve modernebb, de impozáns, sárgás, vöröses épületek helyezkedtek el, alagsoraikban az urbanizáció erős jelei: McDonalds, Burger King, digitális szaküzlet… Szemben velük viszont a tér keleti sarkát már az arab eredetű vár, az Alcazar őrizte, mely később keresztény fennhatóság alá került, királyok székeltek benne. Egy kisebb, szűk lépcsőn, egy kulcslyuk alakú boltíven áthaladva Don Quijote vasszobrába ütköztem, a vár lenti oldalán húzódó Santa Fe utcának két oldalán múzeumok: a várral egybeépült Hadtörténeti Múzeum, illetve a barokk stílusú bejárattal rendelkező Santa Fe – amolyan szépművészeti-szerűség. Az alapvetően számomra eleddig abszolút román stílusú behatást mutató városban jól esett rácsodálkozni a „kilógó”, túldíszített kapura. A múzeumba pár perc megfontolás után úgy döntöttem, nem megyek be. Elhagyva a főteret és az Alcazart, beljebb és beljebb haladva szűk sikátorokon, lépcsőkön keresztül haladtam a Katedrális irányába, s néhány utcácskába benézve a vakító téli nap fényében felfedezni véltem egy-egy templomtorony sziluettjét. Délibábszerűen tűnt fel a Katedrális csúcsa is. Út közben kisebb, kávézókkal tarkított, romantikus „terecskéket” láttam, de egy nagyobb színház is elterült lustán az egyik tér közelében. A Katedrális hátsó kapujához értem. A vasrácsos kapu mögött egy gyönyörű boltív fogadott rózsaablakkal és egy órával. A sevillai katedrális jutott eszebe, a toledói is egy hatalmas, gótikus csoda volt: ehhez mérten a látogatói jegy abszurdan drága. Szemfülesen és ravaszul be-be lestem a nyitva hagyott kapukon és néhány fotó erejéig megörökítettem a templombelsőt is. Illetve nem is, ha jól emlékszem, be lehetett menni a templom egy részébe ingyen, a belépős részt kötelek zárták le, és ahogy említettem, néhány faragott oltárt le tudtam kapni. A toledói katedrális minden idézőjeles „csalódása” csak annyi volt, hogy végül nem mentem be, csak az említett előtérig. A templom nem egy téren állt, mint a sevillai, hogy jól körbe lehessen járni, szorosan egybe volt épülve az őt körbevevő várossal. A katedrálist elhagyva a város mértani közepe felé haladva vált Toledó egyre turisztikusabbá. Egymás mellett zsúfolódtak a „fegyverboltok” – a híres toledói acél páncél, kard, sisak, kés, tányér, olló, tőr formájában csillogott-villogott. Boldogan fényképeztem a kirakatokat, amíg rám nem szóltak. A katedrális elülső részén jártam, boltíves kapuk mellett haladtam el, és végre teljes pompájában láthatóvá vált a gótikus torony. Valóban a Giraldára emlékeztetett. A katedrálissal szemben a püspöki palota, nem sokkal arrébb a Városháza helyezkedett el, mely nem sokban különbözött az eddigi összes, kéttornyú városházától, amit láttam Spanyolországban. Ebédidő volt, és egy közeli, kisebb téren viszonylag, spanyol árakkal mérve olcsón kínáltak menüt egy étteremben: betértem hát. Nagyon tetszetős, számomra „tök akter” hely volt, napóra szerű acél-díszekkel és nagyon jópofa festményekkel. Minden nagyon finom volt, ha jól emlékszem, az előétel kisebb adag milánói, aztán meg valami kolbászos pörköltszerűség. A cechet pedig egy piros tejmelegítő bádogpohárban kínálták. Jóllakva továbbsétáltam a város délnyugati széle felé. A Santo Tomé templom alapját szintén egy mór torony képezte, hasonlított az Arrabalra, csak nagyobb volt. Ha bementem volna, egy híres és gyönyörű El Greco freskót tekinthettem volna meg, de mást választottam. Sétálni kezdtem Toledo zsidó negyedében, melyet a macskakövezet közötti, kék mázon fehér gyertyatartó – kövek jeleztek. A zsinagógákat nehéz volt megtalálni, mert nem tűntek zsinagógának… a bóklászás közben azonban a város széléhez értem, és lepillantva egy szurdok és a Tagus folyó festői látványa fogadott. Átpillantva a túloldalra, egy szikladombon egy katolikus remetelak állt zordan. Sétálgattam a szurdok peremén, meg-megálltam a kopár fák közt. Így jutottam el az El Greco múzeumig. Kicsit csalódtam, mert a rengeteg életrajzi és történelmi adat után kevésnek tartottam a művész valódi munkásságából álló képtárat – melynek nagy részét a 12 apostol portréi alkották. Mégis úgy éreztem, habár rövid volt a kiállítás, mégis, az apostolok miatt érdemes volt megnézni. A fény-árny játéka mesterien tükröződött az arcokon, a szemekből sok mindent ki lehetett olvasni, az ábrázolás egyszerre volt romantikusan túlzó és realisztikus, hétköznapi. A múzeum után egy gyönyörű fehérre mázolt zsinagóga következett: ez volt a Fehér Szűz Mária Zsinagóga. Az egyik legrégebbi zsidó templom Spanyolországban. A különös megvilágítások tették a fehér oszlopsorokat kísértetiessé. Az ősi templom hidegséget, nyugalmat és tiszteletet ábrázolt. A homokkő faragványok mestermunkára utaltak. A zsinagóga megnézése után, kissé arrébb, már inkább a nyugati, mint a déli oldalon egy kertben elrejtett a városba abszolút illő vöröstéglás gimnáziumot fedeztem fel –  majd láttam, hogy az épület a kertből kifut az utcáig, ahol sétáltam, összeér szinte egy templommal, és még a térképen is jelezve van: Escuela de Artes y Oficios, azaz Művészeti és Kereskedelmi iskola. Romantikus gondolatok kavarogtak a fejemben, milyen jó lenne ide járni, vagy itt tanítani! Az említett templom már nagyon a nyugati oldalon volt, szinte teljesen körbejártam a várost, ha úgy vesszük, persze be-bevágtam a belsejébe, ahogy tettem a Katedrális esetében is. Ez volt a szintén gótikus stílusú Szent János Monostor, viharos történelme alatt spanyol és portugál kézben is volt. Egy parkban, nem messze e monostortól ettem valami gyümölcsöt, majd elhatároztam, hogy itt, az északnyugati oldalon keresztül visszamegyek a Bisagra kapuig, talán még megnézek ezt-azt, de alapvetően a buszpályaudvar felé veszem az irányt. Különben is, már sötétedett. Milyen jó lenne andalogni egy lánnyal, akit szeretek! Megmutatni neki ezt a csodás várost! Az alkonyati gondolatok sűrűjében eltévedtem, ahogy ezáltal a városban is. Hirtelen azon kaptam magam, hogy nem tudom, hol vagyok. Egy irányba tartottam, amiről azt tartottam, végtére is majd valahol északon kilyukad, de csak mentem és mentem, és nem lett vége. Az agyam és a szemem elfáradt: láttam múzeumokat, műemléknek tűnő épületeket, de az útikönyvben már türelmetlenül lapoztam ki, hogy mi micsoda. Igazából csak a lelkiismeretem miatt néztem ennek utána, egyébként már túlzottan nem érdekelt, vonzott már a hazamenetel, a buszút kényelme, az elmerengés, zenehallgatás, miközben újból Madridba érek. Siettem hát. Végül északon kerültem ki a városból, amely mint a kisgömböc, bekapott és nem eresztett. Sötét volt már, mire az óvárosból a külvárosba és a pályaudvarhoz vezető úton baktattam. A kivilágított városra néztem vissza, szívfacsaró, ki tudja, mikor jutok el ide legközelebb, de megfogadtam, hogy visszajutok, és nem egyedül. Ki tudja mikor, de ha az életembe belép az a leány, akit feltétel nélkül szeretek majd, kijár neki, hogy együtt töltsünk egy napot a szerelmes Toledóban.

Nem kellett a hajnalok hajnalán kelni, viszonylag kényelmes időben, délelőtt 11-kor indult a repülő Madridba január 26-án. Üröm az örömben, hogy éppenhogy lecsúsztam az aznapi Pintér Béla előadásról, de csak így jött ki jól. Ezúttal nem vittem bőröndöt, hanem egy hátizsákot az utazás előtt gondosan lemértem – és még éppen belefért a kézipoggyász-kategóriába, és a check in pultnál is elfogadták. Vicces ilyenkor télen, a kezembe semmi sem lehetett, így, ha jól emlékszem néhány pulcsit és két kabátot is magamra erőltettem. Persze aztán a leszálláskor minden újra vissza a hátizsákba. A sorba állásnál mondjuk valóban hideg volt, a leheletem is látszott. A repülőút hosszabb volt, vagy 3 óra, nem ablak mellett. Az út alatt kezdtem el olvasni Dragomán sikerkönyvét, A fehér királyt. Ezt aztán az egy hónapos utazás alatt nagyon be kellett osztanom, hiszen falni lehetett a könyvet. A madridi repülőtér nagyobb és kaotikusabb volt a barcelonainál is, ezt érezni lehetett. Sok-sok folyosó, bőröndhúzások zaja, amerikai turisták… azért a metrót megtaláltam. Jegyet vettem, és rögtön hozzá kértem egy turistatérképet is. Lénához igyekeztem hát, egy átszállással, ő már elmagyarázta, hol kell leszállni, csak annyi volt a feladatom, hogy a metróról sms-t küldjek. Azonban persze kalandosan indult ez a megérkezés is.

Az első metrón igaz nagyon jó hangulatba kerültem: utcazenészek (vagy inkább metrózenészek?) szálltak fel gitárral, cajonnal és nyomták. Azonnal hangulatba kerültem… kocsiról kocsira jártak a srácok és énekeltek, zenéltek, latin dallamok kerültek a fülembe és a metró pedig robogott. Annyira megfogott ez a performansz, mert nekem performansznak is beillett, hogy felvettem videóra telefonnal. Inspirált is: nem említettem, hogy február 15-ig kellett elküldenem 2 perces bemutatkozó kisfilmemet az SZFE színházrendező szakának felvételijére. Így sok mindent rögzítettem, hogy lehessen miből meríteni. A baj az volt, hogy amikor a második metrón próbáltam sms-t küldeni Lénának, valami nem működött jól. Talán nem jól mentettem el a számot és nem írtam be a „körzet” számát? Vagy az ő telefonja rossz? Mobilnet híján a Facebook kommunikáció esélytelen volt, Whatsappra pedig még nem vettem fel Lénát. Leszálltam tehát. Most döbbentem rá, hiszen eddig nem is voltam szabadtéren: baromi jó idő van! Úgyhogy vettem is le a kabátomat, de még a pulcsimat is, olyan kellemes idő volt, komolyan mondom, tavaszias. Körülnéztem, a Prícipe Pío állomás, azaz az északi pályaudvar volt a metrómegálló tövében, persze egy hatalmas bevásárlóközponttal kiegészítve. Vártam, minden középkorú nőben Lénát kerestem, de egyik sem Léna volt, hívni próbáltam, írni, a szám nem működött. Bementem a bevásárló centerbe, volt wifi, Facebook-on írtam Lénának, már rég írt, hogy na mi van? Merre járok? Válaszoltam, itt vagyok, csak a telefon, vagy a szám, satöbbi. Írta, hogy akkor kijön elém, még 5 percet várjak, és a Mango üzlet előtt találkozunk. Ez így is történt, nem telt el néhány perc és végre jött Léna. Nagyon megörültünk egymásnak. Azonnal elmentettem a számát normálisan és whatsapp-on is, a probléma a körzetszám kihagyásával, vagy rossz gépelésével lehetett, már nem emlékszem. Ugyanis két telefont vittem, és kicsit ez is bezavart: egy hívósat, és Sáriét, melyen netezni lehetett könnyebben. A lényeg, hogy Lénával végre találkoztunk, s el is indultunk a házuk felé, ami nagyon közel esett a metróhoz is. A külvárosi, csúnya környékről egy szűk lépcsősoron letértünk, és Madrid folyójánál, a Río Manzanares-nél találtuk magunkat, amely csendes, nyugodt környék volt. Az ide eső egyik panelblokkban, abban, amelyet éppen kívülről tataroztak, lakott Léna és spanyol párja, José.

A folyó és a jó idő tavaszi, újjászülető hangulatba kerített. Elbűvölt a város eme félreeső része. Lénáék lakása szűk volt, de otthonos. Lepakoltam a szobámban, amely szűk volt, de a kihajtható kanapé tökéletes ágynak bizonyult. Aztán Lénával a nappaliban leültünk beszélgetni. Meg is vendégelt: karfiolleves volt és húsos tészta. Lénával pedig mindenféle téma: hogy megy a németoktatás Madridban, nekem mi a célom az utazással, workaway, politika, oktatás…mindenre kitértünk. Persze a fő kérdés az volt, hogy az eddigi utazás alatt az első benyomásokon túl mire jutottam Spanyolországgal kapcsolatban, hogyan látom az országot. Fogas kérdés volt, de válaszoltam rá. Hiszen a „csodálat” nyilván a turista, vagy az utazó ember első reakciója, azonban azért voltam annál több időt az országban, hogy kicsit mélyebbre ássak, megfigyeljek. Elmondtam tehát Lénának, hogy igen, figyeltem és beszéltem néhány emberrel, és világossá vált számomra, hogy itt sem fenékig tejfel az élet, magasfokú a korrupció és a nyomor… tudtam ezt, hiszen erről a benidormi Adriannal, a valenciai Anával is beszéltem, tapasztaltam Barcelona vagy éppen Valencia azon negyedeiben, ahol szmog volt, lepukkant telepek és hajléktalanok. Léna bólogatott, azt kezdte mesélni, hogy a fiatalok nem elég motiváltak, amikor kijönnek az egyetemről, nem tudják, mit kezdjenek magukkal – sajnos sok ilyen diákkal találkozik a nyelviskolában is. Madrid hatalmas város – a kulturális, múzeumi élete fantasztikus, de egyébként nagy, zajos, és nem a legszebb. Persze, nyilván van egy-két dolog itt is, amit látni kell és nagyon szép.

Én motiváltan indulok el a koraestébe hajló délutánon egy kis városnézésre. Ízelítőnek tervezem, hiszen pihentem is, Lénával is beszélgettem, ezért viszonylag későn tudok elindulni. Léna felvértez egy válltáskával, útikönyvvel és térképpel is. Joséval még nem találkozom egyelőre. Lénáék lakásától és a folyótól egyébként majdnem minden elérhető könnyen. Nincs messze a katedrális és a királyi palota sem – mindkettőt már a partmenti sétányról is jól látni. Az öreg és elhanyagolt pályaudvar melletti úton megyek felfelé, kellemes idő van, és az út mellett már húzódik a palota kertje. Ide próbálok bejutni, de a rendőrök őrt állnak, beszélek velük, és a „cerrado-ból” teljesen világos: zárva van a kert. Ennélfogva csak belesek, részleteiben látom a hatalmas parkot és a palotát. Ám azt megállapítani könnyű, hogy valóban fenséges. A park mentén az úton felérve a Plaza de Espana tere fogadott, ekkor már szinte sötét volt. A tér csúnya volt, nincs mit szépíteni, hatalmas-felhőkarcolószerű tévé-épülettel. Az egyedüli szépség a középen lévő park volt: Cervantes ülőszobrával, Don Quijote, Sancho Panza és Dulcinea szobraival. Ezt azonban csak visszafele néztem meg, hiszen a térből kiábrándulva inkább a királyi palota felé vettem az irányt és az előtte lévő téren vonultam végig. Lengén volt öltözve mindenki, idősebbektől a gyerekekig, pedig azért kezdett már hűvös lenni. Emlékszem, eszembe jutott a könnyűvérűség, és hogy ez akkor, ez a kontraszt a palota fensége és a rikoltozó spanyol lányok könnyelműsége között mennyire lenyűgözött. Továbbmentem, egy spanyol király lovasszobra a Plaza de Orientén, és innen már látszott az Opera hátulja. Az Oriente téren is kameráztam, fiatalok jammeltek és azt vettem fel. Egy kis utcán értem az Opera előtti térre, egy figura hatalmas buborékokat fújt, valami hálóféle-szerkezettel, egy lány szexuális, kihívó táncot adott elő. Tömeg volt, a metró lépcsőjén özönlöttek felfelé az emberek – Madrid élt. Az Opera plakátjait megbámultam – a Varázsfuvolát és a Parsifalt is reklámozták. Így sodródtam a Calle de Arenal utcára. Hömpölygött a tömeg, mely még a csúcsidőben lévő Váci utcát is bőven lepipálta. Tangóharmonika szól, idősebb bácsik és nénik játszottak. Egy diszkó előtt fiatalok, velem egykorúak garmadája. További utcazenészek, furulya, hegedű, gitár. Az utca a tömeggel együtt torkollott a Puerta de Sol híres terére. Itt is tömeg. Az emberek éppen egy szabadulóművészt álltak körül, felvéve a státuszt én is bámultam és szurkoltam neki. Gyakoriak voltak a mulatságos élőszobrok – és persze ott volt az eperfáról eszegető bronzmedve, Madrid jelképe, és maga az óratornyos hivatal is. Egy mexikói zenekar koncertjébe is belehallgathattam. Körbesétáltam, majd annyira megtetszett az a népes Calle de Arenal utca, hogy azon sétáltam vissza, és felvételeket is készítettem. Ezután következik a komor, középkori Plaza Mayor, a piactér. Néptelenebb, de most ez is rámfér. Visszafele megyek már tudatosan, közben koromsötét lett. A szépen kivilágított Almudena Katedrális következik. Ez Madrid legnagyobb, a királyi palota mellett lévő, modern temploma. Elé állok és bámulom. Nem túl öreg templom, a 20- század eleje óta áll, nem is különleges, mégis az akkori estém nyugvópontja, mely a képzeletbeli i-re felteszi a pontot. Ezután következik a Don Quijote szobor a Spanyol téren. S így vissza is térek lassan a házhoz. Egy szelet Madridot kaptam, de van még pár napom, amikor nappal is megnézhetem akár ugyanezeket a helyszíneket.

Léna reggel szendvicset készít és teát. Hálásan fogadom, elmesélem az esti sétát és Joséval is megismerkedem, aki munkája mellett zenél is. Dobos. Megörülünk, hogy mindketten zenélünk. José kézilabdameccset néz, hangosan drukkol a spanyol csapatnak. Útnak indulok. A tegnapi esti sétát fogom megtenni – csak nappal. Tegnaphoz képest hideg, esős idő van. Nem a legkellemesebb idő ahhoz, hogy parkokban sétálgasson az ember. Mégis így teszek, először a folyóhoz közel lévő Casa de Campo-t nézem meg. Madrid legnagyobb parkja egy volt királyi vadászterület, a hatalmas zöld területen a királyi család piknikezéseket is tartott. Itt található egyébként az Állatkert is. Iszom egy kávét és sétálok a ködben, körbesétálom a park közepén lévő, óriási tavat, ahol meglesem a vadludakat, és melynek partján épp egy forgatás zajlik. Második „állomásom” a királyi palota parkja, azaz a Mórók Kertje (Parque del Campo del Moro) hiszen azt muszáj megnézni. Tervem, hogy meglátogatom a közlekedési múzeumot, azonban az ismét „cerrado”. Mellette viszont kellemes platánfákkal övezett sétány, és hangulatos kerti tó sok vadkacsával. Arrébb egy másik kis kert: pávákkal. Néhány arra járó turistával megbámuljuk a pöffeszkedő hím hatalmas szárnyát. Udvarlás, felsőfokon. Érdekes tapasztalat, de a félreeső, külvárosi Casa de Campo valahogy hangulatosabb volt. Itt gondolkodtam arról is, hogy a rövidfilmemben mi legyen, és valahogy arra jutottam, hogy a humanizmusról kell szólnia, és az utca emberét kéne megszólítanom. Persze ez ábránd volt, a park hangulata, a hűvös és jól eső friss levegő indította el bennem. Az elfogyasztott kávé és az aznapi út megtervezése külön rituálé volt számomra. A kastély kertjében sajnáltam, hogy maga a kastély előtti terület le volt zárva. Sötét volt és nyirkos időjárás, kevés emberrel, a park borús képet adott, melyben csupán a pávák és a vízimadarak voltak színesek. Erős kép persze volt: a tél uralkodott a teljesen kopasz, égnek meredő fák ágain. Innen merészkedtem ki megint a Plaza de Espana térre, és vizsgáltam meg tüzetesebben Don Quijotét és Sanchót. Ázsiai turistákkal lefotóztattam magam, akik lelkesen több fotót is csináltak. Persze, cserébe én is lefotóztam őket. A tegnapi útból kimaradt, itt volt épp az ideje, hogy Madrid egyik fő-fő utcáját, a Gran Víát is megnézzem, vagyis végigsétáljak rajta. A kapitalizmus utcája volt, persze a nyomorral itt-ott megtűzdelve. A Teatro de Lope de Vega színház valójában musicaleknek adhatott otthont, legalábbis a színes kivetítő reklámjaiból ez derült ki. Csilivili volt az egész, túlzottan teátrális, kedvem sem volt benézni. A szemben lévő sokemeletes házak diadallal néztek az ég felé. Forgalom volt, buszok száguldottak, a McDonalds előtt tömeg. Persze, meg is éheztem, így kénytelen voltam kipróbálni egy madridi gyorséttermet is. De erről majd később, előtte elhaladtam egy ruhabörze előtt – az üzlet lépcsőjén volt a divatbemutató, valamivel arrébb a Callao Mozi hatalmas kivetítője reklámozta a madridi Mahou sört, ami hozzáteszem, elég pocsék ital. Tiszta nyújork, gondoltam. Néhány ruhaboltba is bementem kíváncsiságból – ezek belülről lenyűgöző palotabelsők, szalonok voltak márványoszlopokkal, tükrös plafonnal, csillárokkal és freskókkal. Nem vicc. Ahogy az sem, hogy az utcán haladva néhány méterrel arrébb magába roskadt hajléktalan ült, pokrócokkal borítva, kicsi kartontábláján a felirat: „portugál vagyok, segítségre van szükségem, hogy visszatérjek Portugáliába”. A tévétorony is impozáns volt, elvileg a tetején kilátó működik, azonban a segítőkész fiatal lányok tájékoztattak, hogy a kilátó már az El Corté Iglés áruház tetején van. Ezután következett a meki: szintén márványos falak, csillárok, lépcsők, gyönyörű volt és tele. A Gran Vía vége felé haladva a Szépművészeti Múzeum épülete állt, illetve a Metropolis dizájnos saroképülete – ezt sajnos tatarozták. A Gran Vía ekkor már Alcalá utca lett, mely kiszélesedve jutott el egy fontos térig. A tér egy hatalmas kereszteződés, melynek közepén a Fuente de Cibeles szökőkút állt, mely egy mitológiai szereplőt, Apollón istent ábrázolta (a szobrot III. Károly emeltette). Az utca egyik oldalán a Cibeles palota állt, erkélyén kifüggesztett felirat: Refugees Welcome. Itt volt az Amerikai Múzeum és a Bankpalota is. A Prado sétányon lekanyarodva az ember beleütközött a híres-neves Prado Múzeumba. Megnéztem az épületet és Goya szobrát, a meglátogatását később terveztem. Egy közelben lévő gótikus templomot jártam körbe, majd egy utcán felmenve a neoklasszikus stílusú Congreso de los Diputados épületét tekintettem meg. A képviselők háza zordan állt, egy mellékutcába besurranva pedig egy szocialista székház követte, az Ateneo, ide be is jutottam, és megnéztem a régi politikusok zord arcképét. A szűk utcácska egy kicsi és barátságos térre futott ki: ez volt a Calderón Színház, homlokzatába vésve híres spanyol drámaírók, a téren pedig Garcia Lorca szobra. A Barrio de las letras, azaz az írói negyedben voltam. Lope de Vega háza is itt volt, ahova szintén vágytam eljutni. Azonban nem erre a napra terveztem. Sétálgatva jó pár szimpatikus bár, kávézó, kifőzde mellett haladtam el, de a sétám vége végül a Puerta del Sol lett. Innen pontosan a tegnapi út, csak világosban – tehát Plaza Mayor, a piactér. És aztán maga a piac is – Mercado de San Miguel – és ezt a negyedet bejárva a Városháza Tér (Plaza de la Villa), ahol Madrid egyik legrégebben álló épülete, az 1400-as években épült paplak állt, és persze maga a Városháza (1700-as évek). A nap zárásaként a szintén centrumban lévő templomot, azaz Madrid katedrálisát néztem meg, azúttal belülről is, hatalmas, gótikus hajói lenyűgöztek. De az igazi csoda csak azután következett, Léna ajánlására néztem meg egy kicsi kápolnát: a házuk közelében, a Florida sétányon volt –Szent Antal temploma (Ermita de San Antonio de la Florida). Az eredeti templom (műemlék) mellett a kápolna azonos mása volt található. Itt tartották az istentiszteletet, míg a másikba csak „benézhettek” a látogatók. Bementem az eredeti templomba, az ottani egyházfiak mogorván köszöntöttek. Hatalmas, emlékezetes, monumentális El Greco freskó borította a mennyezetet. A kicsi templom lenyűgözött, fotózni sajnos nem tudtam. Goyát is itt temették el. Hazaindultam, még megnéztem a kápolnával szembeni étterem árlapját, de nem mentem be. Hazaérve a mozgalmas nap után elmeséltem mindent Lénának.

Léna folyamatosan segített, amellett, hogy reggeliztetett és néha meleg ebéddel vagy vacsorával járt, a neten kinyomozta azt is, mikor látogathatóak ingyen a múzeumok, vagy éppen a királyi palota. Emellett volt egy Madrid-hangoskönyve, amit nagyon szívesen rátöltött a telefonomra, és ugye felszerelt térképpel-útikönyvvel, mint már említettem. Így a harmadik napomon már a hangoskönyvet is birtokolhattam.  Ez a megnézni tervezett Retiro park végigjárása miatt is fontos volt. Merthogy ezzel parkkal kezdtem a napot. Metróval mentem, az aluljáró elhanyagoltságából jött fel a feljáró a zöld park bejáratához. Így kezdtem el járkálni, bóklászni a fülemben a fülessel, hallgatva az érdekességeket. Persze, rájöttem, hogy néha a hallgatnivalóra való koncentrálás, és az éber, szépséget leső séta nem összeegyeztethető, ilyenkor elkalandoztam, majd idegesen visszatekertem a felvételt, hogy mégis, mit mondott arról a szoborról az a női hang. Kikapcsolást azonban a felvétel kikapcsolása jelentett, az önfeledt séta a kellemes parkban. A csónakázótó egyik partján XII. Alfonz szobra és egy oszlopos emlékmű volt, a hősök teréhez, vagy a Gellért szoborhoz hasonlatos konstrukció. Ennek szobrai, szfinxei alatt ültem le banánt eszegetni, közelebbről még monumentálisabbnak tűnt, mint a szemközti oldalról, s hol a csónakázókat néztem, hol a hangos, cserfes, élettel teli gimnazistákat. A Velazquez Palotát és a Kristálypalotát (az angliai tökéletes mását) persze megnéztem. Utóbbiban őskövületeknek volt a kiállítása. Elképzeltem, hogy a hatalmas üvegmennyezetről akár egy dinoszaurusz-csontváz is lelóghatna, de maradtak az ősi kövületek, kisebb csontok. Egy idő után, mint mondtam, nem érdekelt, mit mond a hangoskönyv, inkább spontán utakon sétálgattam, és minden egyes szobrot alaposan megnéztem. Pár percig csak álltam velük szemben, figyeltem az apró részletességgel kidolgozott, vagy éppen pont hogy elnagyolt politikusokat, királyokat, isteneket, angyalokat. Volt egy sátán-szobor, amin bosszankodtam, hogy nem találtam meg, vagy megtaláltam, de nem jöttem rá, hogy az az. A Retiro park után utam ismét az Írók Negyedében folytattam. Szerettem volna még járkálni itt, és voltaképpen a Lope De Vega-ház megnézése is tervben volt. A csinos kis utcákon haladva egy beülős helyet, étteremfélét is kerestem, ebédidő volt, ezen a napon későn indultam el. Nagyon hangulatos helyet találtam – azt az étteremláncot, amivel már Valenciában is találkoztam. 1-2 euróért, csupa akcióval, mini-szendvicseket lehetett venni. Volt hideg és meleg, sajtos, sonkás, paradicsomos, húsos… mindenféle. Isteni szendvicsek. Hörpintettem melléjük mégy egy kávét. A Lope de Vega ház nem fér bele a mai napba, gondoltam, ha nem a rohanást akarom választani. Nem is akartam. Inkább a híres Cine Dorét, Madrid első moziját akartam megnézni. Egy csúnyácska templom keltette fel érdeklődésemet, mert talán itt temették el El Grecot. A templom azonban zárva volt. A mozit egyszerűen nem találtam meg, rejtélyesen eltűnt, elbújt, már jó sokszor mentem végig a Calle Atochán. Más mozikat persze láttam, egyikük plakátja éppen az „El hijo de Saúl”, vagyis a Saul fia volt. Végre megtaláltam a Cine Dorét, szép, klasszikus bejárata volt, a cifra homlokzatot oszlopok tartották. De ide sem mentem be. Tovább, tovább volt a jelszavam, hogy minél több dolgot megnézhessek. Persze volt, amit hiába, például az egyik templom a centrumban nem a külső szépségéről győzött meg, bemenni meg nem tudtam, nem volt nyitva. Így ez a nap a sok sétával és bizonytalansággal elég hullámzónak bizonyult. Olyan utcákon sétáltam végig, amiken már jártam, nem is tudom, miért. Igaz, a San Miguel piacot most kicsit jobban megnézhettem, világosban, de nem mentem be vásárolni, nézelődni. Nem, hiszen a nap nagy fénypontja már közel volt: ha jól emlékszem, délután 4 órától lehetett egy-két óra erejéig ingyen betérni a királyi palotába. A katedrális és a palota közti hatalmas téren már messziről jól látható tömeg állt sorba az egyre inkább esőre álló időben. Ki fogom állni a sort, nem vitás, gondoltam, be is álltam, előkaptam a Dragomán-kötetemet, és akkor sem tettem el, amikor az első esőcseppek megjelentek a tiszta, új lapokon. Némán haladtam a sorral, a végállomásig, ahol a táskám átkutatása után végre bejutottam. Persze, mikor még a tér felé tartottam, a borult ég alatt álló, kígyózó sor látványa megihletett, mint ahogy a zordan tűrő katedrális és az azt palotával összekötő oszlopsor is. Így lőttem pár képet az olvasás előtt. A harmadik Madridban töltött napomba nyílt otrombasággal terjeszkedett be a palotában szerzett élményem, ami egyszerűen, de tényleg így van, leírhatatlan. Elég, ha csupán annyit mondok: igen, ez valóban egy királyi palota, különböző termekkel, szalonokkal, étkezővel, trónteremmel, kék teremmel, márványlépcsőkkel, hatalmas fali freskókkal. Meghatározó arany színes, faliszőnyegek, különleges lámpák, gyertyatartók, csillárok – ez mind-mind a királyi pompa és fényűző részei, de érezhetően beágyazva a hagyományba és a történelembe, nem a királyi pár urizálásaként volt jelen, hanem az aranykor dicső emlékeként. Persze, frusztráló volt a turisták tömege, főleg azért, mert a világ különböző országaiból jöttek, a lányoknak más és más jellegzetessége volt, amire fel lehetett figyelni, és néha fel is figyeltem. A szűkebb termekben néha feltolult a tömeg, s ez néha zavaró volt. Az élmény után fokozni akartam azt, a Prado múzeum felé vettem az irányt. Irdatlan, talán még nagyobb sor fogadott, az órámra pillantva azt mondtam: kb. fél órám lenne Európa egyik leghíresebb tárlatában, inkább hagyjuk ezt mára. Különben is, a palota éppen elég volt mára. Így a Prado sétányon lecsorogva rám sötétedett, és a környéken megnézendőnek a híres Atocha Pályaudvar maradt. A kissé a Nyugatira emlékeztető, fémpanelekből álló modern épület belsejét dzsungelméretű növényzet borította, ettől vált különlegessé. Elbóklásztam a pályaudvaron, leültem olvasni, agyaltam, hogy mi legyen, menjek-e haza, 7 óra környéke lehetett. Végül, ha jól emlékszem, hazamentem, de még vacsoráztam kevésbé finom szendvicset a Florida úti gyorsétteremben, mely kocsma is volt egyben. Madrid vizezett, nem túl finom sörét, Mahout ittam a vacsorához, valamiért borús hangulat jött rám, talán azért, mert azon kezdtem el morfondírozni, hogyan hódítsam el a lányokat. A pultos lány is vonzó volt, de a kocsmába be-betévedtek még csinos lányok. Azonban csak a kötelező kedvesség, udvariasság jutott, mert az ember hogy lépjen tovább? Tohonyán, szürke hangulattal mentem haza.

Másnap a szerelmesek spanyol városába, Toledóba mentem, ami kb. 40 perc busszal Madridtól. Azonban ezt az utat majd a következő fejezetben mesélem el, most jöjjön a negyedik madridi nap. Ilyenkor már mérlegelnem kellett, hiszen tudtam, hogy nemsokára elhagyom a várost. Luissal, a kasztíliai farmerrel tartottam a kapcsolatot, tudta, hogy a napokban megyek át. Lénával ezért „konzultáltam”, hogy maradnék még néhány napot, bár eredetileg kevesebbről volt szó. Azt mondta, maradhatok, és segített még megtervezni az utolsó napokat. Többek között azt mondta, érdemes megnézni a folyó két híresebb hídját, valamint a Salamanca-negyedet is. A neten zenés helyeket, klubokat is segített keresni. Természetesen a híres múzeumok közül is legalább kettőt szerettem volna, hogy beleférjen a napomba. Az utamat a folyóparton kezdtem, és tulajdonképpen a háztól mindig ezen a parti sétányon kell végigmenni a központ felé, szinte már megszoktam és nagyon szerettem. Tisztán látszott a kék ég a felhőkkel, hol szürke, téli időjárást lehetett róla leolvasni, de ritkán a nap is látszott rajta. Itt mentem végig, ezúttal jó darabon, már a hatalmas Casa de Campo park volt a jobbomon. Tudtam, hogy a folyó bal partján hamarosan feltűnik az Estadio de Vicente Calderón is – azaz az Atletico de Madrid stadionja. A környék jellemzően külvárosi volt, ám az impozáns kőhíd antiksága kitűnt környezetéből. Ez volt a Puente de Segovia. A folyó itt kiszélesedett, és különböző „medencékre” oszlott, egyik ilyenben még szökőkút is volt. A híd a kilenclyukú volt csak kicsiben, a félkörívekkel a tükröződés árnyéka alkotott teljes kört. A híd túlsó felén rengeteg vízimadár grasszált, repkedett. Továbbhaladva a Puente Androrra fémrácsaival a vasúti összekötő hídra, vagy a K hídra emlékeztetett. Mellette, a parton görkorcsolya-oktatás zajlott. Ez már a bal parton volt, és hamarosan feltűnt előttem a robosztus stadion, melynek lelátójára egy ponton jól rá lehetett látni, mert az aréna konkrétan annyira rálógott a keskeny folyóra, hogy az autók továbbhaladását a stadion alatti alagúttal oldották meg – amely felett értelemszerűen nem volt lelátó. Kívülről nem volt különösebben szép, a neve jó nagy betűkkel volt ráírva, betont és ablakokat lehetett még látni, meg a kiugró hatalmas lámpákat. A bolt izgalmasabb volt, a múzeumot nem néztem meg, azért nem a kedvenc csapatomról van szó. Vitrinek mögött a klub története, mellette a fanshop, mely annyira nem volt hatalmas és fényűző, mint a Barca boltja, de a maga módján mégiscsak az volt, tele sálakkal, pólókkal, emléktárgyakkal. A stadion háta mögött külvárosi utca indult visszafelé. Kajálni akartam, de nem nagyon találtam szimpatikus büfét vagy éttermet. Kis bolyongás után a térképen kinézett Szent Ferenc templomot akartam megnézni, ami nem volt messze a stadiontól, de már visszafelé, a center felé volt. A templom újra csalódást okozott, nem volt különösebben esztétikus. Galambok fészkeltek és piszkoltak a tornyain, elhanyagolt volt, bemenni persze nem lehetett. A felette való kilátó, templomkert annál romantikusabb helynek tűnt. Azonban partner híján folytattam utamat, ismét történelmi emlékmű nem messze, Toledó Kapu. Hasonló, valamely nemzet által adományozott robosztus diadalív, mint a korábbi Alcalá Kapu is. A Toledó Kapu után ismét nem találtam megfelelő éttermet, ezért továbbmetróztam, egészen a Gran Víáig. Megkerestem az El Corté Inglés áruházat, és felmentem megnézni a korábban említett kilátót. A puccos áruház, éreztem, nem az én világom. A földszinten parfümök és szépségápolás-szekció, feljebb digitális cuccok, könyvek, ruhák, de minden a legprímább és legpuccosabb minőségben. Mozgólépcsőn fel és fel, körül se néztem, mentem felfelé, a kilátó a lényeg. A mirador, ugye. Megérkeztem a hetedik vagy kilencedik emeletre. Nem a kilátó-jelleg tűnt fel, hanem újból a puccosság. Éttermek, komolyan, mint a Westendben vagy az Allée-ben az étterem-szint, csak mégis egész másképp. Az illat elbódított már a mozgólépcsőn felérve, pikáns, fűszeres hússzag, öltönyös emberek falják a szaftos húst, tapas-bárok, kolbászok, méregdrága minihamburger, gyros és pizza, szendvics, minden. A táblákra nézek, minden drága, esélytelen, hogy most egyek itt. Az első bódulatból felébredek, észreveszem, merre tolódik a tömeg, igen, az emelet nagy ablakaihoz és teraszához. Valóban: ez maga a kilátó. A nagy ablakok körbeveszik majdnem az emeletet, és az üvegen az előttünk és alattunk magasodó épületek körvonalai látszódnak. A tetők mellett a nagyobb templomok (Katedrális, Szt. Ferenc templom) jól látszódtak, az ablakon a házak közötti terek nevei is fel voltak írva. Látszódtak a magasabb tévétornyok, a palota teteje, így sejteni lehetett azt is, hogy a folyó és Léna háza merre van. Rettenetesen éhes voltam. Néhány fotó elkészítése után lementem és a környéken kerestem éttermet. A közeli sétálóutcákban bóklászva találtam is, egy tésztás-pizzás helyet, ha jól emlékszem egy tetemes méretű pizzát ettem, és spanyol árak szemszögéből nézve elfogadhatónak is tűnt. A pincérlány természetesen itt is bájos volt. Nem maradhattam álmodozni, vagy éppen iszogatni, a napból sok volt még, viszont annál kevesebb idő Madridra. A Colón terén még nem voltam, és errefelé volt a híres kávéház, amit az útikönyv is ajánlott – irodalmi centrum annak idején és most is: a Café Gijón. A téli hidegből a melegség következett, a kávéillat, a gyönyörű faszékek, díványok, egy kiállítás képei, régi plakátok, hatalmnas, megkopott tükör-fal, elegáns, régies itallap, hófehér ingű felszolgálók, aranyfeliratos szalvéták. Hirtelen azt gondoltam, hogy bármennyibe is kerül egy rohadt kis eszpresszó, nem fog érdekelni, és biztos nem olcsó, de iszom egyet, az emlék kedvéért. Leültem, jött a pincér, hozta a kávét, vagy inkább kávécskát. Külön kannácskában tejecske, miniatűr, kifogástalan szalvétácska – és persze a bónusz, vagyis a valós ráadás: három eurócska. Értsd, ezer forintért kávézott burzsuj Zalán Spanyolország fővárosában. És ezt akkor és ott leszarta. Kellenek az ilyen pillanatok, gondoljon mindenki amit akar. De még a számla is kialakított kis lista volt, első tétel, második tétel; igaz, a pincér nagyzolva firkantotta rá az egyetlen tételt. Elégedetten baktattam tovább, mintha már maga az ülés, nem is mondjuk a kiállítás, tehát maga az ülés ezen a helyen magas fokú műveltséget öntött volna belém, jóleső illúzió volt ez, nyilván átmeneti, de így indultam el, és hogy fokozzam, a Nemzeti Könyvtár felé – szintén a Colónnál volt. Fiatalok lézengtek körülötte, ez jó, elmosolyodtam. Míves vaskapu hirdette, ez a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Könyvtár is volt egyben. A rideg falakat hatalmas szobrok őrizték, melyeket jobban megfigyeltem. Szentek és írók is voltak köztük. Például Lope de Vega, vagy éppen Cervantes. Nos, ezután következett a Salamanca-negyed. Nem ragoznám, annyit mondanék, hogy a házak miatt érdemes volt megnézni, és valóban, ahogy Léna mondta, akár Pest is eszünkbe juthat e negyed házairól. Ennél jobban ezt a képeim tudják prezentálni. A Salamanca-negyedben még az volt érdekes, hogy az utcák általában festőkről és művészekről voltak elnevezve (Goya, Velazquez…). A negyedet körbejárva értem vissza a Retiro parkhoz, jártam benne még egyet, most egészen sokan voltak, az alkonyatban, a tó partján kitartó szaxofonos, sok gyerek és persze szerelmespárok. A végállomásom, vagyis akkor még annak tűnt, az éppen aznap ingyenessé váló (kedvezményes nap) Reina Sofía múzeum volt, amely a 20. és 21. századi festő- és szobrászművészetet ölelte fel. Kényelmesen beálltam a még nem túl nagy sorba (korábban mentem oda) és ismét olvastam. Az épületet külsőleg meghatározta az első bejáratnál lévő üveglift, egyébként a bejutást illetően a titok nyitja az volt, hogy a hátsó bejáratról kevesen tudtak – így nyitás után pár perccel be is jutottam. Kb. 6 órakor tehát, ekkor vált ingyenessé. A tárlat Míró, Dalí, Max Ernst és Picasso munkásságát egyaránt felölelte. De volt pl. Moholy-Nagy is, csak hogy magyarokat említsünk. Picasso talán leghíresebb alkotása – előtte szalag-kordon és persze embertömeg – a Guernica is itt volt látható. Percekig néztem a háború tombolását, a halálfélelmet, az őrületet a vásznon, és kezdtem megérteni, miért vált pont ez a műalkotás maradandóvá. A számomra legjobban megnyerő alkotásokat megörökítettem (pl. Max Ernst életnagyságú metronómját, melyen a tempót mérő nyél egy emberi szem). A múzeumot zárásig néztem, ha jól emlékszem, rohanni nem kellett, de az idő korlátozva volt: a szellem terhelése azonban megfelelő mértékűre sikeredett, legalábbis esetemben mindenképp, én egyszerre semmiképpen sem tudok feldolgozni 2-3 órányi műalkotást, megelégszem a másféllel. A Reina Sofía után az Atocha utcán mentem visszafelé. A zajos út tele volt fiatalokkal, egy zenés klub előtt 17-18 évesek tömkelege, jó páran hangosan és duhajul élvezték az életet, valami botrány is lehetett, sok rendőr grasszált, a klub előtti tömegen át kellett fúródnom, közel kerültem a bulizókhoz, és amennyire vágytam közéjük tartozni, éppen annyira vágytam minél messzebb menekülni. Ez értelmetlen volt, a madridi éjszaka kitárulkozott, pulzált, latin kommersz számokra dobálta magát, a tömeg a Puerta del Solnál nagyobb volt, mint bármikor, hömpölygött a tömeg, figyelni kellett az autókra és a gyalogosokra is. Megtetszett a dolog, mondom, egyszerre vonzott és taszított, de megjegyzem, az Atocha utca környéke egészen más buli-hangulatot árasztott magából, mint a Puerta del Sol környéke. Most már halványan emlékszem, akkor biztos tisztán, hogy a neten vagy az útikönyvben lecsekkoltam-e egy negyedet, ahol romkocsmák vagy jó helyek voltak, de valószínűleg így történt. Lényeg a lényeg: tudatosan kerültem a Gran Vía környékére, valamit tudva (konkrét kocsmát, klubot vagy csak környéket) fordultam be róla jobbra egy szűkebb utcácskába, grasszáltam a kocsmák előtti dohányzó fiatalok előtt. Művészi negyed volt ez, színházi kocsma, romkocsma, valamivel idősebb korosztály. Nézelődtem, a legnagyobb probléma az volt, hogy egyikben sem volt hely, aztán felbátorodva mégis találtam egy olyat, ahol a pultnál volt egy kevés, ez volt az El Bistro del Teatro, azaz a Színház Kocsmája. Tömeg volt, de jól csúszott a Mahou, és három pohár után érezni kezdtem. Kedvesen mosolyogtam a pultoslányra, beszéltem vele pár szót, ő érdekelt igazán, a göndör fürtök és az évei mögötti történetek. Én viszont mást érdekeltem, egy már jóval idősebb nőcit, aki kérdezgetett, nem emlékszem az arcára, persze nem úgy érdeklődött, mint nő férfi iránt, hanem csak barátként, úgy láttam, én mégis prédára lestem, és fárasztott a helyzet. Lekecmeregtem aztán a bárszékről és a következő helyre tértem be, ismét söröztem, egyedül, magamban ülve, pöffeszkedve és nyitott szemmel. Persze, meg is találtam a szemkontaktust sok lánnyal, de… a Malagában írt dal jutott az eszembe. Vagy az, hogy hány sör kell a bátorsághoz, és tudtam, ez már nem a sörön múlik. Lényegében úgy gondolom, mégis élveztem az estét, bódultan tértem a harmadik kocsmába, talán ez volt a legbohémabb, alagsora is volt, itt is megittam a sörömet, álltam a tömeg közepén, kimentem dohányozni, figyeltem egy lányt, és mikor minden gátlást és félelmet talán már legyőztem, akkor persze társaságával elment. Részeg voltam és rájöttem: így nem érdemes kísérletezni. De bízom abban, hogy ez csak idő kérdése. Egy biztos: nem a részegségtől függ. Éjjel 2 körül estem haza, nagyon szerettem Madridot, és már csak másfél nap volt hátra.

Valójában úgy volt, hogy korábban elmegyek a fővárosból, azonban hirtelen és meggondolatlan, előre nem tervezett pénzügyi gondjaim akadtak, kénytelen voltam megvárni a hétfőt. Mérlegeltem sokat a telekocsi és avagy busz választásában, és végül a választás a buszra esett, azzal jött ki jobban az utazás. Lénával nem beszéltem meg ennyi napot előre, de hálistennek még maradhattam még egy éjszakát, habár a hír váratlanul érte, és még pluszban a buszom is csak 4 körül indult, tehát nem reggel. Anyukám egyik legkedvesebb barátnőjének nagylelkűsége azonban megmentett, tehát maradhattam. A vasárnap nem volt eseménydús, nem emlékszem, hogy telt az eleje, de feltételezm, józanodással, alvással, pihenéssel. Annyi bizonyos, az ismert folyómenti utat megtéve az utam rögtön a kajáláshoz vitt. Előtte mondjuk sokat mentem: még tovább lefelé a folyó jobb partján, így még egyszer megnézhettem az Atletico stadiont, most más szögből is, hatalmasságát jobban megfigyelve. Azon is túlérve értem el a Puente de Toledóhoz – a másik híres kőhídhoz. Hasonló volt a Segovia hídhoz. A híd sétányszerű, kopár fák rajta. Rideg Madrid, búcsúzik. Muszáj ennem. Felfelé haladva a hídtól Burger Kinget hirdetnek, még jobban megéhezem, de sokkal messzebb van, mint ahogy írják. Félúton inkább már az ismert szendvicses helyre térek rá, a szendvicset viszont már a metrón eszem, hiszen a vasárnap fő-fő úticélját még nem említettem: az aznap bizonyos órában ingyenesen látogatható Prado múzeum az. Ezúttal későn érek a múzeumhoz, a sor hatalmas már, reményvesztetten állok be, de mégis beállok, talán ez az utolsó esély, hogy bemenjek, sőt, ebben a spanyol kalandban biztos, és hát, végülis, ingyen is van. Kiállom a sort, szűk, talán egy órányi időm van a korszakokat felívelő, inkább klasszikus művekre koncentráló tárlat bejárására. Ez nem is lehetséges, kiválasztom a kiállítás azon részeit, melyek jobban érdekelnek. Goya, El Greco, Velazquez, Murillo, Rubens. Híres és hatalmas alkotások, a klasszikus művészet palotája a Prado, a képeken az élő történelem, a múlt, mítoszok… Goya botrányt keltő aktja, Rubens húsos, barokk testei. Kár, hogy az idő kevés a tegnapi dorbézolás miatt. És a nap ennyi, bezár a kiállítás, az utolsó pillanatig maradok, aztán haza, ha jól emlékszem. Vagyis nem: 9-kor, mindegy főhajtással egybekötött méltó búcsúként, a Gran Víához közeli kocsmában megnézek egy Real Madrid meccset. Jófej pincérek végül, nagy nehezen engedik, hogy kártyáról fizessek, két sört iszom, melyhez finom olívabogyó-tapas is járt. Ez volt a zárás, ezután jön a ráadás.

Fogalmam sincs, mivel fogom eltölteni az ébredő február első délelőttjét, aztán Léna helyettem is kitalálta: a harmadik leghíresebb, bizonyos Thyssen-Bornemisza múzeum hétfőn ingyenesen látogatható. Mintha az istenek hozták volna össze: szombat Reina Sofía, vasárnap Prado, hétfő Thyssen-Bornemisza. A múzeummal azonos nevet viselő művész gyűjteménye ez. A reggelről annyit, hogy csomagolás és búcsú után a Princípe Pio üzletközpontjában fogyasztok el hosszú ideig egy kávét, ezalatt az idő alatt még mindig a telekocsit szervezem, ami nem jön össze, ezért is választom a buszt. A kávézás után megyek a múzeumba. Újból süt a nap, kék az ég, a pálmák zöldek… újabb sor, rövidebb, kibírhatóbb, mint mondjuk előző nap a Prado sora. Bent már az előcsarnokban a királyi család festményei, valamint a gyűjtőről készült portré. És aztán teremről teremre más és más korszak, a középkortól kezdve a 20. század végéig, a legátfogóbb és komplexebb tárlat ez, mindegyik terem érdemel egy-két fotót, és néhány Picasso a filmhez is megihlet. A narrációm nem érti ezt a modern, kusza, kockás művészetet, ezt veszem fel. A hangom és a kép ellentétét. Aztán felveszem a kiállítás egyik termének tömegét, majd egy Edward Hopper – kép, konkrétan a Hotelszoba című annyira megihlet, hogy hosszan és lassan kamerázom a hotelszobában, csomagok kíséretében az ágyon ülő és magányosan olvasó nő képét. Akkor még nem tudom, hogy a Murciában forgatott felvételi-rövidfilmem alapja és fő motívuma lesz ez a kép. De ezenkívül még rengetek nyűgöz le: El Grecotól kezdve, Van Gogh-on keresztül és Magritte-on át a pop-artig. Tényleg, minden. És szembetűnő, hogy a legszürkébbnek nekem a 18. századi festőművészet tűnik. Itt nincsenek nagyobb, vagy feltűnőbb műalkotások, ehhez mérten suhanok végig néhány termen. A Thyssen-Bornemisza Múzeum a Madridi tartózkodás ráadása. Ezután a déli buszállomás következik, gyors samponvásárlás, és annak megtudása, hogy Hellínt, a célállomást „ejjínnek” ejtik.

Összességében: mit is mondjak még…? Néhány szegmenst, ami eszembe jut… Például, hogy José egyszer levette a polcról a digitális zongoráját, és én játszottam, improvizáltam, és nagyon tetszett neki. Vagy a Lénával való kellemes beszélgetéseket a finom főztjei mellett… az éjszaka táncra perdülő, duhaj Madrid hívását… a nappali konszolidált, klasszikus és kulturált fővárost… a rideg és elhanyagolt külvárost… a romantikus parkokat és folyót… a palota fenségét, méltóságát, a Szent Antal Kápolna csinos egyszerűségét… a buszra ülve, délután új kaland felé, újabb workaway felé veszem az irányt, jön a kasztíliai Letur biofarmja… teljesen más világ. Mint ahogy Toledo is, amely madridi tartózkodásomba ékelődött bele. Erről a műemlék-városról fog szólni a következő fejezet.

Tehát megint úgy történt, hogy már a benidormi workaway alatt felvettem a kapcsolatot a következő „helyszínnel”. Tudtam ugyanis, hogy azért az utolsó napomig (december 16) nem feltétlenül akarok Benidormban maradni; főleg azért is, mert a közel lévő Valenciát is meg akartam nézni, valamint még a Bercelonához közel lévő Tarragona meglátogatását is terveztem. Ez utóbbit azért, mert még a 2013-as németországi önkéntes táborban megismertem a katalán Oriolt, aki tarragonai. Levelemre, hogy alhatok-e nála egy éjszakát, sajnos azonban nem válaszolt. Így maradt a Valencia, és csodák csodájára egy remek workawayt találtam! A leírásban az szerepelt, hogy egy lány, Ana szeretné kreatív ötletekkel felújítani a lakását, főleg falat festeni. Nagyon tetszett az egész, örültem, hogy valaki kreatív embert keres, a festés is izgalmasnak tűnt…de levelezésünk folyamán azonban kiderült: ő profi festőt keres. Ugyanakkor felvetette, hogy ha szeretnék menni, akkor egy olyan lehetőség is fent áll, hogy segítek neki székeket csiszolni és festeni. Hát igen, ismerős feladat. Valenciában. Állja az ebédet és a reggelit. Hiszen már csak öt napról van szó, és megnézhetném végre Valenciát is! Mért nem vállaljam el? Ráadásul: Alex, az olasz srác lakott egy barátjánál Valenciában, ugyanabban a negyedben, ahol Ana lakik – Benimacletben! Amely negyed Alex szerint Valenciában a legkirályabb. Olcsó, vagány kocsmák, szűk, falura emlékeztető utak, hatalmas bulik, fű, csajok, punkok, minden. Jól hangzott! Már arra is rábeszélt Alex, hogy a Glop nevű kocsmát Benimaclet főterén mindenképp ki kell próbálnom! Szóval, rápörögtem. Remek öt utolsó napnak nézek elébe! Anával leleveleztük, hogy hol vár, vagyis elirányított a lakásához, két metró, nagyon könnyű odatalálni, a címet és a számát is megadta. A Benidorm workaway utolsó napja, feltöltöm a fotókat, és végre a 10 eurómat is megkapom. Enélkül nem mennék semmire. Így is, összesen körülbelül 4-5 euróm lesz egy napra, de ugye Anától fogok kapni kaját. Szóval még aznap elkészítjük a csirkés-nyúlhúsos paellát, megesszük, majd búcsú, Adrian visz a buszpályaudvarra. Azt reméli, visszajövök, és még találkozunk. Tulajdonképpen én is. Kíváncsi vagyok például, mi lesz a könyvtárból. Később az is meghat, hogy Adrian volt az egyetlen, aki a workaway honlapján még egy értékelő kommenttel is megemlékezett rólam.

Benidorm-Valencia: körülbelül két órás újabb buszút. Most már határozottan visszafele, Barcelona irányába. Sötétedik, mire megérkezem, veszek egy metró-jegyet, és irány a megadott cím, irány Benimaclet negyede. Hamar odatalálok, és Anának, ahogy megbeszéltük, írok, amikor az egyik metróról a másikra szállok. Már persze izgulok, egyedül fogok lakni, nála, kulcskérdés, hogy szimpatikusak vagyunk-e egymásnak. A ház előtt vagyok, csöngetek, semmi. Megnézem, biztosan jó úton vagyok-e, hajlamos vagyok a tévedésekre, de nem, most valóban a jó ház előtt állok. Egyfajta modern bérházsornak tűnik. Írok sms-t Anának, és válasz is érkezik, még vásárol, de jön, várjam meg. Semmi baj, életem első, véletlenül vett tekerős cigijét próbálom tekergetni, leülök egy padra, elmegy vele az idő. Lesem a metró felől érkező lányokat: melyik lehet Ana. Habár, őt fogom a legkönnyebben felismerni, mert a workaway oldalán egy rasztás lány szerepel, és hát nyilván ő az! És hát fel is ismerem. Olyan, amilyennek elképzeltem: extravagáns, vad, mosolygós, igazi belevaló spanyol csaj. Cseppet sem tűnik harmincnak. Felvezet a lakásába, nagyon jó, bár a szokásos vicces akcentussal beszél angolul. Ki is derül, hogy egyébként angol magánórákat ad. A lakás kicsit Joláéhoz hasonlít, bár a ház itt nem régi, hanem modern, de a hosszú folyosóról nyíló szobák hangulata itt is megvan. Csodálatos szobák. Na jó, vagyis emeljük ki Ana nappaliját. Az ablak mellett gyönyörű falfestmény, egy őszi pompában fénylő erdő (egy baszkföldi erdőt ábrázol). A dohányzóasztal szintén festett, a kék vízben narancssárga halak úszkálnak. Ez utóbbi Ana munkája, a falfestés a barátjáé, a festő Victoré. A dohányzóasztalt ízléses huzatú kanapék veszik körbe, a szoba szélén, a falnál szép fa bútorok, gitár és ukulele, mintegy díszként is, az ajtó mellett mini bárpult bárszékekkel. Az üvegszekrényben borospoharak. A szoba másik végén hosszú tükörsor, asztal, pöttyös viaszosvászon-terítővel leterítve. Az én szobámban egyszerűbb faágy és fa-szekrénysor. A fényt szűrten átbocsátó, lampionszerű lámpa (ha jól emlékszem, szintén Ana munkája). A fürdőszoba csempéi kékszínű mandalákat ábrázolnak. A ház maga tehát megnyerő volt, és a laza és vagány, bent cigarettázó és vega Ana is. Először mondta, hogy szívesen körbevezet egy kicsit Benimaclet negyedében, fáradt voltam persze, de boldogan belementem. Lényegében a túra értelme az is volt, hogy Ana „Angolt tanítok” hirdetését a negyedben minél több helyre kiragasszuk. Ebben segítettem neki, miközben Ana megmutatta Benimaclet főterét, illetve romkocsmákat, bárokat ahova érdemes, vagy ahova nem érdemes menni. Több érdekes történet mellett például kiderült, hogy a valenciai nyelvhez való ragaszkodás (ami a katalánnak egy alága) olyannyira erős, hogy az egyik kocsmában (ahova nehogy betérjek) konkrétan meg van tiltva a spanyol nyelvhasználat, illetve nagyon kinézik az embert, ha spanyolul beszél. Holott szegény Anának ez az anyanyelve, így tanították meg a szülei. A túl egyszerű, beszűkült látású emberek azt mondták Anának, hogy otthon beszélhet, ahogy akar, de itt, Valencia területén ne tegye. Őrület, mondtam én is, hogy ez tényleg felháborító. Betértünk egy Müszi-szerű helyre, ahol Ana egyik rasztás, szemüveges jóbarátjának születésnapja volt. Nem tudott senki sem angolul, itt kínos hallgatás következett, kimentem cigit tekerni, de nem sikerült, Ana segített. Ott megittunk egy pohár sört, aztán egy következő kocsmában még egy következőt. Ez a második egy kifejezetten szimpatikus, a pesti Cool Tour kocsmákra hajazó irodalmi bár volt  (azt hiszem, Kafka névre hallgatott), ahol művészportrék, könyvek és egy pianínó is ki volt állítva. Valamint Ana más barátai éppen Dixiteztek. Ezúttal olyan kedvemben voltam, hogy most én hívom meg Anát egy sörre (az előző helyen ő tette), és az iszogatás közben még arra is gondoltam, hogy milyen jó lenne beszállni a társasozókhoz. Eljátszottam a gondolattal, és Ana rá is kérdezett, hogy maradok-e, látva lelkesedésemet, de végül nem maradtam, mentem vele tovább. Ezúttal a főtérre mentünk ismét, ami már tele volt zenélő és magát igencsak jól érző valenciai fiatalokkal. Hát persze. Ugyanis nem tűnt fel rögtön, hogy a főteret benépesítő embertömeg valójában a főtéren található már említett Glop bár „törzsközönsége”. Csak hát még jó idő volt, nem az volt a jellemző, hogy bent legyenek az emberek, ezért a Glop előtt, vagyis a téren voltak. De nem csak a Glop sörét itták, ugyanis többen árultak dobozosat 1 euróért, Ana is ilyet vett nekem. De ez már éjfél után volt, és én már nagyon fáradtam. Ácsorogtam, Ana lefotózott, beszélt néhány emberrel. Mellettünk egy hegedűs és egy gitáros zenekar játszott igen jó számokat. Kortyolgattam a sört, még nem fogyott el, amikor kb. éjjel 1 és 2 óra között hazaindultunk. Még természetesen leültünk a kis asztalhoz, a söröm se fogyott el, Ana hasissal kínált, azt mondta, jól esik neki alvás előtt. Elhittem, és szívtam egy-két slukkot. Aztán alvás.

Másnap reggel Ana egyszerű de nagyszerű reggeli sütijét ettük (előtte vacsorára mirelit pizzát). Megbeszéltük, hogy először megvesszük a csiszolópapírokat, a lakkot, a festéket, és aztán munkához láttunk. Régi, de nagyon szép kivitelezésű, nád-ülőkés faszékek voltak. Rondai „tapasztalataimat” immáron fel is használhattam, tudtam, hogy milyen erősségű papírok kellenek. Reggeli séta tehát, ahol napsütésben is megcsodálhattam Benimaclet negyedét. A szűk utaktól, a grafitiken és táncszínházi hirdetéseken át, a mozaikos kapualjakig minden zsigeremmel éreztem, hogy ez a negyed egy remek hely, jó lenne itt élni, drámacsoportot alapítani, satöbbi. Utoljára ilyet Sevillában éreztem, ezért lett utólag Valencia és Sevilla a két kedvenc városom (eddig) Spanyolországban. Szóval megvettük a dolgokat, és aztán hazamentünk, munkához láttunk. A régi helyekről (Sierra Elvira és Ronda) szedett munkaruhámba öltöztem és nekiláttunk a csiszolásnak. Közben Ana kérte, rakjak be magyar zenét, hát én beraktam, népzenét és Kistehént, ami nagyon bejött neki. Körülbelül 3-4 óra munka után főzött nekem kuszkuszt zöldségekkel, ami nem nagy kedvencem, de meg tudtam azért enni. A délután hátralévő részében pedig végre lehetőségem nyílt bemenni Valenciába. Estére azért megbeszéltük Anával, hogy Benimacletben összefutunk és megiszunk valamit. Tehát bemetróztam a város központjába. Azt még fontos megemlítenem, hogy előtte Ana egy otthon talált útikönyvében átnyálaztuk az érdekes városrészeket, szóval az első napra az óvárost terveztem, „letudva” azért a kötelezőbb részt, hogy utána legyen időm olyanokra, mint a cigánynegyed, a tengerpart, vagy a Russafa-negyed. Na de most maradjunk az első napnál. A Colónig, azaz a széles főutcáig metróztam be, innen könnyen elérhető volt a Városháza tér, amely tulajdonképpen az Óváros kapuja. Tudtam, olyan sok időm ezen a napon már nincsen, hiszen délután indultam be a városba, tél volt, pár óra múlva már sötétedett. Útközben megnézhettem a főbank díszes saroképületét, és a Teatro de Principal színházat is (érdekesség, hogy Ana kifejtette: Valenciában általában borzalmas színházi előadások vannak, nehéz kifogni egy-egy jót. A legpezsgőbb színházi élet Madridban van, egy madridi társulat Vérnász-előadásán például elsírta magát, ő ezt nevezi katarzisnak, és ez vele nagyon ritkán fordul elő). A széles főtérre érve az első látványosság nem valamelyik épület (pl. a Városháza vagy a Postahivatal) volt, hanem a korcsolyapálya. Karácsonyi hangulatban, vígan siklottak a jégen Valencia polgárai, a pálya mellett fenyőfavásár, megcsodáltam ezt is, igazi téli hangulat volt, elszívtam egy cigarettát. Aztán persze megnéztem a városháza óratornyát, valamint a kicsit a Keleti pályaudvarra hajazó Posta főkapuját. Indultam tovább az óváros felé, s visszatekintettem a szép épületekre. A térhez még viszonylag közel ittam egy kávét. A Szent Katalin templom égbenyúló tornya már messziről látszott, egyfajta célpontként, de a közelébe érve még fenségesebben tört ki a szűk utak közül, a bejáratát sem találtam, mintha a templom egyetlen toronyból állna. Jobbra lefordulva viszont már a robosztus fő katedrális látszott, amit körbe is jártam. Pontosan emlékeztem arra, amit Ana mondott: arra az érdekességre, hogy a katedrálisnak három bejárata van három különböző korszakból: egy reneszánsz, egy barokk és egy római kori kapuja. Képeimen látszik, jól elkülöníthető a három stílusból alakult székesegyház. Éppen mise volt bent, a templom tele volt önkéntesekkel, de be-belestem, és csináltam néhány fotót. Mindenesetre egyértelműen a reneszánsz kapu fogott meg a legjobban, a szentek szobraival díszített boltívvel és a hatalmas rózsaablakkal. Ezután a Placa de la Virgen terére mentem ki, megnéztem a vízöntős szobrot. Majd kicsit később a Generalitat-palotába mentem be, a díszes terem pompája lenyűgözött. Visszatérés a katedrális teréhez, itt vonósok játszottak, és a templom előtti vásáron hömpölygött a tömeg. Beesteledett. Már sötétedésben vonultam el a híres piac előtt (Placa de la Mercad), kívülről és belülről is megnéztem a Sant Joan templomot, és csak kívülről a La Lonja tőzsdepalotát. De tovább és tovább kellett mennem, immáron a teljes sötétségben, és az aranysárga-kivilágítások között. Meg kellett néznem a városkapukat. A Torres de Quart már a külvárosban, a Porta de Serranos a kiszáradt, parkosított „folyó” partján volt. Mindkét diadalív erős bástyának látszott, és nagy feltűnést keltett a sárga kivilágításban. Ahogy távolodtam el tőle, folyton vissza kellett néznem rá…tudtam, hogy valóban, a mai napig őrzi-védi a várost. Kiértem tehát a folyópartra, ha jól emlékszem, valami gyorsétteremben ettem, és nagyon el voltam már csigázva. De azért mégis csak sétáltam a parton, a hidak közt, és találkoztam egy igazi félelmetes, misztikus jelenséggel… szökőkút, skálaszerűen, mint az orgona sípjai, egyre magasabbra felcsapó víz, szép sorban… előtte közvetlenül, misztikus megvilágításban egy ülő női szobor. Az elparkosított „folyóban” egy futballpálya is helyett kapott. Az egyik hidat pedig rideg papok szobrai őrizték. Átérve Benimaclet oldalára, egy belső udvarba betekintve rengetek kóbor macska. Hangulatos város, de most már ideje elcsípnem a villamost. Aminek megállójában valamiért nem tudom érvényesíteni a jegyemet. Miért nem? Lejárt, vagy mi történt…? Rendőröket látok a megállóban, nem akarok bliccelni. Gyalogolok hát, a villamos útján, Benimaclet negyede felé. És, ha jól emlékszem, így, végig, átitatva a félelemtől. Míg el nem érek egy szimpatikus helyhez, ami a Benimaclet villamosmegállóhoz közel van. Először egy ázsiai helyen eszem egy „állítólag csirkés”, de gyanítom nem tésztát, vissza akarom kérni a pénzt, annyira borzalmas, de persze nem adják. És akkor utána a régi valenciai fényképekkel teletűzdelt hely, ahol a happy hours-ben minden szendvics 1 euró, meg a sör is, és rengeteg féle van. Kár, hogy már ettem, így csak sörözöm. Lányokhoz még nem merek odaülni, és ma este rengeteg bárba el akarok menni, így továbbmegyek, a következőbe. Közben Ana megírja, hogy fáradt, ne találkozzunk este, de mulassak, ameddig jól esik, kulcsom van. Közben egyre jobban tekerem a cigarettát, az egyik romkocsmában előre tekerek hármat –négyet. Az egyik angol pubban meccset nézek. Aztán az említett romkocsma, ami már a harmadik bár, és ahol a pultos lány nagyon csinos. Baromi jó zenék szólnak, két sört is iszom, Doors plakát a falon. Kimegyek a dohányzóhelyiségbe cigit tekerni, és itt elegyedek szóba teljesen random egy középkorú francia fickóval, aki nem sokkal később a helyükre invitál, ahol két német fickó és egy helyi, valenciai lány beszélget. Érdekes társaság. Persze, magyar vagyok, és elmondom ezt az egész workaway dolgot, ami tetszik neki. A két német srác nagyon szimpatikus. Ha jól emlékszem, hamburgiak voltak. És…valamilyen médiával filmmel, reklámmal vagy designnal foglalkoztak. És egyáltalán nem voltak elégedettek Németországgal. Tudtak kicsit spanyolul és franciául is, de alapvetően az angolt használtuk, már csak miattam is, mert például a francia fickó nem tudott angolul, csak spanyolul. Viszont a spanyol lány és a németek is beszélt franciául, ezért néha franciául beszéltek. A két srác voltaképpen „vakáción volt”, a lányt is itt ismerték meg, aki viszont Benimaclet negyedét annyira nem ismerte. Mindannyian idősebbek voltak. Javasoltam nekik, hogy menjünk a Glop-hoz, és így is lett. Ezúttal bent ittunk meg két sört, a németek nagylelkűen meghívtak. Nagyon szimpatikus voltam nekik, és nekem is ők. Habár elszomorodtam egy nagyon kicsit, mert egy idő után nagyon nehéz volt követni az angolt is, nagyon jól beszéltek, és nagyon fáradt voltam. Arra emlékszem, hogy Európa nyelvi, kommunikációs nehézségeiről beszélgettünk sokat. A francia még búcsúzóul adott egy cigarettát, de éjjel 2 körül hazamentem. Mindenesetre megint nagy élmény volt a random emberek megismerése, illetve Benimaclet kocsmáinak feltérképezése – még ha Ana nélkül is.

Másnap délelőtt munka. Zene berak, székek festése. Sárga és kék szín, többszöri lakkozás. Victor, Ana barátja is följön meglátogatni Anát, és furcsa módon féltékenységet érzek. Igen, valahogy vonzott a vékony és extravagáns, bőbeszédű Ana. De megértettem, mert a festője tényleg egy zseninek tűnt. Délután a tengerpartra utaztam villamossal, Ana ment szokás szerint angolt tanítani. Természetesen ezen a napon is előzetesen Ana mindent elmondott arról a negyedről, ahova utána menni készültem. Ez pedig a roma negyed, vagyis a Cabanyal volt, amely ugyanúgy, egy halászfaluként „csatlakozott” a nagy Valenciához, mint Benimaclet, vagy Barcelonában Barcelonita. A tengerpartra kihalt és lepusztult utca vezetett, persze, gondoltam, tél van. A házak valóban egy egykori falura emlékeztettek. Érdekes volt, ahogy a nap sütött a házak mögött, különös fénybe vonva az azok tetején lévő antennákat. De a legmegkapóbb mégiscsak a hatalmas, karikatúra-szerű grafiti-felirat volt egy ház oldalán – gúnyosan elmesélve Cabanyal szomorú helyzetét. Ugyanis ez egy olyan negyede (szintén) Valenciának, amely küzd a fejlesztésekért a város többi részével. A tengerpartra kiérve sok pálmás sétány, homok, és egy Oscar-szobor fogadott. Na meg egy hosszú, hosszú móló, mellyel remek kis fotókat lehetett készíteni. Olvastam a tengerparton, fürödni nem fürödtem. Volt egy furcsa emelvény a parton, amiről sokáig nem tudtam eldönteni, micsoda, de közelebb érve rájöttem: nem jeladó, vagy antenna az, hanem a „tenger felügyelőjének” emelvénye, közepén egy műanyag székkel. Tehát az „úszómester” helye, aki vigyáz, hogy rend legyen a vízben és a szárazon. Legalábbis így képzeltem el én. Sötétedett, amikor a Cabanyal negyedbe értem, és tulajdoképpen csak annyit akartam, hogy megnézem az utcáit, amikről Ana mesélt, hogy a házak előtt a romáknak kint van minden cuccuk, ott főznek, stb., illetve egy Ana által ajánlott kocsmába akartam elnézni. Ezt a helyet jó sokáig kerestem, és mikor megtaláltam, kiderült, hogy zárva van. Nem mondanám azt, hogy a roma negyedben tett túra alatt nem gondoltam semmi rosszra. Ugyanis eleinte még néptelenek voltak az utcák, és a romos házakban megkapó volt látni a valaha volt esztétikum és a nyomor egyvelegét, vagy a házak előtt hagyott babakocsit, vagy az ablakok közé kifeszített ruhaszárító-köteleket. De ahogy a délután fordult át estébe, félmeztelen emberek jelentek meg az utcákon, ketten-hárman, csapatokban. Általában ordítoztak egymással. Házak ablakain keresztül is. Ha elmentem néhányuk mellett, általában azt kiabálták, hogy „chocolate”, vagy „marihuana”. Ami nyilván azt jelentette, hogy szeretnének eladni hasist meg füvet. Nem vettem, hanem még elmentem egy helyre vacsorázni, ahol carbonara spagettit ettem. Elbeszélgettem random a pincérlánnyal, aki állandóan mosolygott. Jó utat kívánt Budapestre, és megtárgyaltuk azt is, hogy a tésztaszósz mirelit. Gondolkodtam, hogy meghívjam-e valamire, hiszen néhány nap múlva már Pesten leszek, és ki tudja, visszajövök-e. De végül nem tettem meg, hanem hazamentem.

A következő két nap összefolyik, nem tudom, pontosan hogy volt. De a lényeg, hogy a következő napon megnéztem a Mercado de Colón piacot, ami igazából nem volt piac (kávézók voltak benne, meg üzletek), de az épület stílusa tetszett. Ahogy az eddig csak kívülről látott másik „központi” piacnak is. Ez valóban piac volt, csak bámultam a különféle húsokat, halakat, gyümölcsöket. Olívaolaj vásárlásán gondolkodtam, de drágának találtam. Mert, ugye Sárinak már volt ajándéka (fülbevaló Granadából), de apukámnak még kellett valami, és ezen gondolkodtam, mert már csak néhány nap volt. De végül a piacon sem vettem semmit. Érdekes volt, a piac közepére kiállított makett, ami Betlehemet és Krisztus születését ábrázolta. A két piac látogatása között az Ana által Valencia egyik legszebb útjának tartott utcán mentem végig, végigfotózta az épületeket, és végigjárva néhány üzletet, melyek közül a régiségbolt jött be a leginkább, csakhogy mikor másodszorra kezdtem keresni, egyszerűen nem találtam meg, vagyis mire megtaláltam, zárva volt. Az út egyébként a már látott Szent Katalin templomban végződött. Aztán egy olyan program is volt, hogy a Serrano Kapu tetejére végül felmentem, és megtekintettem a kilátást Valenciára. De ez már lehet, a következő napon volt, mondom zavaros…egy nap volt, amikor egyáltalán nem dolgoztunk, arra emlékszem. Mindegy: utolsó nap – Russafa-negyed, az ajándékhajkurászás már-már pánikszerűen, és szomorú esemény így a végére: összeveszés Anával. Na akkor elmesélem.

Tehát, utolsó nap, utolsó megpróbáltatások. Amikor már nem tudsz betelni valamivel, de ugyanakkor kötelességeid vannak, és a legfőbb kötelességed a munkakötelesség, hiszen dolgozni jöttél elsősorban. Nagyon bántott, hogy mindez pont ezen a helyen, és pont ezzel a kedves Anával történt meg. Megbeszéltem vele egy időpontot, amikorra biztosan „hazaérek”, folytatni, valamennyire befejezni a székekkel való munkát. Másnap hajnalban indulás, ma még természetes, hogy dolgozni, segíteni kell. Ugyanakkor szabad volt az egész délelőttöm, és naivan azt gondoltam, ez a kedd délelőtt elég lesz a Russafa-negyed bejárására, valamint ajándékvásárlásra Papa és Ana számára. A képlet nagyon egyszerű: nem volt elég. Mert természetesen minden félresiklott: Russafa negyed házai tényleg szépek voltak, boltot, ahol venni lehet valami normális ajándékot, viszont nem tudtam találni. Hiába kérdeztem a járókelőket, hogy pl. hol van antikvárium, vagy könyvesbolt. Már csúszásban voltam, a negyedet már eléggé bejártam, és már nem is az volt a fontos, csak az, hogy vegyek valamit. Írtam Anának, fél- vagy egy órás késésről, de hogy ne aggódjon, nem bánja meg. Végre eligazítottak egy könyvesbolthoz. És persze válogattam, kiválasztottam apukámnak egy szakácskönyvet, Anának valami drámát, és az idő telt, aztán nem volt elég pénz a kártyámon, nem tudom, miért, szóval vissza kellett csinálni az egészet, és új üzenetet küldeni, még kések, de nem bánja meg. Persze, ki értheti ezt az üzenetet, hiszen Ana várt, várt, hogy dolgozzak. Hogyne bánta volna. Csak csokira van pénzem már ajándék gyanánt, gondolkozom, meg remélem még metrójegyre – merthogy az még holnapra is kell. Meg akkor szendvicszsömléért is be kell menni. Csodával határos módon a Mercadona kasszása elfogadja a kártyám, tudok venni kaját másnapra, és Anának, búcsúajándékként egy gluténmentes (ezt jelezte, hogy általában ilyet eszik) bonbont. De már nagyon késő van, és sms érkezik: „kitaláltad, hogy hol alszol?” vagy valami ilyesmi. Rettentően félek. Félek, Ana jogos haragjától. De még nincs vége, mert a kártyámmal újabb gond van, a jegyautomata nem fogadja el. Villamoson, bliccelve kell hazamennem. És akkor eszembe jut, hogy holnap hajnalban nem lesz időm jegyet venni: meg kell hát venni a holnapit – így a Benimaclet metrómegállóban végül mégis sikerül, már magam sem értem, hogy. Elindulok a ház felé, az órámra pillantok, kicsit több, mint két óra telt el a megbeszélt idő óta. Szégyenkezve megyek fel, kinyitom az ajtót, köszönök, Ana egy barátnőjénél van, köszön, mogorván. Bocsánatot kérek. Felcsattan.  Persze, végül is csak két órát késtél, mondja. Az semmi. Újra bocsánatot kérek, és azt mondom: ledolgozom az öt órát mostantól. Azt mondja, ne. Azt válaszolom: dehogynem. Le kell dolgoznom, ez a kötelességem. Nem mond semmit, a szobába vonulok, ott a festék, minden, ami kell. Becsukom az ajtót, és este 7-től este 10-ig dolgozom, befejezem, ami meg volt beszélve, mondom Anának, már megenyhült kissé, megköszöni. Hármasban beszélgetünk. Késő van, hullafáradt vagyok, tulajdonképpen kibékülünk. Legalább a búcsúzáskor. Mert le kell feküdnöm, másnap hajnalban telekocsival indulok Barcelonába, csupán azért, mert sokkal olcsóbb, mint a busz. Hiába lesz 5-6 órám a reptéren, megéri. Megölelem Anát. Igen, kibékültünk. Azt mondja, biztató, hogy az első workaway-e (igen, én voltam az első) szimpatikus volt. Mosolygom. Küldjön képeket az elkészült székekről, és mindenképp maradjunk kapcsolatban. Ebben megállapodunk.

A Valenciából Barcelonába történő hazatérést, majd a Barcelonából Budapestre érkezést a következő, első, „őszi” blokkot lezáró fejezetben fogom elmesélni. Az még egy izgalmas nap volt, nagyon nagyon sok szerencsén múlt az, hogy végül este nyolc felé Ferihegyen kötöttem ki. A Valencia-Benimaclet workawayről, ami rövid volt, de annál tartalmasabb (4 napos) tehát csupa jó élményem van. Ana egy remek lány, Benimaclet egy szuper környék, Valencia szép város, a munka a maga módján kreatív volt. Ana főztje egészséges és finom. A munkabeosztás rugalmas. Benimacletben simán lehet random ismerkedni, ha bátor vagy, drágának sem mondhatni, egy pohár sör 1,50 euró körül mozog, ami elfogadható. Benimaclet, hozzád még visszatérek, de most már hiányzol rántott hús, család, barátok, Karácsony, Budapest, meg ilyenek.

 Kép: a második este Benimacletben, sörözés a Glop nevű kocsmában a random megismert német sráccal és spanyol lánnyal.

További képek a városról és a lakásról a Facebook-on! :)

Mint ahogy említettem, a Villalongában töltött idő alatt azon gondolkodtam, hogy szép, meg jó, ugyanakkor 10 napnál többet biztosan nem bírok ki itt. Tehát azon voltam, hogy egy újabb workawayt keressek. Lehetőleg a közelben, hogy ne kelljen már ilyenkor, amikor az utazás vége is közeledik, még beutazni a fél országot. Szóval Valencia tartományán belül igyekeztem workawayt keresni. És találtam is. Benidorm, nézem, egy tengerparti, modernebb város. A munka a tengerparttól nem messzi villa felújítása, takarítása, rehabilitálása lett volna. A tulaj egy fiatal srác, Adrian, elég röviden írt le mindent, de szimpatikus volt, válaszolt hamar a levelemre, hogy mehetek, vannak önkéntesek is, munka is bőven. Mondtam Trixie-éknek, hűvösen fogadták. Mármint, lehetett érezni, hogy persze dönthetek így, de ők annak örülnének jobban, ha maradnék. Aztán rám hagyták, egy fölényes okézással. Aztán, már miután Adriánnak megígértem, hogy megyek, rájöttem, hogy miért volt Trixie fölényes okézása (ezt értsd úgy: Hát ha oda, akkor oda). Mert megnéztem jobban, hogy mégis milyen ez a város. Egy rendkívül modern, felhőkarcolókkal teli, mini-New York, tele idősebb angol vagy amerikai turistával. Rákérdeztem Trixie-nél: miért nem mondta? Azt mondta, nem akarta elrontani a kedvem; de ő pontosan tudja, milyen hely Benidorm. Tele van turistával, zajos, csúnya – ő nem szíveli, egyáltalán nem. Hát, én meg majd meglátom, hogy tetszik-e, mondtam magamnak. Nem lehet összehasonlítani a természet lágy ölét egy nagyvárossal, mert mindkettő másért jó, és mindkettőből jó, ha kap ízelítőt az ember. Nyugodt szívvel hagytam ott Villalongát. Ahogy mondtam, leírtam a vendégkönyvbe őszintén, ami tetszett. Meg a Gulyás receptjét. Reggel, december 2-án, elbúcsúztam Allantől, és a walesiektől, korábban még a belgáktól, Trixie pedig kivitt a gandíai buszpályaudvarra. Először kirakott a jegyirodánál, ahol vettem Benidormig vettem jegyet (kb. 9 euró volt), aztán összetalálkoztunk a parkolóban, és nyomozni kezdett, hogy honnan mehet a buszom, ez már nagyon idegesített, megtalálom magamtól is, mondtam, de nem és nem. Aztán végre elment. És persze nem volt semmi gond, megtaláltam a buszt. Elég sok megállónál megállt, de másfél óra volt összesen. Costa Blanca, a partszakasz, ahova Benidorm is esik, gyönyörű volt. Hatalmas sziklák, hegyek, barlangok között, alatt vezetett a busz útja, míg végül Benidormba ért. Itt várt (elvileg) Adrian. És akkor már harmadszorra a tippelgetés, hogy vajon melyik fiatal fickó lehet ő, a várakozók közül. Ráadásul a pályaudvar sem volt kicsi, és a száma sem volt meg, a wifi sem működött. Beültem egy kávézóba és vártam. Megittam a kávét, vártam. Közben azon is töprengtem, hogy hol lehet bankautomata, vagy dohánybolt, mert erre a kettőre egy új helyszín előtt égetően szükségem volt. De ekkor megjelent Adrian. Alacsony, fiatal srác, fülbevalóval, megmosolyogni való angol akcentussal. Barcelonába és Valenciába is járt egyetemre. Úgy emlékszem, az anyanyelve neki is a katalán volt. Elnézést kért a késéséért, és furgonjával La Nuciába, Benidorm egyik elővárosába vitt, merthogy ott volt a villa. Nem hittem volna, hogy ugyanaz a zavartság és izgalom költözik a szívembe, mint a granadai workaway elején. Valószínűleg azért is, mert amint észleltem, itt is mindenki beszélt spanyolul. Nálam jobban. És, hát én voltam az új, mindenki ismerte egymást. Adrian bevezetett a villába, én pedig mindenkinek bemutatkoztam.

Öt ember volt a villában rajtam kívül, plusz, ugye Adrian. Amikor megérkeztem, Carmen, a német lány éppen beteg volt és aludt, így őt csak másnap reggel ismertem meg. Bemutatkoztam tehát szobatársamnak, az angol Matt-nek, aki egy éve jött Spanyolországba, azóta önkéntes programokban vesz részt, és a saját nyelvén egy szót sem hajlandó mondani. Csak spanyolul beszél mindenkivel. Furcsa fiú volt. Aztán egy párnak: az elbűvölő, félig olasz, félig angol Jessicának, és barátjának, az olasz Fabionak. És akkor még a kicsit idősebb (aztán kiderült, hogy sokkal, mert 40 éves, de nagyon fiatalos), afroamerikai beütésű holland lánynak, Mirandának. Úgy tűnt, mindenki beszél spanyolul, aztán kiderült, hogy angolul mindenki jobban tud, csak Matt miatt kell spanyolul beszélni. Na meg persze azért, amit elismerek, hogy gyakorolhassunk. A villa egyébként látszott, nagyon elhanyagolt, nagyon nagy a rendetlenség. Belépve a szűk konyhából lehetett továbbmenni a ház „fő részébe”, a nappaliba. Innen több szoba nyílt és folyosó, meg a fürdő is, illetve egy hátsó ajtó. A nagy nappali zárt verandában zárult. A kertben sok fenyő volt és mókusok, egy mélygarázs, tele kacattal, és egy medence. A ház bejáratával szemben fáskamra és paella-konyha (kívül). Az első órák illetődötten teltek. Adrian adott ágyneműt, de inkább pokrócokat, mert nem nagyon volt más. Elfoglaltam a szobámat, angol kérdéseimre Matt spanyolul válaszolt. Fabio és Jessica tudtak gitározni, azt mondjuk nagyon élveztem, ahogy játszottak. Este a házon belüli kandallóban lehetett tüzet gyújtani. Engem Adrian még a levelezésünk folyamán egy szintetizátorral csábított, és az első nap oda is adta, de egy nagyon régi és nagyon fos midi-szar volt, és játszás helyett azt tanácsoltam Adriánnak, miután megkérdezte, mennyiért adhatná el, hogy talán 20 euróért, de inkább dobja ki azonnal. Szóval, a zongorázásról ennyit, inkább hallgattam, és elhatároztam, hogy még mielőtt belevetem magam ebbe az új társaságba, egy kicsit sétálok a faluban (mert ez a La Nucia eléggé falunak tűnt), és veszek cigit meg veszek ki pénzt. Kvázi elmenekültem az első percek elől, mondhatjuk így is. La Nuciától egyébként elájulni nem lehetett. Modern építésű „falu”, rengeteg  egyforma nyaralóval. Sétálgattam, kiértem az autópályára, ahonnan le kellett kanyarodni, itt végül találtam ATM-et. Gondoltam, megvacsorázom egy szimpatikus étteremben, meg iszok egy sört. Így is történt. Igen, Gambrinus volt a kocsma/étterem neve, és a cseh Gambrinus sört mérték. Jól esett a magány, egy isteni szendvicset ettem, meg éltem az egyet fizet, kettőt kap sörakcióból. De vissza kellett mennem, nem húzhattam az időt. Jessica nagyon ismerkedni akart velem, persze spanyolul, aztán, amikor látta, hogy nem fog menni, angolul kérdezett. Kiderült például, hogy ő is színházrajongó, és szereti az orosz irodalmat. Hát, így kezdődött.

Eleinte nagyon frusztrált a spanyol kommunikáció, de pár nap múltán azért próbálkoztam spanyolul beszélni, meg gyakoroltam is. Matt készített nekem nyelvtani összefoglalót (angol-spanyol), illetve tesztet is, amit kijavított. Ez a tanulás nagyon hasznos volt és hálás vagyok neki. A tíz nap után kijelentette, hogy sokkal jobb a spanyolom, mint az elején. A munka része a dolognak a következőképpen nézett ki: leginkább sehogy. Vagyis… eléggé kaotikusan. Ahogyan Adrian személye is tipikus spanyol „káosz” volt. A felkelés például 9 „körül” volt, ami azt jelentette, hogy semmi baj, ha kicsit később kelsz fel, vagy korábban. A munkák a ház körül adódtak, volt akinek volt külön„projektje” (Miranda – egész ott léte alatt, szegény a régi festéket vakarta le a villa faláról). Volt, aki pedig abban segített, amiben éppen tudott. Mint például én, főleg az elején. Tárolóból csempék ki- és bepakolása, sitt összesöprése, fáskamra feltöltése, bent seprés, felmosás, ilyen-olyan, szedett-vedett feladatok. Meg aztán az, hogy éppen semmit sem kell segíteni. Olyankor olvastam. De volt, hogy Mirandának segítettem, illetve aztán lett végül egy projekt is: könyvtár kialakítása a garázsban. Na, ez már tetszett! De nagyjából ennyi volt az egyetlen értelmes munka.

Ha jól emlékszem, rögtön a második vagy a harmadik napomon, délután, elmentünk kocsival egy Benidorm melletti, tengerparti faluba, Adrian szülőfalujába, Alteába; illetve a közeli „üdülőtelepszerű” házba, ahol Adrian szülei laknak. Először kimentünk a tengerpartra. Gyönyörű volt, egy csendes part, Adrian kutyája nagyokat futott, lehetett látni a naplementét. Felugrós képet csináltunk, kacsakövet dobáltam, és Jessicával köveket adományoztunk egymásnak, aminek még egy cseppnyi romantikája is volt. Aztán felmentünk Adrián szüleihez, és amíg Adrián valamiért távol volt, „beszélgetni” „kellett” velük. Kínos percek következtek. Persze nem az, hogy Adrian anyukája megvendégelt minket süteménnyel meg Bailey’s-szel. Hanem az, hogy spanyolul folyt a társalgás, viszont hozzászólni bármihez (habár értettem valamit a beszélgetésből) nem tudtam, nem mertem, nem akartam. „Más o menos” értek spanyolul. Menni akartam, szabadulni, aztán, végre egyszercsak bekövetkezett, Adrian visszaért. Alteában sétáltunk egyet, csodálatos panoráma nyílt Benidormra, a kisvárosnak hangulatos, szűk utcái, szép fehérre mázolt házacskái, és egy impozáns temploma is volt. Beültünk valami krimóba egy sörre, Matt meghívott mindenkit. Főleg Jessicával beszélgettem, most angolul, az irodalomról, s kiderült, mindketten rajongunk az orosz irodalomért. Most hirtelen nem jut eszembe, Jessica mit tanul vagy mit végzett… így jár, aki lassan ír blogot…. mindenesetre az este folyamán azért feloldódtam.

A kronológiát már nehéz követni, de fel tudok idézni nyilván sok dolgot: az étkezés például úgy nézett ki, hogy magunknak főztünk. Én is főztem néhányszor: például curry-s csirkét rizzsel, meg Carmennel, a német lánnyal palacsintát gyümölcssalátával/zöldséggel, a később érkező olasz Alexszel paradicsommártásos tésztát. Együtt pedig, Adrian irányításával paellát. Az első napokban tenger gyümölcseivel (itt ízlett először a rák, a kagyló stb.), az utolsó napomon pedig nyúlhússal és csirkével. Nagy élmény volt együtt készíteni, lereszelni a paradicsomot, vagy villámgyors mozdulatokkal alliolit (fokhagyma+olivaolaj – krém) készíteni. A reggeli kérdéses volt, igazából amit találtunk, éppen az volt, de ez néha kimerült egy-két darab kekszben. Engem azért ez kicsit zavart. Adrian ugyanis egy-két napra Tarragonába utazott sátrazni a barátaival, és ez alatt az idő alatt csupán engem zavart, hogy nincsen kenyér, zöldség, sajt, meg ilyen reggelinek való dolgok. Ezért végül vettem pár dolgot 10 euró értékében, és mindenki bizonygatta, hogy ezt majd Adrian visszafizeti. Persze ez meg is történt, az utolsó napomon, rettentően nyögvenyelősen, végül szerencsétlen Mirandától vett kölcsön Adrian, és azt adta oda… mondjuk, pár nappal később Adrian édesanyja is bevásárolt nekünk. Mindenesetre nagyon frusztráló érzés volt, hogy már csak néhány nappal az utazásom előtt 10 euró nincs a zsebemben, mert az a kis pénz is sokat számított az utolsó napokban, Valenciában végül kb. ennyi pénzt kellett beosztanom az öt napra. A főzés viszont jó élmény volt, amikor egyedül bizonyíthattam, akkor is, illetve, amikor többen főztünk, az is „jó buli volt”, főleg Alexszel, az igazi olasz „tésztamesterrel”. Az észak-olasz srác ugyanis imádta a tésztákat (mint én), azt mondta, a tészta bármivel jó. Amilyen mártást csináltunk, azzal is isteni volt. Fabio és Jessica szerette volna, ha készítek gulyást, de erre végül nem került sor. Jessica és Fabio távozta után érkezett Alex, később Carmen is elment, és akkor érkezett egy cseh lány, aki csak angolul beszélt, de spanyolul annyit sem értett, hogy „hola”. Nagy élmény volt, amikor Carmennel, aki Jessica mellett szintén tetszett, elmentünk kettesben a tengerpartra; a „titkos úton”, vagyis nem busszal, hanem egy töltést követve, alagutakban, és erdőben, eléggé vadregényes úton. Útközben persze angolul beszélgettünk, mert ugye egyre inkább kiderült, hogy a spanyol kommunikáció csak Matt „követelménye”. Szóba került a politika, Merkelről, ha jól emlékszem, neki sem volt túl jó véleménye, hasonlóképpen, mint Málagában Katarinának. Hasonlókat mondott, hogy irányítják, nem elég erőskezű, ugyanakkor a jelenlegi német politikai palettán mégiscsak a legjobb. Hallott Orbánról, politizáltunk, menekültügy, határépítés, mi más. Csorogtunk le a töltésen, aztán beértünk Benidormba. Carmen számára annyira nem volt „lenyűgöző”, mert ő fél vagy egy évet töltött New Yorkban, valami cserediák-programmal. Igen, mert Benidorm felért egy kicsinyített New Yorkkal, és számomra az arcomba magasodó felhőkarcolók nem voltak megszokottak. Szóval, engem az esztétikai silányságával együtt is lenyűgözött a város. Modern volt, rengeteg magas szállodával, és egy-kettő nem is volt annyira ronda… bár, a kultúrházról, ami Adrian elmondása szerint már több éve félkész állapotban van, ne beszéljünk. Valóban, egy fel nem épült, betonpanelekből álló épület-kezdemény volt a benidormi kultúrház. A tengerpart viszont ehhez képest megvigasztalt. Koktélbárok, zenészkocsmák, hamburgeresek mindenhol a bícsen, fehér homok, a távolban sziget, a parton homokvár- de olyan, hogy az már művészet. Egy Burger Kingben átöltöztem, levetettük a törülközőmet a homokra, melyet Carmen el is foglalt. Ő is fürdőruhára vetkőzött, de nem jött be úszni, úgyhogy úsztam egyet, aztán pedig fotókkal kísérleteztünk: a lényeg az volt, hogy felugrunk, és az ugrás pillanatában lőjük el a képet, amikor a levegőben vagyunk. Nehéz volt, Carmennek a rólam készített képe jobban sikeredett. Aztán csatlakozott hozzánk Fabio, Miranda és Jessica, sétáltunk az „óvárosban”,  Carmennel kisétáltunk a mólóhoz, egy vasmacska szobor volt ott, meg egy tenger gyümölcsi étterem, melynek teraszára egy szemtelen sirály is benézett: az egyik vendég tányérjára szállt rá. Kisétáltunk egy hosszú mólón oda is, ahonnan csak a végtelen tenger látszódott. Még egy cseppnyi romantikája is lehetett volna ennek, de nem lett, Carmen nem viselkedett úgy; de nekem azért megdobbant a szívem. Majd ettünk egy hamburgeresnél már a többiekkel, Jessica felpróbálta a napszemüvegemet, és jól állt neki. Foylton úgy éreztem, flörtöl, de aztán rájöttem, csupán „alapból” ilyen természetű. Ettem két „minihamburgert”, Carmen egy vegán burgert, a többiek csak söröztek. Aztán tanakodtunk, hogy felkiránduljunk-e az egyik hegyen lévő fehér kereszthez, el is indultunk, de már sötétedett. Jessicáék nekivágtak, de csak egy séta lett belőle, Miranda, Carmen és én visszaindultunk gyalog a töltésen a villához. Útközben Carmen lopott egy kis narancsot, amit el is fogyasztottunk. Jól sikerült nap volt. Második alkalommal Alexszel dzsaltam be Benidormba. Hiba volt azonban túlságosan bízni magamban azt illetően, hogy emlékszem a „titkos útra”. Merthogy nem emlékeztem, eltévedtünk. Sokáig bóklásztunk, míg megláttuk az alagutat, na az segített, onnan már tudtam. De a visszautat egyébként már inkább busszal oldottuk meg (azzal is véletlenül túlmentünk :D). Alexszel is „tengereztünk”. Az egyébként villanyokat javítani érkező srác nagyon laza volt. Szakáll, füves cigi, fülbevaló…a kommunikáció vicces-érdekes volt, keveset beszélt angolul, spanyolul sokkal jobban, azt viszont én beszéltem keveset. Nagyon örült ő is a decemberi fürdésnek (nekem is hatalmas élmény volt, hogy december 5-én és 8-án is fürödhettem a tengerben). Aztán kvázi várost néztünk: megnéztünk egy lyukacsos sajtra emlékeztető szállodát, és elsétáltunk majdnem Benidorm legmagasabb, M alakú felhőkarcolójáig. Beesteledett, az esti Benidorm igazi partihelynek látszott, „las guapas, wow”, mondogattuk Alexszel nőkre éhesen. A karácsonyi kivilágítás, ostoba vásár-vurstli eléggé idegen volt számomra a környezettől. De hát itt is készülnek az ünnepre, nyilván meg lehet érteni. Beültünk még egy amerikai kocsmába, ahol Alex szóba elegyedett az olasz pincérrel… mi másról beszélhettek volna, mint az Iszlám és katolikus vallásról, és a vallási szent könyvek (Tóra, Biblia, Korán) „törvényeinek” betartásáról. Visszaérünk a buszpályaudvarra, várunk egy kicsit, majd felszállunk. Mint már említettem, túlmegyünk, de nem baj. Egy ízben, Adrian anyukájának segítünk egy benidormi, általa kiadott lakás kitakarításában. Kocsival visz minket oda-vissza, azaz engem, Mirandát és Carment. A mostani munkámhoz hasonló feladatok: porszívózás, ágyazás. Sőt, Adrian anyukájának és Carmennek megmutatom, hogyan kell szépen ágyat húzni. Egy baj van csak: a spanyol nő elszámolta magát, vagy mi, és már kopognak az ausztrál turisták. Be is jönnek, mi még takarítunk, félreállnak és valahogy kész lesz a lakás, csak kínos. Bámulom a tengert a magas épület ablakából, kipróbálom, hátha megjavult a telefonom kamerája, és meg is javul, egyetlen kép erejéig. Később: BL-meccsnézés, kanbuli. Javaslatomra a Gambrinus bárba megyünk, ahol az első napon is söröztem. A Barcelónának szurkolunk, már nem emlékszem, ki az ellenfél. Matt, Alex és én megyünk. Vagyis eredetileg én…Matt utánamrohan, majd a kocsmába beállít Alex is. Örülök, hogy csatlakoztak. Matt szerint fejlődött a spanyolom. Türelemmel javít ki. Tapas: csirkeszárny, nem jó, és sör, „tres canas”, két kör. Mellettünk egy részeg angol próbálkozik, aki Franciaországban élt, most meg itt, és szeretne megtanulni spanyolul, csak egyelőre nem megy neki. Angolul gagyog, és Matt végre elárulja neki, hogy „I’m english”. Aztán valami spanyol szöveg megírásában segít. Jó este. De a következőn, Matt szülinapján, elkap a fejfájás. Nagyon szeretnék bemenni a többiekkel Benidormba bulizni Matt szülinapja apropójából, de szörnyen érzem magam. Gyógyszer, lefekvés, filmezés. Ha már az ivásról tartunk, egyszer megpróbálkoztunk egy „házibulival”: találtunk a fáskamrában ősrégi pezsgőket meg más alkoholt is (gint, vodkát). Nem lettem szívbajos, beleittam az ezeréves pezsgőbe, finom volt, a többiek azért furán néztek. Carmennel voltunk a dj-k, én Parov Stelart nyomattam volna, ő meg Paul Kalkbránert, vagy mit…összevesztünk a zenéken, ő nem akart velem táncolni, hanem csak ugrálni arra a rossz zenére, vagyis „partizni”…csalódott voltam, meg kicsit részeg. Nem jött össze Carmen sem.

Egyébként: azért volt jó, ha volt valami „program”: tehát a házibuli, a meccsnézés, a városnézés, tengerezés, medencében fürdés, ilyesmi, mert különben, ha nem volt munka, akkor csak tespedés volt a nappaliban. Punnyadás, mindenki külön-külön egy laptoppal, csak az ebédkészítésre álltunk fel, ijesztő volt ez a közös magány, ezért indítványoztam a meccset is meg azt is, amikor elmentünk a partra Alexszel. Ő és Carmen volt általában a leglelkesebb. Egyszer hárman is elmentünk egyet sétálni La Nuciában. Kellettek tehát az olyan dolgok, mint például amikor arra csábítottam Carment, hogy ússzunk a jéghideg medencében. Végül sikerült is rávennem, Miranda csak nézett, az olaszok – vagyis Fabio és Jessica még inkább, őrültek vagyunk! Nekik eszük ágában sem volt fürdeni a tengerben sem, nemhogy a medencében! Volt egy 50 centes a medence alján, és azon hülyültünk Carmennel, hogy fel kéne hozni. Adrian dobta bele. Lovagiasan fel akartam hozni Carmennek, búvárkodtam is, de végül nem sikerült. Amikor Fabio és Jessica elment, megöleltük egymást, leírták az email címüket (Facebookon nincsenek). Carmen elmenetelekor, ha jól emlékszem, csak puszi volt. Úgyhogy, jött a cseh lány, meg ott volt még Alex, Matt és Miranda. (Ez most nagyon zavaros, mivel már nem tartom a kronológiát, de most rekonstruálom: tehát elsőként elment Fabio és Jessica. Nem sokkal később érkezett Alex. Aztán elment Carmen, nem sokkal később jött a cseh lány.) Az utolsó munkanapjaimon a könyvtárat szerveztük Adriannal és a cseh lánnyal, ami izgalmas feladatnak bizonyult. A garázs egyik rejtett szobájában akarta Adrian létrehozni a könyvtárat. Először megvizsgáltuk, hova kerülhetne polc, milyen lenne az elrendezés, én javasoltam, hogy legyen egy „olvasó kuckó” fotelekkel, Adriannak tetszett az ötlet. Nagyjából kitaláltuk, hogy hol legyenek a polcok, itt Matt is segített. Aztán következett a rengeteg könyv, köztük sajnos sok rothadó darab kategorizálása. Itt a cseh lány segített. No meg Adrian. Ugyanis sok könyvről el kellett dönteni, hogy kidobandó, avagy sem. Rengeteg fércművet már a külalakja alapján meg lehetett ítélni. De Adrian makacs volt, alig akart megválni valamitől. Ismerős érzés, a gyerekkori könyvei is terítéken voltak. Azért bosszankodtam, mert ennek így nem volt értelme. „We keep it, we keep it…” – vicces volt… mindegy, kiválogattuk a könyveket, csoportba rendeztük őket, rengeteg angol nyelvű is volt köztük. Azonban az elrendezésben már nem segíthettem, mert ekkora letelt a tíz nap, és én találtam Valenciában egy workawayt, ami úgy volt, mégsem működik, de aztán, nagy mázli, mégis mehettem! Alexék elkezdték festeni a könyvtárat, a további fejleményekről nem tudok… a paellakészítés napján, pénteken délután ment a buszom. Végre visszakaptam a 10 euróm, feltöltöttem a benidormi fotóim, és Adrian elvitt az állomásra. Ez történt december 11-én.

Ez a workaway is nagyon ambivalens volt a számomra. Persze, Adrian vár vissza, és reméli, hogy egyszer még visszatérek Benidormba. A srác a workaway oldalán is „véleményezést” írt rólam, hogy egy nagyon rendes, szorgalmas, nyitott és intelligens fiú vagyok. Ez azért jól esett. Viszont attól még a linksége nem volt szimpatikus. Épphogy csak visszaadta a pénzem, néha nem törődött azzal, hogy van-e éppen kaja, és a munkák megszervezésében sem volt a legjobb. Mindegy… jó társaságot hozott össze, amely néha nem volt kellően motivált közös programokra, ugyanakkor mégis szerethető emberek, akiknek örültem, hogy megismerhettem őket. Főleg Jessicát, Carment és Alexet. Persze arról nem is beszélek, hogy azért menő dolog egy ilyen felhőkarcolós város, meg homokos tengerpart. És hát decemberben beleugorni a Földközi-tengerbe… felbecsülhetetlen. Minden másra pedig ott van a többi workaway, például a következő, valenciai….

(A képen balról: Jessica (olasz-angol), Fabio (olasz), Matt (angol), Carmen (német), Zalán (magyar), Miranda (holland)).  

10 napot töltöttem Villalongában, Valencia tartományban, La Safor hegyei között.

Előzmények: tehát a Málagából induló busszal Valenciába értem, ahol először is nem hagytak aludni. Nagyon korán reggel volt, kedvem támadt mindenekelőtt ledőlni a valenciai buszpályaudvaron, így az egyik várakozó helyiségben megpróbáltam elfeküdni a székeken, de még mielőtt elaludtam volna, egy biztonsági őr keményen rám parancsolt, hogy aludni itt nem lehet. Bosszúsan ültem fel, s ülve próbáltam hát aludni. Aztán csak eljött a reggel, és gondoltam, iszom egy kávét, meg megreggelizem. A MegDonaldsban. Innen ugyanis tudtam ingyen wifizni és emailezni Trixie-vel, az angol nővel, aki már várt Villalongában. Ő az a Trixie volt, akivel már körülbelül szeptember, október óta felé leveleztem, és nagyon várt. Azzal csábított, hogy van zongora, és éppen ott van egy Brandon nevű amerikai zenész. Valamint a workaway részletes leírása is nagyon tetszett (különböző munkák, zenélés, természetközeliség, környezetvédelem, saját szoba, stb.). Andalúziai tartózkodásom ideje alatt azonban sokáig nem tudtam, mikor megyek, és Trixie-nek meg is írtam, hogy körülbelül november közepén. Ebből lett november 20. Ezen a reggelen azonban a valenciai állomáson problémákba ütköztem, egyszerűen nem találtam meg azt a vasúttársaságot, amelyik Gandía felé közlekedik, miközben Trixie azt írta, hogy minden félórában van ilyen vonat. Azt tudtam, és a térképen is csekkoltam, hogy az Estación del Norte, azaz az északi pályaudvart kell keresnem. Trixie azt írta, hogy legyek biztos abban, amit mond, innen minden félórában indul vonat Gandía irányába. Így hát elindultam, gyalog, a sok csomagommal, a buszpályaudvarról a vonatállomás felé. Egy hosszú sugárúton kellett végigmennem a kiszáradt folyó hídja után, forgalmas út volt, viszont a két sávja között park terült el. Eleinte itt mentem, azonban a csomagokkal nehéz volt, így a járdát választottam. Végre elértem a pályaudvart, és kértem Gandíába egy jegyet, amit gondolkodás nélkül kiadtak 5 euróért. Ezután megnéztem a menetrendet, és konstatáltam, hogy még egy korai ebédre is van időm. Ugyanis nagyon megkívántam a thai kaját, és az állomáson volt egy thai étterem. Ettem egy padthait, majd vártam a vonatra. Amikor megérkeztem Gandíába, először körülnéztem az állomáson, és megint jött az az érzés, hogy az állomáson álldogáló nők közül bárki lehet Trixie. De nem találkoztunk, így beültem egy kávéra az állomáson lévő kávézóba. A kávémat kortyolgattam éppen, amikor megjelent egy alacsonyabb, idősebb, őszes, szemüveges nő, és a nevemen szólított. Szóval ő volt Trixie. Rögtön kiderült persze (mert nem voltam benne biztos a levelezés alatt), hogy angol. Kiderült az is, hogy a hegyek közé megyünk, Gandíátol észak felé, Villalonga közelébe, ahova ő és férje, Allan, tizenöt éve költöztek. Megvárta, hogy megigyam a kávét, aztán a furgonjába ültünk és elindultunk. Fel a hegyeknek, már az út maga nagyon szép volt. Út közben Trixie a környékről, a közel lévő bárokról és Villalonga faluról magyarázott. Megérkeztünk a gyönyörű kertes házba, melynek neve „Casa de la finestra volt”, itt éldegéli nyugodt életét Trixie és Allan (szívműtéten átesett egykori sportoló-Trixie férje). Először azonban Royt ismertem meg, aki valami hippi, vagy miféle volt, szintén angol, és Trixiéket már (asszem) Spanyolországban ismerte meg, sátorral járja a vidéket, a civilizációtól minél távolabb és mentesebben éli életét. Valamint két kutyát (Chuppy – imádnivaló tacskó; Miguel- nagyobb, ugató, hosszúszőrű eb) és sok cicust (Leroy, Missfit, Missprint, Bruno…). Rögtön kaptam egy teát, majd Trixie-vel és Royyal ebédeltünk (szójafasírt, vagy mi, de finom volt), Allant később ismertem meg, illetve Barbarát is (mint kiderült, Brandon mégsem jött, és az idősebb, svéd nő volt az egyetlen önkéntes). Szóval, ami igazából először lenyűgözött, az a szoba volt, ahol az ebédlő, a konyha és a „nappali” (fotelekkel, kandallóval) is volt. Ez ugyanis tulajdonképpen egy zárt veranda volt, hatalmas ablakokkal, ahonnan látni lehetett a kertet a kis patakkal, a távolabb lévő hegyeket, az egész meseszép volt, a természet csodája. Pláne, ha még a nap is sütött hozzá! Ha jól emlékszem, ebéd után becuccoltam a szobámba, és kicsit ledőltem (volt tiszta ágyneműm, lepedőm, törülközőm, de a szoba kicsit kicsi volt). A munkákról túl sokat egyelőre nem tudtam, viszont azt igen, hogy van néhány túralehetőség, és Barbara tud ebben segíteni. Ő ugyanis most is éppen túrázik, és jövő héten már el kell mennie, ezért másnap (ami vasárnap volt), még elkirándul a „La finestra” (olaszul ablak) csúcsig, ami egy különös, ablakalakú sziklacsoport. Persze rögtön nagyon lelkes lettem, és vele akartam menni. Barbarát még szombat este megismertem, Svédországból érkezett, már két-három hete van Trixie-éknél.

Így hát, másnap reggel korán felkeltünk, Barbarával, segítettem neki megteríteni, de még ugye nem tudtam semmit, hogy hol van, Barbarának segítenie kellett. Így tudtam meg, hogy egy eléggé egészségmániás, „biobarát” családdal van dolgom, akiknél az angolos rend megszokott, és mindennek megvan a maga helye. Igazából ettől a ténytől, ami az első reggelen kiderült, szinte végig stresszeltem, bármennyire is nyugtatott Trixie. Mert amennyire nyugtatott, az alatt az idő alatt éppen ugyanannyit szólt rám, és ezért nem tudtam megnyugodni, de erről majd később. Volt kávé, tea, vaj, barnakenyér, méz, lekvár, sajt… felvágott kevésbé, de ez nem volt zavaró. Illetve mindenféle bio-készítmény, amit nem akartam kipróbálni… Barbarával és Trixie-vel megreggeliztünk, szendvicseket készítettünk, és elindultunk a túrára. Nem volt hideg, hálistennek, de szeles idő volt. Már felfelé nagyokat sóhajtottunk a fáradságtól a felfelé vezető, kanyargós aszfaltúton (ez vezetett el az ösvény kiindulópontjáig), a kissé csípős, szeles időben. De a látványért minden megérte, egyre feljebb menve ugyanis egyre jobban látszott a tenger kékje és Gandía. Barbara eleinte azt mondta, később beszélgessünk, mert a felfelé menő úton ez nagyon fárasztó, ebben igaza is volt, de ahogy telt az idő, és még mindig felfelé vezetett az út, azért mégis beszélgettünk. És, hát miről másról, mint a Trixie-féle napirendről, ami azért Barbara elmondása szerint sem volt könnyen megszokható. Én a magam részéről a rondai hotel étkezésrendjéhez tudtam hasonlítani, Barbara problémája ugyanis pont az volt, hogy ő a maga részéről sokkal korábban eszik reggelit, ebédet és vacsorát is. Szóval Trixie-ék átvették a spanyolos, sziesztázós napirendet, és ehhez a svéd Barbarának még hozzá kell szokni. Ahogy persze nyilván nekem is. Na mindegy, caplattunk fel a hegyre, közben gyönyörű tájakat láttunk, meg elég luxus privát villákat, a tenger pedig egyre szélesebben látszott. Végül elértünk az ösvényhez, amely már sziklák és fenyők, kis tüskés bokrok és hegyivirágok között vezetett egyre feljebb és feljebb. Fárasztó és nehéz út volt, Barbarával becsülgettük a hátralévő időt, meg-megálltunk fotózni és szünetet tartani, hogy együnk egy keveset. Persze, volt az út során egy kis eltévedés, mert a La finestra sziklához (ablak) egy kicsi, és egy kissé kalandosabb mellékösvény vezetett. De elértük. Csináltunk egy szelfit, persze, meg hát nagyon örültünk. Ez egy olyan jellegzetes pont volt, ami lentről is nagyon sok helyről látszott, és nagyon magasan volt (1013 méter). Itt is ettünk szendvicset, majd vissza. Tényleg fantasztikus élmény volt. Gondoltuk, a visszaút lehetne kicsit másmilyen, más úton, esetleg a közel lévő Lorxa falu felé. De eltévedtünk, és már késő délután volt, így ugyanazon az úton mentünk haza. Ugyanis délutánra a házhoz kellett érni, mert Trixie és Paddy (Allan beceneve, de Trixie szerint mi ne hívjuk így) vendégeket fogadtak. Pontosabban a szomszéd belga családot (a környéken sok belga és angol család élt), és az őket meglátogató rokonokat (az anyuka édesanyja és nevelőapja). Trixie paellát készített (azt hiszem, ekkor ettem először). Visszaértünk, késve, ekkor ismertem meg Allant, meg persze a belgákat is. Itt történt az első olyan konfrontálódás, ami kihatott az itt tartózkodásomra. Az esetek után Barbarával, aki ez alatt a négy nap alatt is őszinte barátommá vált, mindent megbeszéltünk. Az egyik probléma például az volt, hogy a kb. 6-7 órás túránk után, farkaséhesen értünk vissza, és tulajdonképpen mi csak a maradékot ettük a paellából, és a csirkehúsos részek mind elfogytak. Articsóka is volt benne, amit én nem annyira szeretek, és ezt (sajnos) meg is jegyeztem. Mellettem ült Allan és Barbara is, Trixie nem volt ott. Az angol bácsi megjegyezte, hogy nekem azt kell megennem, amit ők kínálnak nekem, mert én ide dolgozni jöttem. A megszólalása előtt még azt mondtam, hogy de örülök a vasárnapi szabadidőnek, mire cinikusan megjegyezte, hogy nekem itt dolgoznom kell (ezt az angolból jobban érteni: „you are a workaway, so you have to work here.”). És nem pihennem. Ez a két, angol humorú, ám számomra arrogáns „beszólása” elszomorított és egyben fel is háborított. Barbara megértette, és egyetértett velem, hogy Allan nem jól fogadott. Én nem akartam, később Barbara mégis megjegyezte az esetet Trixie-nek. A belga család nagyon befogadónak tűnt (Aag gyermekkönyveket ír, Yves zeneszerző- tehát náluk volt a zongora- és két gyönyörű szőke gyermekük van). Szóval, így indult…

Az, hogy voltaképpen miket kell dolgozni, nagyon homályos volt és képlékenynek is tűnt. Trixie (ezek szerint férjével ellentétben) hangoztatta mindig, hogy ezen a helyen nem a munka a lényeg, hanem hogy ott vagyok, és ők szeretettel fordulnak felém, és mindenben van szabadságom. Ez a liberális életfelfogás (nincs munkabeosztás, tarthatok szüneteket, mondhatok ötleteket, elmehetek bármikor kirándulni, stb.) azonban nem mindig mutatkozott meg. Ugyanis a szeretet házában szigorú szabályok uralkodtak, amiket nehéz volt észben- és betartani. Csak mondok egyet-kettőt, melyektől kikészültem: a reggeliző asztalra nem rakhatom ki a felvágottat, és külön evőeszközkészlet van a reggelihez és az ebédhez; a wc-kagylóba tilos wc-papírt dobni, helyette a mellette lévő szemetesbe kell; a szemét kiürítése a különböző komposztokba, és a kocsi mellé kell, hogy kerüljön (de nem akárhova); a nyúlnak nem szabad akármit adni (meg persze a macskáknak se); a tűzifának több típusa van, melyeket csoportosítani kell különböző helyeken; mosogatásnál ne használjak sok melegvizet, mert az pazarlás; az evőeszköztartó-szárító edénybe az éles késeket fejjel lefelé kell rakni…HÚHA, bazdmeg, HÚHA. Elég is volt a sorolásból. Nagyon lelkiismeretesen a tűzifák csoportosítását elvállaltam, nehéz darabok voltak, és segíteni akartam. Viszont valamit félreértettem, hogy honnan hova, és Trixie „rám szólt”, persze nem túl szigorúan, de azért éreztette, hogy ez így nem jó, aztán persze együtt megcsináltuk. Megállapítottam, hogy akkor amit csináltam, fölösleges munka volt, mire hosszas monológba kezdett, hogy ez csak tanulás volt, és az mindig jó, ha az ember tanul. Persze volt rengeteg szép pillanat is, amellett, hogy egy idő után, ha meghallottam Trixie nyájas hangját, ahogy engem szólít, már a szőr is felállt a hátamon. Na mindegy. Mondom, tényleg voltak szép pillanatok, és akkor most a korrektség miatt ezekből is felsorolok: például amikor összesöpörtem az egész udvart (tele volt avarral), és Paddy megdicsért; vagy amikor a patak közepén ültem egy kövön, és olvastam; Barbarával a második túránk, amikor telehold volt és gyönyörű; amikor megmutattam a dalaimat, és mindenkinek főztem, meg persze amikor gulyáslevest főztem a családnak, és nagyon jól sikerült.

De akkor menjünk (amennyire emlékszem) kronologikusan: szóval összesen tíz napot töltöttem a Casa de la Finestrában, ami a Villalonga nevű kisváros közelében volt. Először meg kellett hellyel-közzel tanulnom a reggeli menetrendet, amit Barbara távozása után néha Trixie, néha én csináltam meg. Ez a megterítést, az állatok megetetését, a szemét kiürítését jelentette, illetve néha a takarítást a házban (pl. szőnyegporszívózás, felmosás). Az első héten általában a ház körül a segítettem (tehát az említett sepregetés, locsolás, medence-tisztítás, tűzifa-csoportosítás, és gyújtósnak való fa aprítása (= vagyis a kindleing, azaz a nagyon kicsi gallyak tördelése, hogy jó alapja legyen a tűznek – ezzel kapcsolatban Trixie egy nagyon szép idézetet mutatott nekem). Később, a második héten a patakpartra vezető ösvényeket benövő gazt irtottam egy hatalmas metszőollóval. Szóval igazi kertész lettem! Barbara az első hét szerdáján elment, amit nagyon sajnáltam. Alicantéből utazott vissza Stockholmba. Az utolsó reggelén én készítettem elő neki a reggelit, és búcsúzáskor megöleltük egymást. A nagy túránkon kívül még volt kettő kisebb a környéken, melyek szintén nagyon emlékezetesek voltak. Ezt követően a szabadidőben egyedül mentem túrázni, amit egyébként nem bántam. Habár ez a dolog is kétoldalú volt: mert térképet nem sikerült szerezni, és lényegében mindig ugyanazon az úton kellett elindulni. Ami egy szép, folyóparti ösvény volt, a régi vasút sínpárjának helye. Volt viszont egy olyan túrám, amikor egészen a következő faluig, Lorxáig elmentem ugyanezen az úton. Itt felkirándultam egy várromig, ami sajnos le volt zárva, és egy idő után nem találtam normális ösvényt. Utána pedig egy rossz döntés: egy nagy csúcsot akartam megmászni, melyben nem voltam biztos, hogy az-e, amire Trixie gondolt, és már nem volt nagyon korán (4 óra körül); mégis elindultam. Elvesztettem az ösvényemet, és egyre sötétebb lett, visszagyalogoltam hát kb. félútról a tüskés bokrok között, a föld és kövek is csúszosak voltak a lejtőn. Végül leértem, már sötétben, a pulcsim tele volt ilyen tüskés, ragadós, bogáncsszerű terméssel. Lorxába, a faluba mentem, hogy wifit találva üzenjek Trixie-nek, hogy minden rendben (mert már nagyon késő lett). Ez meg is történt, és persze ittam még egy sört is. Persze, Lorxában is sokat bolyongtam, míg egy normális krimót találtam. Ekkor már teljes mértékben persze sötét volt, és nem találtam azt a „főutat”, ami Villalonga és a házunk felé vitt volna. Még egy házba is bekopogtam, és még el is magyarázták (rég voltam ennyire kétségbeesett), de nem találtam. Kénytelen voltam tehát ugyanazon az úton menni vissza, a folyóparton. Eltévedni persze nem lehetett, de három alagúton át kellett vergődnöm (a sötétben!). Így a kirándulás vége borzalmas lett, ráadásul Trixie még aggódott is. Ez a dolog egyszer biztos, de emlékeim szerint kétszer is megtörtént. A vendégeskedő belgák egyre gyakoribb vendégek lettek a házunkban (tehát nem Aag és Yves-ő egyébként sajnos majdnem az egész ott tartózkodásom alatt beteg volt-hanem az édesanya és Marc, a nevelőapa) a legtöbbet Marc volt nálunk, ugyanis éjszaka különleges lélegeztetőgépre volt szüksége, amit a belga család házában nem lehetett föltölteni, csak a Casa de la finestrában. Nagyon sokat mesélt a fenyegető terrorizmusról, személy szerint elmondta, hogy Leuvenben ők félnek, mert az arabok az utcán nyíltan fenyegetik az embereket (például nem tanácsos őket megbámulni). Akkoriban történtek a párizsi események, aminek hatására a metró- és repülőközlekedés leállt. De emellett vidámabb témák is szóba kerültek: Marc rengeteg videót mutatott az ún. carillon nevű hangszerről, melynek mestere, fejlesztője és szakértője (a carillon skála szerint hangolt harangok sora, templomi hangszer), a hangszerről való történetei és az általa mutatott youtube-videók mind nagyon érdekesek voltak. Körülbelül ott tartózkodásom felénél lehetőségem nyílt megnézni Gandíát, ami nem a legszebb városok egyike, parkjai viszont kellemesek, és belvárosában is van egy pár szép épület. Az egyik ezek közül a templom és a színház volt, illetve persze a csodálatos Borgia-palota, melynek termei lenyűgöztek (Borgia Szent Ferenc, jezsuita generális, spanyol előkelő család sarja). A palotában meg lehetett nézni a szent szobáját, valamint különböző fényűző termeket, udvarokat. Gandía mellett Villalongát is alkalmam nyílt megnézni, helyes kisváros, melynek utcáiból egyenesen a hegyekre lehetett kibámulni. Megismertem Trixiék törzséttermét, a falu és a ház között félúton lévő Bar Didley’s-t. Itt volt Marc és párjának búcsúvacsorája (a helyre sem volt könnyű odatalálni a sötétben), eljött, kimozdult Allan is, és tök jó is lett volna, ha nincsen egész este émelyítő gyomorfájásom. A Bar Didley’s furfangja, hogy két spanyol iker vezeti, akik nagyon ikrek, azaz olyanok, mint két tojás. Aztán érkezett még két önkéntes Walesből: Andy és párja, Cara. Andy fa-szakértő, fa-doktor, amolyan profi kertészféle, kinek feladata a kertben pl. jó sok vastag ág lemetszése volt. Cara pedig előzőleg Madridban volt bébiszitter. Nagyon kedves, nyitott fiatalok voltak, akikkel januárban újra találkoztam (ugyanis Budapestre jöttek, ahogy Isi is, az ausztrál lány, az első workawayből), és akkor ki is derült, hogy kicsit tovább maradtak, és hogy nekik is furcsa volt egy-két dolog a Casa de la finestrában. Mindenesetre a gulyáseste tényleg felejthetetlen volt, habár ez volt az utolsó estém, és egyedül akartam megcsinálni, habár Trixie segítségét és folytonos közbeszólását nehéz volt megakadályozni. Meg csinált rólam főzős fotót, annak mondjuk nagyon örültem! És a kedvence, amin nagyon sokat nevetett, az ún. Papa-féle „főzősör” angol megfelelője, a „cooking beer” volt, melyet elfogyasztottam főzés közben. Allannek (aki látva a szorgalmamat, megbékélt velem), Trixie-nek és a walesieknek is nagyon ízlett a gulyás. Másnap reggel leírtam angolul az egész receptet az ún. „vendégkönyvbe”, melyben a reggeli „szabályok” mellett az önkéntesek üzenetei is ott voltak. Ide természetesen Trixie-nek és Paddynek is írtam üzenetet. Azt, amit tanultam tőlük, és ami tényleg őszinte üzenet volt: Allanek valami olyasmit, hogy még a nagyon rossz percekben is meg tuja őrizni keserű humorát, és Trixie-nek, hogy megtanította az igazi élet-szeretetet, a pozitív életfelfogást, és a természet és a környezet (kövek, napfény, sziklák, erdő, fák, virágok, eső, állatok…stb.) végtelen erejét.

Ez volt hát Villalonga. Innen busszal Benidormba mentem, és ezt a workawayt már abszolút rapid módon, ez alatt a tíz nap alatt találtam, és beszámolok róla a következő fejezetben, ki tudja, mikor, ha így haladok. Trixie és Allan, és a Casa de la finestra tehát ambivalens érzéseket keltett bennem, de ezzel nem csak én voltam így. Mégis szeretettel gondolok vissza a teraszos tízóraikra sörrel, a the King’s Singers hallgatására adventkor, Marc zseniális beszámolóira és humorára, Trixie csupa-szívűségére (ééés nem utolsó sorban a főztjére!) Allan angol humorára; a délutánra, amikor az utazásom előtt még benéztem Aag-hoz és Yves-hez, zongoráztam és a gyerekeknek is nagyon tetszett; a walesiekre, és persze Barbarára, na meg az erdőkre, a hegyekre, az állatokra, a természetre: erre az igazán különleges tíz napra. 

Bevezető 

Ne tudjátok meg, mennyit szenvedtem azzal, hogy utazásomat a leggazdaságosabban, legélvezetesebben és leggyorsabban tudjam folytatni. Az első dolog, mármint a gazdaságosság már ott megbukott, hogy a két kiválasztott városban, amiket meg akartam nézni, nem találtam workawayt. Nem írtak vissza, vagy egyszerűen nem volt a közelben szimpatikus hely. A következő lépés a couchsurfing lett volna, de ezzel sem volt szerencsém. „Maybe I can host you…”, „Sorry I’m not there” és hasonló válaszok. Pedig elég sok embernek írtam. Se Sevilla, se Málaga, így lassan úgy nézett ki, hogyha hostelbe megyek, akkor döntenem kéne a két város között. Végül mégsem ez történt. Sikerült nagyon olcsó hosteleket találnom, és arra jutottam, Málagára elég csupán két nap, egy éjszaka. Azért is, mert végül Sevillában több napot töltöttem, mint gondoltam volna. Nagyon nagy szerencsém volt azzal is, hogy Pom éppen hétfő (november 15) reggel indult Sevillából a Kanári-szigetekre, és Christinával autóval mentek. Örömmel vittek el a városba. Aznap reggel viszonylag korán fel kellett kelnem. A lakást a két hét alatt eléggé belaktam, persze Evan hozzájárulásával, viszont nem nagyon takarítottunk. Összeszedtem a szemetet, helyreraktam a dolgokat, felsepertem, de a rendes takarítás több időt vett volna igénybe, nekem pedig nem volt sok időm. Javi be is telefonált, hogy készen állok-e, mert amint Pom és Christina megérkezik, indulunk. Még el kellett mennem a recepcióra néhány palack vízért, Pomnak az utazásra, és persze magamnak is. Gyorsan megkértem Anát vagy Paquit, hogy gyorsan adjanak valamit reggelire, és össze is ütöttek két szendvicset, és adtak mandarint. Elbúcsúztam Davidtól és a személyzettől, mindenki jó szerencsét kívánt és azt, hogy visszatérjek. Aztán megérkezett Christina és Pom, még beugrottak ők is a recepcióra, én bepakoltam a dolgokat. Aztán elindultunk, Sevilla felé.

Sevilla

Út közben angolul társalogtunk, néha Pom és Christina hollandul beszélt egymás között. Pom Rolling Stones-os álmairól (mármint tényleg Keith Richardsszal álmodott), a menekültügyről és a hotelről volt szó, többek között. Most találkoztam olyan emberrel is, aki például a katalán függetlenedési törekvést nacionalizmusnak tartja és ellenzi. Lehetett velük kritizálni Orbánt és menekültpolitikáját, ugyanakkor megjegyeztem a potenciális terrorveszély fenyegetését is. Az is kiderült, hogy Christina kifejezetten kedveli Merkelt. Amikor ezt írom, Merkel politikájáról az itt tartózkodás alatt idestova már négy véleményt hallottam különböző németektől. Sevillába értünk, elbúcsúztam Pomtól, aztán Pom a feleségétől. Azután Christina bevitt a városba, ahol hiába szabadkoztam, hogy bárhol kirak, az jó, ő ragaszkodott ahhoz, hogy a hostelig visz. Így a tájékozódásban kellett segítenem GPS-szel, ami sajnos nem nagyon működött. Christina az autósokat kérdezte, közben kalauzolt is, és már az autóból megcsodálhattam a Plaza de Espana parkját és Guadalquivir folyót a Kolumbusz-toronnyal. Végül megtaláltuk a Sevilla Dream Hostelt, és Christina még annyira anyáskodott, hogy be is akart kísérni, legalábbis lecsekkolni, hogy nyitva van-e. Kijött egy szakállas recepciós, szóval nyitva volt. A búcsúzás előtt azonban következett egy kínos pillanat, amit nem lehetett tovább húzni. Evan elmenetele után ugyanis dolgoztam plusz három napot, nyolc órában, ami 30 eurót jelent, viszont eleddig nem adták oda. Egyszerűen tehát (mivel égető szükségem volt a pénzre és megdolgoztam érte) elkértem, Christina bocsánatot kért, amiért elfelejtette, és 30 helyet 50-et adott. Amiért is később illendőnek találtam gyorsan egy emailt írni, hogy hogyan tudnék 20 eurót visszajuttatni hozzá. Persze, kicsit kamuduma, tudom, hiszen száz százalékig biztos voltam benne, hogy sehogy. A válasz hamar meg is érkezett, valami olyasmi volt, hogy használjam egészséggel a pénzt. Christinával egészen a következő workawayig folytatódott levelezésünk, folyamatosan érdeklődött, hogy mi van velem, ami nagyon jól esett. Betértem tehát a hostelbe, kivizettem két éjszakát és a 10 eurós letéti díjat. A szakállas fickó először spanyolul beszélt, a térképen lévő nevezetességeket már angolul magyarázta. A szobám még nem foglaltam el, így gondoltam, sétálok egyet meg ebédelek. A társalgóban a sorbaállás alatt egy szőke lánnyal többször is összenéztünk. Vajon összeismerkedek-e itt a hostelben valakivel? Vajon összeismerkedek-e ezzel a szőke, zöldszemű lánnyal? Morfondíroztam, majd elindultam egy első felfedezőútra. Szűkös utcák jellemezték a negyedet. A Calle Banost helyes kis kávézók, pékségek tűzdelték. Felfedeztem rögtön egy drámaiskolát, ahol a lányoknak éppen táncórájuk volt. Belestem az ablakon! Bámultam volna őket ítéletnapig, azonban mennem kellett. A konzervatórium is a közelben volt, na, mondom, jó kis környékre érkeztem! A Calle Banos a Gavidia térre futott ki, ami egy nagyon helyes kis tér volt szimpatikus éttermekkel és kávézókkal, narancsfákkal, középen pedig egy május másodikai hőst ábrázoló szoborral. Kiválaszottam egy kávézót, Rondából megtanultam a café con leche kifejezést, kértem is egye, és az útikönyv alapján próbáltam megtervezni a napot; valamint egy kis papíron költségvetést vezettem. Ami később egy szerencsétlenség miatt teljesen felborult, és az egész utazás alatti legstresszesebb napot töltöttem miatta, de erről majd a maga idejében. Elég most annyi, hogy egy kis körtúrára határoztam el magam. Megcsodálhattam a szépművészeti múzeum klasszicista bejáratát kívülről, és megtudtam azt is, hogy csak Európai Uniós útlevéllel látogatható ingyenesen. A múzeum parkjában olvasok, majd befejezem a körtúrát és visszatérek a hostelbe. Ami egyébként nagyon barátságos. A társalkodóban van a recepcióspult, fotelek, kanapék, tévé, asztalok. Külön szoba a konyha, és egy belső udvar, gyönyörű mozaikokkal és egy falikúttal. Bevezetnek a szobámba, megkapom az ágyneműt, a szoba üres. Aztán megjelenik a szőke lány, akit figyeltem, majd egy barna is. Ők lesznek a lakótársaim. Amerikai csajok. Kaylie az egyikük neve, a másikukéra nem emlékszem, és nem tudom, hogy a szőkét hívják-e Kaylei-nek, vagy a barnát. Ha közelebbről megnéztem a lányokat, láttam, hogy bizony több szőrzet van rajtuk a kelleténél, na. Mégis: vonzónak találtam őket. A szőkét is, de a barnát is. Örültem, hogy lakótársak leszünk, és egy rövid bemutatkozó beszélgetés után megbeszéltük, hogy délután találkozunk a sevillai palota, az Alzacár előtt, ami 4 órától 6 óráig ingyenesen látogatható. Újra elindulok, most a fiatalabb recepcióst kérdezem a jó, de nem drága éttermekről, meg az ingyenes flamenco bemutatós helyekről. Ezeket bejelöli a térképen. Ugyanarra a térre megyek, mert az egyik ajánlott étterem ezen a téren van. Aránylag jó árak vannak, különböző tapasokat próbálok ki és iszom egy sört, meg megkérem a csapost, hogy töltse egy kicsit a mobiltelefonomat. A hely dugig van, muszáj megosztanom az asztalomat, vagyis muszáj megosszák velem az asztalukat. Egyébként pont a tömeg, a sűrű beszédegyveleg, amibe spanyol, német, angol keveredik, teszi a helyet kellemessé. És persze minden nagyon finom. Út közben betekintek néhány sétálóutcába, mindegyik nagyon forgalmas. Megnézem az egyetemet, vagyis az új egyetemet, és gondolkodom, hogy vajon ide jár-e a Sierra Elvirából ismert Alfonso, Luis, vagy Valentina. Aztán megnézem az állítólag Európában legnagyobb fa-konstrukciót, az Espacio Metropol Parasolt, viszont kétségeim támadtnak, hogy a modern épület, szobor, konstrukció vagy én nem tudom minek nevezzem (az albumomban meg lehet nézni) fábol lenne, sokkal inkább vasnak tűnik. Na mindegy. Mindjárt 4 óra, így az Alcazár felé veszem az irányt. Hatalmas sor állt, de rögtön felfedeztem a gyönyörű szőke amerikai lányt és barátnőjét. Valamint egy indiai fogászt, és egy angol csávót, akik szintén a hostelcsapat tagjai voltak. A lányok közül (ha jól emlékszem- november közepére kell visszaemlékeznem, most március vége van) az egyikük pszichológiát, a másikuk szociológiát tanul, és nem nagyvárostól, hanem a countryside-on laknak, Chicago közelében. Az angol csávó oxfordi, erre határozottan emlékszem, mert mondtam neki, hogy Gabi és Daisy is Oxford közeléből valók.  Folyt a társalgás a sorban, és végre bejutottunk az Alhambrához hasonló arab kastélyba, melyet később katolikus uralkodó foglalt el. Kisebb volt, barátságosabb és számomra díszesebb is, különösen a kert-része nyűgözött le. A kastély látogatásakor szétváltunk, én megmondtam a barna amerikai szépségnek, hogy nem bírok gyorsan végigrohanni sehol, nekem idő kell a leírások elolvasásához és a gyönyörű termek megfigyeléséhez. Abszolút megértette. Így hát a saját tempómban haladtam, amikor is szörnyű dolog történt. Jó, persze, mihez képest szörnyű. Mindenféle indok nélkül ment tönkre a telefonom kamerája. Néha-néha még visszatért (még Benidormban is) az Erő a kis drága Alcatelbe, de Sevillától fogva a kép helyett színes, elmosódott képkockákat láttam. Innentől fogva tehát Sevillában egy új kihívás fogadott: megoldást találni a fotózásra. Három lehetőség adódott: keresni valami GSM-szaküzletet, és megjavítani a telefont; memóriakártyát venni a fényképezőgépembe (melynek kártyája tele volt); avagy USB-kábelt venni a fényképezőgéphez, hogy fel tudjam tölteni a gépemre a fotóimat. A teljes következő napom szinte azzal telt, hogy boltokat jártam és megoldást kerestem. Idegességem sírásig jutott el, hiszen nem volt félretett pénzem plusz kiadásokra, és édesapámtól kellett kérnem. Kiderült, hogy a telefonom kameráját ki kéne cserélni iszonyat összegért, amiért már inkább érdemes lenne új készüléket venni. Mivel a régi típusú fényképezőmbe úgy nézett ki, Sevillában már nem lehet olyan kártyát kapni, ami kell bele, végül az USB mellett döntöttem (a boltkeresést tetőzni, hogy a még Sierra Elvirában tönkrement napszemüvegemet is összecsavaroztattam egy műhelyben aznap). Valószínűleg ennek a kiadásnak (amibe bele tartozik az egész napos keresgélés) az ára volt az, hogy maradtam plusz egy éjszakát Sevillában, ami pedig ugye újabb kiadás volt. Nem tudtam már követni a kis költségvető jegyzetemet, elúsztam, voltaképpen azt sem tudtam, hogy fogok továbbmenni (gondolkodtam a stoppoláson, apukám nem jó szemmel nézte az ötletet, és inkább állta a buszjegyemet). Visszatérve: az Alcazár megcsodálása után összeakadtam a többiekkel, a kijáratnál ugyanis egy flamenco-bemutató zajlott igen ügyes táncosokkal. Az indiai fiú el is határozta, hogy másnap megpróbálja őket megkeresni megint, és érdeklődni, szoktak-e este bárokban fellépni. Ugyanis terveink között volt, hogy egyik este elmegyünk egy élő, ingyenes flamenco-showra. Ezután én elmentem a Kolombusz-toronyhoz, ami akkor ingyenesen volt látogatható. Hajózási múzeum, valamint Sevilla történelmének leírása mellett a látogató a kilátó tetejéről Sevilla és a folyó felülnézetének látványával is gazdagodhatott. Tulajdonképpen a mobil tönkremenése mellett szerencsét szerencsére halmoztam,  mert a torony után elcsíptem a sevillai bikaaréna utolsó ingyenes körbevezetését. Itt minden bátorságomat összeszedve egy párt kértem meg, hogyha leírom az emailcímemet, tudnak-e küldeni fotókat a látottakról. Igent mondtak, és másnap el is küldték, nagy örömömre. Ezen a napon fáradt voltam menni flamenco showt nézni, így csak az indiai meg az angol srác ment.  Másnap megismertem a hostel dél-koreai lakóit, akik nagyon viccesek és barátságosak voltak. Az angoljukból alig lehetett valamit érteni, ugyanakkor nevetni lehetett velük. Például a neveink megtanulásán, sokat. Meg azon, hogy Dél-Koreában eggyel több évesek az emberek. Ugyanis amikor megszületnek, a méhben töltött idő miatt már egy évesek lesznek. A szervező-Zalán is színrelépett: jó ötletnek tartottam, hogyha este, a flamenco shown, amit az indiaival kinéztünk, többen találkoznánk. Így meghívtam az amerikai lányokat és a koreaiakat is. Sok időm nem volt aznap, mert az idő jó része a vásárlással ment el. Viszont remek este volt, és mindenki eljött. Én, aki évek óta nem utaztam, nem gondoltam volna, hogy egy hostel vendégei egy nap ismertség után már közös programot szerveznek. Mindenesetre ott ültünk, egy asztalnál, együtt söröztünk és néztük a táncosokat. Remek volt, bár lassan indult be, nagyon sokat énekeltek az elején, és a táncos lábai főleg a szünet után mozogtak fürgén. De akkor igazán. A műsor végén éppen motorral húzott el a helyszínről, én még gyorsan gratuláltam neki. A műsor egyébként három tagból állt: énekes, gitáros, táncos. Nő most nem vett részt benne. Rögtön a show után azonban autodidakta módon egy másik társaság kezdett el énekelni és gitározni flamencot, itt tánc már nem volt. A romkocsma nagyon barátságos hangulatú volt, és volt benne egy zongora. Kapva kaptam az alkalmon ( a koreaiak és az amerikaiak ekkor már elmentek) és néhány sör után leültem játszani. Improvizáltam, meg eljátszottam a Melody bluest a Rolling Stones-tól. Sikerem volt, a bárban ülők tapsoltak, az indiai srác is gratulált. Utána vele próbáltuk a térképpel megfejteni a hostelig vezető utat. Harmadnap végre valahára meg tudtam nézni a várost még jobban: zsidónegyed, a sevillai katedrális, Szépművészeti Múzeum, Pilátus-ház, Placa de Espana (de lehet, hogy a fejemben már összekeverednek a dolgok, és ezek közül néhány az előző napon volt). Na meg persze talán a legjobb: csak sétálni a főtéren és bele-belehallgatni egy andalúz gitáros játékába. A sevillai Szépművészetiben főleg a reneszánsz terem falfestményei, valamint a hatalmas méretű Murillo és Velazquez-alkotások fogtak meg. A sevillai katedrális a királyi oltártól a kis kápolnákig, a kórusülésektől narancsligeten át a Giralda-toronyig minden lenyűgözött. A toronyba való felmenetelkor az emeleteken antik tárgyakat és épületdarabokat őriztek a torony fejlődésével, alakításával, építésével kapcsolatosan (mór alapítás). Az ablakokon át kitekintve, egyre feljebb haladva vált a kilátás is egyre szebbé. Megtekinthettem Kolombusz sírját és a hatalmas arany-főoltárt, egy másik főoltár (ahol maga III. Ferdinánd is nyugszik) azonban le volt zárva. A Placa de Espana valójában hatalmas épületkonstrukció egy csónakázótóval kiegészítve. Beesteledett, és elgondoltam, hogy milyen jó lenne most egy kettessel kezdődő személyi számú egyénnel csónakázni. Mondjuk a szőke lánnyal. De egyedül voltam. Azután, a folyóparton sétálva este, betértem egy szimpatikusnak és kissé burzsujnak látszó helyre. Egy folyóparti „luxusresti” volt, Cruzcampo (sevillai sör) mini-sörgyárral, halillattal és sok-sok emberrel. Itt ittam egy csapoltat, de végül enni nem ettem. Az egyik pizzaszelet árát egy csinos lány segített megkérdezni. Aztán, miután nem vettem meg, a barátnőjével leültek mellém oda, ahol a sörömet kortyolgattam és az imént még egy idősebb nővel (vagy csak képzeltem már?) szemeztem. Két angol lány volt. Kiderült, decemberben jönnek Budapestre! Random beszélgetés, semmi több, mentek partizni, engem nem hívtak. A Tiranában (cigánynegyed) hiába kerestem újabb flamencos helyet, nem találtam. Végül senkitől sem sikerült a hostelből igazán elbúcsúzni, mert habár az indiai sráccal megbeszéltük, hogy aznap reggel együtt megyünk a buszpályaudvarra, végül nem kelt fel időben. Beleszerettem Sevillába, ezt mondhatom, de nagyon-nagyon kíváncsi voltam a fiatalosabbnak, lendületesebbnek, modernebbnek beállított Malagába is eljutni. Tudtam Christinától is, hogy a két város két ellentét is, Malaga a modernebb, a kultúrálisabb, fiatalosabb, Sevilla a klasszikusabb, konzervatívabb, antikabb. Egy éjszakát foglaltam le Malagában. Tehát a negyedik nap reggelén visszavettem a kauciót, és a csomagjaimmal, jó lassú tempóban elindultam a buszpályaudvarra.

Málaga

Málaga két órányi buszozásra volt Sevillától. Tulajdonképpen innentől fogva visszafelé mentem egészen Barcelonáig. Baromi meleg volt, és én úgy határoztam, hogy a cuccaimmal szépen átballagok a külvárosban lévő buszpályaudvarról a centrumhoz közeli hostelig. Meleg, tömeg, kiszáradt folyó, munkagépek zakatolása és mindenhol építkezés – ez volt az első benyomásom Malagáról. Aztán elérkeztem a hostel utcájához – és ott is építkezés volt. Becsekkoltam, kifizettem az egy éjszakát. Két emeletes, nagyon barátságos hely volt, külön konyhával, ebédlővel és terasszal. Rögtön megismerkedtem a lakótársaimmal: Seannal (Anglia) és Katharinával (Németország). Ők egy párt alkottak, és Spanyolországban ismerkedtek meg. Sean afféle hippi, aki egy sátorral, pénz nélkül járja Spanyolországot, és ahol tud, (nem tudom szebb szóval mondani) koldul. Katharina pedig éppen munkát keres, az álma, hogy idegenvezető legyen vagy tolmács, jelenleg fordít (otthagyta az egyetemet a képzés minősége miatt). Nagyon barátságosak voltak, bár furcsállottam, hogy Sean miért nem keres munkát. Sean elmesélte, hogy nemrég gitározott is, csak egy Bla Bla Car-os sofőr ellopta a hangszerét (egy fekete pont a Bla Bla Car-nak!). Katharinától pedig Merkelről tudtam meg egy másik véleményt: szerinte ugyan erősnek mutatja magát, de valójában nem az, sokan irányítják, és valójában cselekvésképtelen vezető, habár a jelenlegi politikai palettát tekintve mégiscsak a legelfogadhatóbb. A recepciós adott egy térképet, én pedig sétáltam egyet a városban, már eleve úgy készülve, hogy fürödni fogok a tengerben. Teatro Cervantes a hostelhez közeli téren, vendégeknek gitározó fiatalok, a Plaza de la Merced élénksége, az Alcazaba mór erődjéne büszkesége a dombtetőn, és egy római kori színház romja, melyet nemrég tártak fel – így sétáltam keresztül a centrumon, egészen a kikötőig, majd a Malagueta-strandig haladva. Ekkorra azonban már délután volt, és kezdett hideg lenni. A strand maga nem volt szép, a homok fekete volt, és a parti házak is kifejezetten csúnyák. Hajó alakú büfé, mentőmellény-autómata, nyugágyak, amelyekből bátran elvettem egyet magamnak, majd egy cingár fickó utánam ordibált, hogy azért fizetni kell, ja, akkor köszönöm, a homok is megteszi. Néhány szép német lány… belevetettem magamat a habokba, és egy család gyermekeivel együtt önfeledten élveztem a hullámok dobálását, meg úsztam is egy kicsit. Majd Grecsót olvastam a tengerparton, és ázva-fázva visszaindultam a hostelbe. Zuhanyoztam és kicsit később Katharinával indultam el, már estefelé, egy újabb sétára. Újra bejártuk körülbelül ugyanazt az útvonalat, csak most Katharina mesélt néhány dolgot, aki amúgy korábban részt vett az ingyenes idegevezetésen. Elhatároztam, hogy másnap reggel én is részt veszek, és Katharina is szívesen eljönne még egyszer. Megmutatta azt a bárt, ami Antonio Banderas kedvence. Találkoztunk Seannal, aki befejezte a koldulást, és csatlakozott hozzánk. Rátértünk egy forgalmas sétálóutcára, ami engem a Váci utcára emlékeztetett (rengeteg üzlet), és beültünk egy helyre, ahol sör mellé ingyen tapas járt. Rántott rák-karikák citrommal és majonézzel, amiből azonban egy falatot sem ettem (ekkor még gusztusom sem volt hozzá, de egyébként éhes sem voltam). Falatozás közben nagyot nevettünk egy szórólapon, ahol angolul próbáltak megfogalmazni egy reklámot, súlyos nyelvtani hibával (anything you wants). Majd elbúcsúztunk, Sean mutatott egy-két helyet, ahova érdemes lehet benézni. Én először a katedrálist néztem meg. Mind mindenütt eddig, itt is lenyűgözött a város főtemploma. Az érdekessége, hogy az egyik tornya csonka, ugyanis sosem fejezték be az építését, a mai napig. A katedrális körbejárása után pedig az egyik legszimpatikusabb bárba ültem be, ahol tapast és sört vettem, valamint néztem azt, ahogy rengeteg fiatal beszélget, iszik, dohányzik, a lányokon alig van ruha… és elgondoltam, hogy egyedül kortyolom a sörömet, egyedül megyek ki cigizni, és annyira szeretném, ha valahogy megismerkednék a helyiekkel. Csak hogy nem megy. Nem megy, hiszen hogyan is menne, sosem voltam az a spontán-odamenős-beszélgetős-igyunkegysört típus. A malagai party hangulat vett körül (igen, ez a város party város), és én mégis egyre nagyobb letargiába kerültem, ami viszont remek alkalmat adott arra, hogy az utazás alatti második dalt (Sajnálom), magyarul, ám spanyol szavakkal kiegészítve megírjam (az első dalt Sierra Elvirában írtam a Paulával szembeni kommunikációképtelenségemről). A dallam is folyamatosan ment a fejemben (gitárt képzeltem alá), és a malagai bárt elhagyva egészen hazaútig írtam, ahol még lefekvés előtt javítgattam is. Másnap reggel, a bőséges és ingyenes svédasztal-reggeli után, 11-kor Katharinával elindultunk a Placa de Mercadra, az ingyenes idegenvezetés találkozó-helyszínére. Mialatt gyülekeztünk, Katharina egy papírra leírta az ő és Sean email és facebook – elérhetőségét. Az idegenvezetőnk nagyon szimpatikus, szakállas, spanyol csávó volt: amikor kiderült, hogy Magyarországról jöttem, elmesélte, hogy volt egy szombathelyi magyar barátnője. Nagyot nevettem. Az idegenvezetés alatt meghatározó elem volt a humor, habár Katharinával megállapítottuk, hogy kicsivel többet beszélt, mint kellene. Utunk során szóba került Picasso (szülőháza Malagában van) Cervantes, Antonio Banderas (kedvenc malagai kocsmájával), a mórok és keresztények közötti csaták az Alcazabánál, a római színháznál a rómaiak hal-tároló edényei (egy üvegen keresztül lehetett megnézni a műemlékeket), a katedrális csonka tornya, malaga templomai, melyek katolikussá válásuk előtt nagyrészt minaretek voltak, valamint a lekvár szó eredete is (tengeribetegség; viszont a hajón elfogyasztott gyümölcs c-vitamin tartalma jót tett a betegség ellen = mare malade). A fickó a túra végén persze elfogadott némi aprópénzt, és segített olasz éttermet találni, ahova végül nem mentem. A névjegykártyáját is odaadta nekünk. Elbúcsúztunk Katharinával, mert ő hazament, én pedig tovább, a Picasso-múzeumba. Csodák csodájára, a lejárt diákigazolványommal az egész Picasso-tárlatot, valamint még egy időszakos avantgárd kiállítást is megnézhettem. Igazán elégedetten jöttem ki, nagyon boldog voltam, hogy a mester szülőhazájában megnézhettem (ráadásul ingyen) a tárlatát. A szülőházba végül nem mentem be, csak lefotóztattam magam a Placa de Mercadon lévő Picasso-szoborral. A hostelbe érve szomorúan tapasztaltam, hogy valaki ellopta az aznap vásárolt sajtomat, felvágottamat. Talán maga Sean nyúlta le? Még ez is eszembe jutott. Mindenesetre ebédre még tudtam csinálni egy szendvicset, majd hamarosan indulnom kellett az este 10-kor induló buszomhoz (a cuccaim 6-ig maradhattak a hostel előterében, aztán mennem kellett). Tömött buszon, idegesen értem a pályaudvarra, és megpróbáltam egy normálisnak kinéző bárt vagy éttermet találni, ahol üldögélhetek a csomagommal, de nem találtam. A buszpályaudvar csomagmegőrzője elnyelte három eurómat, így végül gyerekes bosszúval mégis otthagytam bezáratlanul egy szekrényben, hogy addig is nyugodtabban nézzek körül. Végül találtam egy helyet, és a bőröndömet sem lopták el az alatt a 10 perc alatt. Tapast ettem, valami krumplis-zöldséges dolog volt, meg olívabogyó, aminek ezúttal förtelmes íze volt. Rendeltem híres malagai vörösbort, de rettenetesen édes volt, és rájöttem,  hogy nekem az itteni bor, vagyis tinto, nem bejövős, hiába hírhedt. És hát vártam, vártam, hogy leteljen az idő. Letelt, és én felszálltam a Valenciába tartó éjszakai buszra, ahonnal majd továbbmegyek Gandía felé, a 3. workawayem felé haladva. Ez az a hely, ahol egy angol házaspár már nagyon várt, október óta folyamatosan leveleztem velük, hogy pontosan mikor megyek. Zongorával és jó társasággal kecsegtettek, nagyon készültem. Az éjszakai út (Málaga-Valencia) hasonló volt, mint a Barcelona-Granada szakasz, csak talán többet tudtam aludni. Reggel 7 óra körül értem Valenciába.

Utóhang

Visszagondolva az egészre, mindennel egybevetve, a mély (fényképezőgép-hajkurászás) és magaslati (jammelés a sevillai romkocsmában) pontokkal együtt élveztem az andalúziai hosteltúrát. Engem Sevilla fogott meg jobban, lehet hogy azért, mert több napot voltam ott és több embert ismertem meg. Azzal azonban egyetértek, hogy Sevillának antikabb, klasszikusabb, Málagának pedig modernebb és fiatalosabb hangulata van. De az építészet, a kultúra, a természet és a történelem gazdag világa mellett a legfontosabbnak mégiscsak azt tartottam, hogy tulajdonképpen ha nagyon spontán még nem is, de mégiscsak tudok magamtól ismerkedni, a workaway-program segítsége nélkül is.

Még javában itthon voltam, és a spanyolországi terveket szövögettem, azonban még semmi sem volt biztos az utazást illetően, amikor egy kedves kollégám, Mariska azt tanácsolta, hogy ha megyek, akkor két dolgot ne hagyjak ki: Granadában az Alhambrát, illetve egy bizonyos Ronda nevű kisebb várost. Emlékszem, Mariska áradozott a város szépségéről, így rögtön beírtam a város nevét a telefonomba. Bár megjegyezni könnyű volt ezt a magyar nyelven humoros nevet: Ronda. Azóta még viccesebb ez az ironikus paradoxon: Ronda szép! Pedig igaz. Amikor már azt éreztem Sierra Elvirában, hogy tovább nem maradhatok, a workaway oldalán újabb lehetőségek után kutattam Andaluciában. Világos volt, hogy a Granadához viszonylag közeli városokat (Sevillát, Málagát, Cádizt, illetve Rondát is) szeretném megnézni. Cádiz vagy Gibraltár már messzebb volt, így az elsődleges cél a három másik város lehetett. Azt már réges rég tudtam, hogy valamikor majd el kell hagynom Andaluciát, hiszen egy angol család már akkor várt engem Valencia tartományában. Célom azonban mindenképpen az volt, hogy november közepéig még Dél-Spanyolországban maradjak. Emlékszem, írtam néhány helynek (többek között sevillai, málagai hosteleknek, akik nem válaszoltak), köztük egy nagyon szimpatikus hotelnek, mely Ronda agglomerációjában volt. A leírás nagyon szimpatikus volt, egyetlen dolog szomorított el: idősebb, 30 év körüli önkéntest kerestek, aki bírja a kemény fizikai munkát. Korábbi tapasztalataik alapján ugyanis arra jutottak, hogy a fiatal önkéntesek sokkal jobban szeretnek szórakozni, inni, enni, mint dolgozni. Fizikálisan túl erősnek ugyan nem tartottam magam, viszont abban biztos voltam, hogy ha kell, én bírom a munkát. Kecsegtető ajánlat volt továbbá az öt napon át nyolc óra utáni bérezés, valamint a munkatársakkal (akik nem beszélnek angolul) való spanyol kommunikáció. A levelemben töredelmesen bevallottam, hogy ugyan nem vagyok harminc éves, de képes vagyok keményen dolgozni, ha kell, és szeretnék spanyolul is tanulni. Christina, a hotel tulajdona egy nagyon kedves levéllel válaszolt, hogy valóban idősebb embert keresnek, de ha bírok keményen dolgozni, akkor várnak szeretettel. Ekkor fő munkának az olívabogyók leszüretelését mondta. Leveleztünk, és kiderült, hogy bármikor mehetek, akár „most rögtön”, ők majd kijönnek az állomásra elém. Ekkor még fontos volt számomra, hogy Málaga elérhető legyen (a leírásban ugyanis szerepelt, hogy van munkalehetőség ott is), így azt határoztam el, hogy Málagában maradok két éjszakára couchsurfinggel, és mivel Christina gyakran intéz ügyeket  egy kiadott lakás miatt Málagában, majd felvesz és elvisz Rondába. Nem így alakult. Nem találtam couchsurfing-lehetőséget, így bízva abban, hogy majd úgyis eljutok a Rondához közel lévő Málagába, egyből a hotelbe szándékoztam utazni. Így is történt, ugye egészen pontosan november 1-jén. Két busszal. Mindkét utazás körülbelül másfél óra volt, de Málagában volt 2 óra „szünetem”, ami nyilván városnézésre kevés lett volna, így a málagai autóbusz-pályaudvar „restijében” inkább megebédeltem. Ami persze, szokásomhoz híven nem volt egyszerű döntés, hiszen az rögtön kiderült, hogy kártyával nem lehet fizetni, én meg még nem akartam felvenni pénzt. Ezért először a minden áron marasztalni óhajtó, harsány pincér bánatára végigjártam a buszpályaudvar környékét, olyan hely után kutatva, amely elfogad kártyát de mégsem drága. Nem találtam ilyen helyet, a legtöbb helyen kártyával csak 10 euró felett lehetett fizetni. Visszatértem a restibe, a pincérem szinte már várt, rábíztam a csomagjaimat és kivettem pénzt egy közeli ATM-ből, melynek megtalálásában sms-ben maga Christina segédkezett. Volt időm mindezekre, kapkodni igazán nem kellett. Aztán „dime, dime!”, és én sört meg szendvicset rendeltem. Fájóan gondoltam vissza még a granadai bocadillo-ra, mert ez ahhoz képest nagyon átlagos volt. Mindegy. Fészbuk, néhány kép, becsekkolás Málagából. És el is telt a két óra, elsétáltam a buszhoz (igazából főként azért kellett a készpénz, mert a pályaudvaron a Los Amarillos busztársaság pénztárai zárva voltak, így a buszon kellett megvennem a jegyet), kisebb, barátságosabb volt, és volt bőven hely. A buszon megvettem a jegyem, majd megkérdeztem egy srácot, mennyi a menetidő, 1 óra negyvenöt perc. Hegyek között vezetett az út, az út felénél felélénkült a szél és esni kezdett az eső is. Néhány helyen állt meg csak a busz, de egy csupa fehér házból álló kisváros egy étteremmel és az előtte lévő széltépette pálmafával nagyon megtetszett, egy pillanatra azt hittem, az már Ronda. De nem. Egyre jobban sötétedett és esett az eső. Leszálltam, egy kisebb kis pályaudvar volt ez a rondai. Bosszankodtam, hogy ugye nincsen whatsupp-om, így sms-t írtam Christinának, hogy a „Cruzcampo” felirattal ellátott kocsmánál vagyok. A válasz az volt, hogy a Cruzcampo a környékbeli sör, és kb. minden második kocsma felirata Cruzcampo… aztán írta, hogy menjek ki a pályaudvar főkapuján, és egy kék audit keressek. Az áthaladásom a várótermen érdekes volt, csupa fiatal extravagáns csaj és srác „bázisának” tűnt. Hamar megláttam a kék audi mellett integető Christinát. Amikor leszálltam a buszról, tudjátok, az a furcsa, feszült érzés fogott el, hogy melyik kicsit idősebb várakozó nő lehet Christina. Ez az érzés persze újra előjött később Gandíában és Benidormban is. Szóval gyorsan bepakoltunk a csomagtartóba a zuhogó esőben, aztán beültem az anyósülésre, és végre elindultunk. Christina egy ötven körüli, nagyon kedves nő volt, azonnal elkezdtünk viccelődni, hogy „meghoztam a rossz időt”. Az útról magyarázott, egész sokat mentünk, azt hittem, a hotel sokkal közelebb van Rondához. Aztán kérdezte, van-e jogsim, mondtam, hogy nincs, mire mondta, hogy nem baj, de busz sajnos nincs, így bonyolultabb lesz a közlekedés, hacsak nem bányásszák elő a bicikliket. Aztán, magamhoz híven arról beszéltem, hogy hogyha úgy látja, béna vagyok, vagy nehezen bírom a munkát, nyugodtan csak szóljon és váljon meg tőlem. Erre diplomatikusan mindig azt felelte: „we will see”, azaz mindent meg fogunk látni időben, és ugye „don’t worry, Zalan’.

Megérkeztünk, még mindig szakadt az eső, Christina azt mondta, még ne szedjük ki a csomagjaimat, hanem köszönjünk be a recepción. Úgy este 6-7 körül lehetett, de olyan érzésem volt, mintha éjnek évadján érkeztem volna. Bementünk a recepció ajtaján, amihez kiderült, közvetlen egy ajtóval kapcsolódik a konyha. Így rövid idő alatt megismertem a mosolygós, kopasz Javit (akiről eleinte azt hittem, olyan recepciós, aki nem tud angolul, furcsállottam is), majd egy kedves szemüveges szakácsnőt, illetve Pavlot is, aki pincér és Ukrajnából költözött Spanyolországba (a testvére után ment). Legelőször azon viccelődött a társaság, hogy taparway vagyok. Merthogy David, a karbantartó, szerelő, gondnok, azaz a főnököm nehezen mondja ki azt a szót, hogy workaway. A tapar pedig annyit jelent: fedő. Ezen jót nevettem én is. Még a kocsiban kiderült, hogy nemrég két felnőtt magyar, Miklós és Vince fél évig segített Davidnak. Ezt mindenki elmondta nekem, akivel éppen megismerkedtem, miután kiderült számukra, hogy magyar vagyok. A rövid megismerkedés után Christinával kivettük a cuccaimat, és a recepciótól egy sarokra lévő apartmanhoz vittük: a 8-as lakáshoz, ami (egyelőre) csak az enyém lesz! Christina bevezetett, az állam pedig leesett. Ez volt aztán a luxuslakosztály! Egy csili-vili kis apartman. A képek magukért beszélnek, amiket készítettem, de azért elmondom szóban is: hatalmas faszekrény vállfákkal és polcokkal, ahova ruháimat elhelyezhetem. Mosdókagyló, kád, tusfürdőkkel és szappanokkal, hajszárítóval, és baromi sok, különböző méretű törölközőkkel, illetve fürdőköpennyel. A nappaliban kézi kávéfőző, vízforraló, csészék, teafilterek, cukor, kávé… hihetetlen! Egy asztalon hifi, telefon, aztán máshol egy nagy kanapé és egy fával fűthető kandalló. A belső szobában egy hatalmas, függönyökkel is ellátott franciaágy. A teraszomon négy-öt fából készített nyugágy, teleszórva az őszi, lehullott, sárga falevelekkel. Hát, mit mondjak… Christina odaadta a hotelról szóló kiskönyvet, megmutatta a hotel weboldalát (képek a csapatról), majd elmondta, 11-es számot kell hívni ahhoz, hogy elérjem a recepciót, és kérjek kávét, vagy vacsorát, vagy bármit, amire szükségem van. Rögtön megkérdezte, szeretnék-e vacsorát, én pedig mondtam, hogy igen, kérdezte, sajtos-sonkás bocadillo megteszi-e, mondtam, persze, aztán Pavlo áthozta, kaptam egy palack ásványvizet is, majd Christina elbúcsúzott: holnap 8-kor kelés, és a nap folyamán minden ki fog derülni. A bocadillo isteni volt, az ásványvíz frissitő, elégedett voltam, és ott voltam egyedül ezen a luxusszálláson. Vágytam már a magányra, jól esett, és hát annyi dolgom volt! Filmet nézni, képeket feltölteni, blogot írni, Grecsót olvasni, tüzet rakni a kandallóba, skype-olni, spanyolt gyakorolni… nagy szabadságomban azt se tudtam, mihez kezdjek. Ittam teát, megraktam a tüzet, feltöltöttem a fotókat, olvastam, megfürödtem a szuper-kádban, talán filmet néztem, skype-oltam is, emlékeim szerint… hát, így telt el ez a bizonyos november 1-je. November 1-je, Mindenszentek, úgyhogy természetesen a Granadában vett gyertyát is meggyújtottam halottaimért.

Azt, hogy milyen sötétben és korán kelni, az előző helyen megszoktam, szóval másnap reggel gyorsan munkaruhába öltöztem, bezártam az ajtót és már indultam is. Reggel nyolckor egy nap kávéval kezdődik, munka előtt, reggeli azonban később van. Bementem a recepcióra (recepciós még nem volt), a konyhában egy nő tett-vett, mosogatott. Bemutatkoztam, mondtam, hogy az új taparway vagyok Magyarországról. Paqui-nak hívták és csinált nekem egy kávét. Aztán megjelent Ana is, ő egy kicsit jobban tudott angolul. Én is természetesen próbálkoztam (végre!) a spanyollal, egyre bátrabban, így az első egy-két napon tényleg azt éreztem, hogy ragad rám a nyelv, egyre jobban értem és használom. Anának is elmondtam, ki vagyok, mi vagyok. Ott volt még Fran, az éjjeli őr, illetve megjelent David, a karbantartó, aki a főnököm volt. David hatalmas ember, magas és telt is, kerek, pirospozsgás arca van. Szeret viccelődni, és (aminek eleinte örültem) nem beszélt angolul. Így, miután megkávéztunk, rögtön mutatta, mit csináljak, először kivittük a szemetet, aztán az egyik nagyobb közösségi szobában befűtöttünk (illetve ő, én csak asszisztáltam), aztán a dzsipjébe ültünk és elmentünk egy közeli útról a tegnapi szél miatt kidőlt fákat összeszedni. Ő a motrocerra-val dolgozott, én próbáltam hasznosítani magam, több-kevesebb sikerrel, végül érkezett két fószer utánfutóval, és a hasábokat a kocsira pakoltuk.  Ezután a munka után David megbízott azzal a feladattal, hogy a lehullott leveleket, majomkenyérfa-terméseket söpörjem össze a parkolóban és a kertben, és egy talicskával hordjam el egy gyűjtőhelyre. Ezt el is kezdtem, nem volt nehéz, bár az idő esős volt és ezért néha a nedves leveleket nehezebb volt összegereblyézni. 11 körül David hívott para comer, tehát reggelizni (a hotel dolgozóinak reggelije a vendégek után maradt, egyébként tetemes mennyiségű adag volt). Így egy asztalnál összegyűlt a két délelőttös takarító, Paqui és Ana, valamint David, és a délelőtti recepciós, aki ezúttal Gina volt, Christina lánya. Ezek a reggelik a spanyolországi tartózkodásom legjobbjai voltak. Ízletes szárított sonkák, szalámik, chorizzok, ultravékonyra vágott zsíros sajtszeletek, friss paradicsom, olívaolaj, tojás, pirított zsemle, croissant, friss gyümölcs, kávé. Egyetlen hátránya volt: 8 és 11 között majdnem éhen haltam, úgy, ahogy 11 és 4 óra között is (ebéd). A reggelik alkalmával a többiek értelemszerűen spanyolul beszélgettek, amire eleinte megpróbáltam figyelni, később azonban feladtam és megadtam magam az andaluciai ízeknek. Mindenesetre feltűnt, hogy az összes jelenlévő, valamint Gina is (akiben származását tekintve egy csepp spanyol vér sem folyt) rendkívül büszke arra, hogy ő andalúz. Gina anyanyelve a spanyol, arabos, tipikus andalúz zenét hallgat, és nagyon erős nemzettudata. Később a nyelvvel kapcsolatban derültek ki különbségek: Andalúziában sokkal gyorsabban beszélnek, elharapják a mondatok, szavak végét, pl. levágják az s-et a szóvégekről (vamos-vamo, adios-adio, gracias-gracia). Ez egyébként már Sierra Elvirában, Joni beszédét figyelve is feltűnt. Reggeli után folytattam a gereblyézést, a fűben is, ahol aztán tényleg nehéz volt összeszedni a leveleket, körülbelül az első 5 óra le is telt, amikor megjelent Gina és közölte, hogy esőben nem kell kint dolgoznom, de bent meg nem tudnak feladatot adni, így tulajdonképpen a napnak vége is volt. Azt is megbeszéltük, hogy ha az idő hasonló lesz, akkor a „hétvégém” az eső miatt előre lesz tolva keddre és szerdára. Így, tulajdonképpen arra is készülhettem, hogy ezen a két napon meg tudom nézni, hogy milyen Ronda. ;)

Másnap, kedden ez még nem következett be, és úgy emlékszem, ezen a napon megkaptam a hírt, hogy egy amerikai asztalos most már biztosan érkezik valamikor a napokban, a takarítók és David egy ágyat is behoztak számára. Christinát még meg is kérdeztem, hogy nem mehetne-e a srác másik apartmanba, annyira örültem annak, hogy van egy sajátom, és nem akartam megválni tőle. Ugyanakkor elkezdett a magányvágy mellett motoszkálni bennem egy másik érzés, egy olyan érzés, hogy hiányzik az a sok ember Sierra Elvirából, és Johannával leveleztem is, és hiányzott, mint ahogy Paula sem válaszolt semmit, pedig vártam, hogy legalább egy gracias-t írjon a szerelmes levélre. Evan Lawler pedig pontosan akkor érkezett, amikor e két érzés, a magány- és társaságvágy között lavíroztam, emlékszem, épp Ágikáékkal, a nagynénémékkel beszéltem skype-on, amikor Daviddal beállított. De ne rohanjunk előre, mert a szerdai napomat még el kell mesélnem. Ugyanis ekkor bementem Rondába, még reggel (a keddi napomat végül otthon töltöttem, reggeli, ebéd, vacsora mind volt, egyébként olvastam, blogot és drámát írtam, skype, zenehallgatás, ilyesmik). Szerda délelőtt, reggeli után tehát David bevitt Rondába kocsival, de előtte még megismertem Christina férjét, a szintén recepciós Pomot. Nagyon laza fickónak tűnik, mégis elegáns, drágának tűnő lila öltönyben, fekete, vastag keretes szemüvegben, kócos hajjal jelenik meg mindig, és kicsit lenéző fölénnyel vereget hátba… mindazonáltal legelőször ő is készséges minden segítségre, kérek-e sört, vacsorát, útikönyvet…. Előző nap pedig Javi magyarázza el Ronda gyalogos megközelítését Rondából, ad térképet is, de az út ettől még egy kicsit hosszúnak és komplikáltnak tűnik, bár Pavlo azzal biztat, hogy mindössze 35-40 perc. Egyelőre azonban ott tartunk, hogy szerdán volt ahhoz szerencsém, hogy David elvigyen Ronda főutcájáig. Fel voltam szerelkezve térképekkel, meg vittem magammal az útikönyveimet is. David lassan hajtott, és közben magyarázta az útvonalat, amit hol értettem, hol nem, de alapvetően azt gondolom, hogy igen; mégis, az ipari városnegyed bejáratánál nem figyeltem eléggé, és ennek később természetesen meg is lett a következménye. David kirakott a vásárló-, sétáló- és főutca kezdeténél (Espinel), majd megköszöntem a fuvart és elbúcsúztunk. Nagyon kellemes volt ez a sétálóutca, éreztem, hogy hegyen vagyunk, láttam színház meg kulturális fesztivál-hirdetést, hangszerboltot sok gitárral és kevés szintetizátorral, élőszobrot, nagy kosarakban különböző magvakat, lottózó-bódékat. Néha erről a főutcáról nyíló kisutcákról betértem megnézni egy-egy látnivalót. Többek között egy templomot (Santa Cecilia), ami annyira nem volt szép kívülről, mint belülről, de egy, a templom előtti kis teret takarító kis öregúr rögtön szóba elegyedett velem, azazhogy elegyedett volna, csakhogy se olaszul, se németül, se spanyolul ugye nem beszélek, így nem sokra jutottunk, de azt elmondtam neki, hogy hány hónapra jöttem, ilyesmi. Ezen a környéken csak úgy elkezdtem sétálni, a sok-sok fehér házsor a granadai Albaycín negyedre emlékeztetett. Meredek utcák mentek lefelé, szökőkutak, lépcsők övezték a városrészt, sok kiscica is volt. Meg kutyakozmetika. Meg egy kápolna (Templete de la Virgen de los Dolores), melynek oszlopain furcsa, indiánszerű lények vannak kifaragva. A sétálóutcán továbbmenve megpihenek a Calle Sevillán és megtervezem további utamat, megnézem a Placa del Socorrot a Socorro templommal, és az oroszlános, római szökőkúttal, felfedezek egy éttermet, ahol harmonikáznak (ezt fel is veszem), majd végleg lecsorogva a sétálóutcán elérkezem a Placa de Toros-hoz, azaz Spanyolország legrégebbi bikaviadal-arénájához. 1785-ben avatták fel, a bikaviadal bölcsőjének számít. Alapítója a rondai születésű Francesco Romero, aki a bikaviadal kellékeinek, szabályainak alapjait lefektette. Az aréna külseje mészfehér volt, az egyik kapunál két híres viador szobra, a főbejárat mellett hatalmas, fekete bika-szobor. Azon gondolkodtam, bemenjek-e. Végül nem tudtam dönteni, és azt gondoltam, talán kicsit drága, és nem is lehet kártyával fizetni, úgyhogy alszom rá egy-kettőt, végülis a jövő héten is biztosan feljövök Rondába. Így hát előbb még megtekintettem egy újabb templomot ((Convento de la Merced), ami előtt egy hatalmas pálmafa állt. Egyébként megjegyzendő, hogy a városnézésben még az is hasznos volt, hogy a híresebb épületek előtt kis tábla állt, ahol spanyolul és angolul is leírták a legfontosabb történelmi információkat. Egy kis parkba tértem be a templomtól balra, ahol a térkép szerint sok „mirador”, azaz kilátó is van. Három ösvény vezetett a kerítéshez, amihez elérve gyönyörű látványt, tájképet tapasztalhattam meg. Ráláttam a mór városrészre, valamint a hatalmas sziklafalra, melynek tetején maga a város helyezkedett el. Egy fószert még arra is megkértem, rengeteg fotó elkészítése után, hogy rólam is lőjön egyet háttérben a sziklás tájjal. Lenézve a szakadékba erdőket láthattam és ott kanyargott a Guadalevín folyó is. Visszafelé a park másik részén átvágva (és gyönyörködve egy kacsaúsztató tóban) a Rilke utcán jöttem vissza, de hamarosan újabb mirador-okat fedeztem fel, az egyikhez egy misztikus hárfazene vezetett el: egy nő játszott hárfán, csodálatosan, és igazán illett a városhoz, a mélységhez és magassághoz, amit a természet alkotott a város szélén. A varázszene után végül elértem a város leghíresebb pontjához, a Puente Nuevo-hoz, azaz az Új Hídhoz. A kőhidat a 18. század végén építették a két városrész közé. Lenézve a meredek szurdokot lehetett látni sziklákkal és vízeséssel. A hídról és a Tajo völgyről rengeteg képet készítettem, nem bírtam betelni a látvánnyal. Persze arra is vágytam, hogy lemenjek „kirándulni” a völgybe, de a híd menti kis ösvény előtt egy bódé állt, jelezve: ezért is fizetni kell. A sziklafalba helyenként, a keresztény város oldalán egy-egy kávézó vagy étterem volt vájva. A mór részen újabb mirador-ok és gitárosok biztosították a turisták szem- és füligényeit. Átérve a mór városrészbe sem unatkoztam, itt még több látnivaló volt mint a másikban, ugyanakkor jóval kisebb volt. Először Don Bosco házába néztem be, melyet a katolikus pap tiszteletére hoztak létre és napjainkban paplakként funkcionál. A Palacio de Mondragon hajdan a mór királyok székhelye volt, később a keresztény hódítóké; impozáns reneszánsz kapuját később toldották az épülethez. Elérkeztem Ronda katolikus főtemplomához, a Santa Maria la Mayorhoz is, melynek tornya eredetileg minaret volt, később alakították át harangtoronnyá. A kívülről is látványos templomot belülről is megtekintettem. Átalakítása után gótikus hajót toldottak hozzá, majd végül a 16. században barokk faragású kórusülés egészítette ki, valamint nem utolsó sorban egy platereszk stílusú főoltár. A 15. századi kriptát is megnéztem, melyben nagyon régi kódexek voltak kiállítva. Egy templomot megnézni mindig nagy öröm számomra, közhelyes ugyan, de mintha jobban érezném Isten hatalmát egy ilyen szakrális jellegű térben, valamint ez a rondai templom valóban egy építészeti csoda volt. A legtöbb templom egyébként Andaluziában minaretből alakult át katolikus templommá, egy kisebb, még inkább minaretre emlékeztető San Sebastian templommal is így volt, melyben egy fura, hajléktalannak tűnő festőművész próbálta rámsózni a képeit, én azonban nagyon megijedtem tőle. Kötelező volt megtekintenem a Mór Király Házát, melyet elméletileg azért neveztek így, mert alakja úgy van kialakítva, hogyha messziről ránézünk, egy hatalmas mór arcot fedezhetünk fel. Én nem fedeztem fel, noha később az Öreg hídtól (Puente Viejo) is megnéztem. Megemlítenék még az Öreg hídhoz vezető úton egy reneszánsz kori magánpalotát, melynek kapuja fölött található különös meztelen szobrok inka indiánokat ábrázoltak, emlékeztetve arra, hogy a ház Amerika felfedezésének és meghódításának idején épült. Sajnos ide nem lehetett bemenni, pedig az útkönyv szerint belül megtekinthető lett volna Kolombusz portréja is valamint egy kert. Az Öreg hídról a Római hídra és az itteni arab fürdőhely romjaira is rá lehetett látni. A szakadék az Öreg hídnál ugyan nem volt annyira hihetetlen és félelmetes, mint a jóval hatalmasabb Új hídnál, azonban itt is elfogott a kirándulhatnék. Átsétáltam az hídon és újra a keresztény városrészben találtam magam, ezúttal a Padre Jesús templománál. Közben kezdett besötétedni, de még mindig menni akartam és menni. Például megnézni az Új hidat a naplementében… először vettem egy öreg néni kisboltjában kekszet (a hotel közvetlen közelében ugye semmilyen bolt nem volt), ahol a bejárat őre egy kalitkában harsogó papagáj volt, majd immár a sötétben továbbindultam, hogy a hidat a sárga fényekben is megnézzem, kivilágítva. Erre sor is került, csakhogy én minél pompásabb látványt szerettem volna megörökíteni szememmel és fényképezőmmel, így lementem egy bizonyos szerpentinen, hogy egy lenti pontról örökítsem meg a kivilágított hidat. Sikerült, de a kép nem lett valami éles (ha vakuztam volna, nem látszik a sárga). Indultam felfelé, majd át a hídon, vissza a főutcán, egészen addig, ahol David kirakott, de csak megkívántam egy sört már a külvárosban, úgyhogy egy igazi rozzant csapszéken ittam egy cruzcampot, azaz az egyik népszerű andaluziai sört. A vasútállomást és a temetőt még megtaláltam, illetve az ipari negyedet is, azonban hogy merről kell felmenni az autópályára, vagy melyik lejárónál kell rátérni a hotel felé vezető útra, arra már nem. Pedig jó helyen jártam. Mégsem bíztam magamban. Kétségbeesetten császkáltam oda-vissza, közben hangosan ugató kutyáktól nagyon megijedtem. Betértem egy kávézóba, nem adták ki a wifit, azonban átirányítottak egy helyre. Ez valami iroda volt, bementem, mondtam, hogy csupán wifire lenne szükségem a hazavezető úthoz, hogy egy térképet legalább lássak. Készségesen segítettek, közben már Christina is írt, hiszen későre járt már (10 körül lehetett), hogy Gina értem jön. Ekkor azt írtam, hogy ne aggódjanak, megoldom, és pár perccel később azok a fiatalok, akik épp végeztek az irodai munkával, felajánlották, hogy elvisznek a hotelig. Nem akartam elhinni, hogy tényleg megtetszik, és azt sem, hogy egy vasat sem fogadnak el érte. Hihetetlen nagy hálát éreztem, és megírtam Christinának, hogy hazavisznek. Csalódtam magamban, de találtam két nagyszerű embert. Így szerencsésen hazaértem.

Másnap Daviddal különböző munkákat végeztünk, immáron 8 órát vállaltam. A szokásos reggeli teendők után a fő feladatunk, vagyis rövid idő után csak az enyém az volt, hogy lekaszált olívaboglyákat gyújtsunk fel. Vasvillával, gyufával és gyújtóssal felszerelkezve három boglyára kellett leügyelnem a tűző napon és a füstben. Eleinte azt hittem, ez tökre izgalmas feladat, aztán egyre inkább elegem lett: a fa nedves volt, nehezen gyulladt meg, a vasvillával inkább csak szét lehetett a boglyát hordani, mintsem összerakni, valamint a tenyeremet is megégettem az egyik parázsló gallyal. Borzalmas munka volt, pedig eleinte még fotózkodtam is, mint büszke olívakazal-égető. Egy boglyát sikerült felperzselnem, a másik kettőt nem, jeleztem Davidnak egy idő után, aki a közelben ásott, de előtte magamra hagyott, hogy nedves a fa, nem tudok jól haladni. Így más feladatokat is kaptam: többek között a medencét és annak kertjét, lépcsőjét kellett megtisztítani. A levelek összeszedése, gereblyézése még hagyján, de hálóval kihalászni az apró koszokat, leveleket, rovarokat a vízből, eléggé idegtépő munka volt. Amikor kész lettem, akkor David megmutatta, hogyan kell csiszológéppel a teraszon lévő faszékeket lecsiszolni. Így ezt a munkát kezdtem el, amiről tudtam, hogy a fő projekt lesz, ha majd megérkezik az asztalos. Emlékszem, akkor Christina is „beugrott” a hotelbe (hiszen általában elfoglalt volt, vagy a nem messze lévő „lodge”-ban volt) és megkérdezte, miújság, mire mondtam, hogy minden oké, finom a kaja, jófej mindenki, David is, csak kissé unalmas a munka, meg gondolom azért is, mert egyedül végzem. Mondta, hogy ma megy David Evanért, és hamarosan érkezik. Négykor megebédeltem (talán chorizzo-t melegítettem magamnak a konyhában), majd betértem a házamba, ahol már ugye nem leszek egyedül sokáig. Nénikémékkel skype-oltam, amikor beállított Evan és David. Így rögtön egy kis türelmet kértem, hogy befejezzem a nekik tett élménybeszámolót a zinternet segítségével, majd kimentem a szobámból és bemutatkoztam Evannek. A srác bostoni volt, huszonöt éves, és a bostoni Red Sox baseballcsapat stadionjában dolgozott, mint karbantartó vagy valami ilyesmi. Végzettsége: „construction”, de asztalosként is dolgozik. A legelső amit megfogalmaztam a kapucnis-pulóveres, baseball-sapkás, napszemüveges srácra nézve, hogy: tipikus amerikai.  Minden mondatához, magyarázatához hozzátette: you know, what I mean? Sokat mesélt a baseball-ról és Amerikáról. Büszke hazafinak tűnt, amikor egy enyhén kritikus hangnemben beszéltem az országról, rögtön kiállt mellette, és elmondta, hogy semmit sem tud Magyarországról. Aztán utánanézett a wikipédián, vagy valahol, és egyből azon kezdett élcelődni, hogy a hidrogénbomba feltalálásánál is nagy szerepünk volt, és hogy milyen szörnyű háborút okoztunk mindenkinek. Szarkasztikus stílusából néha nem lehetett eldönteni, mikor beszél komolyan, és mikor viccel. De általában viccelt. Szépen megmutatta, hogyan csiszoljam a székeket, míg ő géppel dolgozott, nekem az apró, géppel el nem érhető részeket kellett simára csiszolni, ami azért hosszadalmas munka volt. David nem is igazán értett ehhez, pl. Evan magyarázta el neki, milyen fajta csiszolópapír kell, vagy azt, hogy milyen fajta lakk, mert amit David először hozott, az nem volt megfelelő. Innentől kezdte végig nyolcóráztunk, és én is sokat segítettem neki. A tűző napon halálra idegesítettek minket a legyek, melyek folyton ránk szálltak, és Evant szinte dicsőséggel töltötte el, ha végre megölt egyet. Amikor nem Evannak segítettem, akkor természetsen Davidnak. Többször kitisztítottam az uszodát, vagy tüzet rajtunk, vagy összesöpörtem. Általában reggelente az asztalok letörlését is én végeztem, és egyszer ablakot mostunk. Egy ízben pedig elkísértem az autójával mindenfelé, pl. a közeli faluba, Arrietebe, ahol végül semmit sem kellett csinálni, mert nem készült el egy ágy (asztalosnál voltunk), illetve a lodge-hoz, ahol Christináék házából kellett lámpákat hozni a hotelhez. Munka után, ahogy az előző helyen Constantino, most David hívott meg egy sörre és egy tapasra egy kocsmában. De titokban kellett tartani! David üdvözölte a „haverjait”, én pedig a pultos lányokra azt hittem, hogy testvérek, közben kiderült, hogy az egyik a másik anyja. Ami egyre jobban zavart, az csupán az étkezés napirendje volt: a 11-es reggeli, a 4 órás ebéd és az este 10-es vagy még későbbi vacsora. És a reggeli közbeni beszélgetésáradat, pletyka, melyből semmit sem értettem.  Jó, hogy eljött a hétvége.

Egyszer csak rám írt fészbukon Isi, az ausztrál lány, akit még az előző helyen ismertem meg. Azt írta, Málagában van, és egy napra idejön, megnézni Rondát, és hogy van-e kedvem találkozni. Eleinte kicsit megijedtem, mert ő volt az, akit egyik legnehezebben értettem meg az ausztrál akcentus miatt. Aztán megörültem: hát már ezért is megérte kijönni, különböző nemzetek egy országon belül keresztezik egymás útját! Szóval írtam Isinek, hogy összeszedem magam és hogy mikorra érek oda, de sajnos csúnyán elszámoltam magam, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú az út. Hát, kedves Pavlo, ez biztosan nem fél óra, de nem is egy, hanem inkább kettő. Direkt fotókat készítettem az útról, hogy megjegyezzem visszafelé és ne tévedjek el, persze egy idő után stoppoltam is, nagyon szégyelltem magam, hogy Isi kb. fél órát fog rám várni vagy többet, már-már azon gondolkodtam, hogy biztos már nem lesz ott, már rég elment, és meg lehet rólam a véleménye. Gyors tempóban végre beértem a városba és lerohantam a főutcán, egészen a bikaarénáig, ahol találkoztunk. Isi ott volt, szokásosan mosolygott és nem tűnt egyáltalán idegesnek, elkezdtem magyarázni a késésem okát, és azt mondta, semmi baj. Először ebédelni mentünk egy pizzás helyre, ami nekem is szimpatikus volt és Isi nézte ki magának, és talán most először nem is törődtem az árakkal, mert nem akartam újabb fél órát keringeni a városban. Isi mondjuk sajnos pont nem kapott olyan tésztát vagy pizzát, amilyet szeretett volna, mert ugye csak glutén mentes ételeket ehet, és ezt Sierra Elvirában meg is oldották neki, és lehet hogy itt is, mert evett valamit. Én is ettem valami nagyon finom tésztát, és persze beszélgettünk, elmondtam, hogy hol lakom, mit csinálok a hotelben, és ő is, hogy Malagában van most a barátnőjével, és találkoztak Hepivel és Tilly-vel, és, hogy Paula már elment, de elkísérte Joni is, amire ideges lettem, aztán kiderült, hogy Joni állítólag visszament Sierra Elvirába. Beszélt a brit lányokról, akik utánam nem sokkal mentek el, és állítólag sátrakban laknak és nagyon nincsenek megelégedve a workaway vezetőivel, úgyhogy egy napra vissza is jöttek, vagy ők mentek el Daisy-t és Gabit meglátogatni. Ezekről mesélt, és én is a hotelről, aztán, mivel már egy napot voltam Rondában, meg tudtam Isinek is mutatni a város fontosabb részeit, végigsétáltunk az Új hídon, felmentünk a katedrálishoz, megtekintettünk egy régi városfalat, ahol sok kutyasétáltatóval találkoztunk. Végül semmilyen fizetős helyre, az arab fürdőbe és a mór palotába sem mentünk be, a fürdőz kívülről is láttuk, nem volt érdemes lemenni. Isi és én is tüzetesen elolvastuk a leírásokat, néha megkérdeztem tőle egy-egy ismeretlen angol szót.  Az öreghídnál láttunk hegyikecskéket közvetlen közelről, ezeket le is filmeztem. Úgy ugráltak felfelé a sziklákon, mint a mókusok az ágakon, amit már később, Benidormban tapasztaltam. A katolikus városnegyedbe érve Isinek lassan mennie is kellett, szóval kiagyaltam a legrövidebb utat a buszpályaudvarhoz, és elkísértem Isit. Rövid találkozás volt, de mindketten örültünk egymásnak, és mondtam, hogyha pár napon belül megyek Malagába, szólok neki. Megöleltük egymást, elindultam én is, visszamentem a főutcába, és gondoltam, akkor megyek haza. Aztán ahogy mentem, hirtelen megláttam Pavlot szembejönni, ilyen kicsi a világ (meg Ronda), hogy szembetalálkozom a hotel egyik másik dolgozójával! Találkozni ment a barátaival, aztán elköszönt, mert mondtam, hogy én meg haza, és akkor eszembe jutott, hogy utánarohanok és megkérdezem, csatlakozhatok-e, nem baj, ha csak spanyolul beszélnek vagy ilyesmi. De aztán mégsem mertem, mentem tovább, és amikor már éppen a főutca végére értem, eszembe jutott, hogy Gina mesélt a kedvenc bárjáról, és hogy oda tök jó lenne beülni. Gyorsan írtam Ginának egy sms-t, gondoltam, ha 10 percen belül válaszol, akkor megnézem ezt a kedvenc helyet. És Gina válaszolt, „Drinks & Co” volt a hely neve, és a Socorro tér közelében volt, de azért egy kis időbe telt, míg megtaláltam. Nem csalódtam Gina ízlésében. Ez egy igazi alternatív bár volt, ami kiállítóterem is egyben, tehát képek is voltak, meg kanapé, meg nagyon helyes pultoslány, meg egy üvegasztal, ami egy tam dobna volt megcsinálva. Rondai vörösbort ittam, isteni volt, spanyolt gyakoroltam és írtam a naplót, és gondoltam, hogy a lányok ezt majd észreveszik. A második kör vörösbornál már még sokkal jobban éreztem magam, és egy lánnyal háromszor is egymásra mosolyogtunk, és már azon voltam, meghívom valamire, amikor a pulthoz ment, fizetett, és elment valakivel, és én is felálltam, mert megittam a vörösborom, én innentől fogva nem volt értelme maradni, mert én azt a lányt néztem ki magamnak, és láttam, hogy mennek el valamerre, de nem rohantam utánuk. Hazaindultam, most simán ment, egyszer mentem rossz irányba, de hamar rájöttem, és félúton felvett egy kocsi aki elvitt a hotelig. Beköszöntem Pomnak, aki odaadta a fizetésünket. Evannak odaadtam a részét beszámoltam az estéről. Este még megpróbáltam megkeresni a lányt a Drinks & Co facebook-oldalán, de nem találtam meg.

Evannek ezen a napon azt hiszem, még nem volt szünete, de másnap már igen. Délelőtt a medence előtti nyugágyain napoztunk és beszélgettünk, majd úsztunk is a jéghideg vízben. Ezután elhatároztam, hogy megnézem Belen és Ana faluját, a közeli Arrietét, valamint Paqui lakhelyét, a „barlangváros” Setenilt. Így délután, amikor a takarítók végeztek és mentek haza, Belen, aki hazavitte Anát, elvitt engem is Arriate-be, ahonnan ment busz Setenilbe. Előtte Gina segítségével kinyomtattam az aktuális buszmenetrendet. Habár a lányok azt mondták, Arriate olyan „semmi extra” város, én, amikor áthaladtunk rajta azt gondoltam, azért érdemes kicsit sétálgatni benne, és hát közel is van. Szóval elvittek a buszmegállóig, merthogy megmutatták, hova kell visszasétálni, és Ana még megmutatott egy-két teret, amiket nagyon szeret. Így kezdtem el sétálgatni Arriatében. Ami rögtön lenyűgözött, az a házak szépsége volt. Egy gyönyörű, fehér házas városkáról van szó, mely megint csak kicsit a granadai Albaycín negyedre emlékeztetett. A kockaköves terasztok pedig Sierra Elvira tereire emlékeztettek. A szintén fehér templom ablakában, és az abban lévő szobron is galambok fészkeltek. A főtér egy nagyon szép lugas volt vaspadokkal. Az egyik teraszon papagáj kurjongatott egy kalitkában. Ahogy sétáltam, ráakadtam egy kolbászgyárra, húsüzemre vagy valami effélére (Fabrica de Embutidos, 1898-ban alapítva), ahova bementem, és kis szelet kenyerek mintha kóstolásra lettek volna kirakva, de az ott lévő dolgozók vagy nem értették a kérdésem, vagy nem voltak benne biztosak, hogy meg lehet enni a falatokat, így inkább nem vettem; hiszen nem biztattak erre. Láttam még néhány régiségboltot, és indulásom előtt egy másfél órával betértem egy kávézóba, amit egy szimpatikus hölgy vezetett. Rögtön elmondta, hogy milyen szendvicseket tud nekem készíteni. Így sonkás bocadillot ettem paradicsompürével és olívaolajjal, valamint ittam hozzá egy pohár sört. Ez is egy tökéletes ebéd volt, nem volt háromfogásos bőség, de éppen elegendő volt. És még Grecsót olvasni is volt időm. Arriatenel sokkal jobban kíváncsi voltam Setenilre, ahol Paqui lakott, és ami lényegében egy hegybe épült bele. Ez azt jelenti, hogy bizonyos házak a sziklának, a hegynek a részei voltak. Busszal mentem át, és a városba érve rögtön feltűnt az a jelenség. A kisvárost folyó szeli ketté (vagy csak vizesárok volt..?), mindkét rész magaslaton van, sokat kellett lépcsőzni, vagy emelkedőn menni. Setenil is csupa fehér épületből állt. Az egyik domb tetején régebbi és számomra nagyon emberközeli Krisztus-szobor állt. Emberközeli volt, mégis a kék ég feszült mögötte. A tájat és a várost nem győztem fotózni, a sziklákba épült házakra több magaslati pontról is rá lehetett látni. Az szűk utcákban sétálgatva találtam egy főtér-szerűséget, ahol több étterem és kávézó is volt. Éppen két munkás érkezett oda, akik próbálták egy épületre felaggatni a karácsonyi világítós dekorációt. Gondoltam, jól elcsúfítja majd a várost. A sör méregdrága volt, de meglepő módon fél litert adtak, ami a legtöbb helyen nem is volt előtte. A sör kortyolgatása közben azon stresszeltem, hogy hogy szerzek wifit, mert a helyen nem volt, a többi pedig nem volt nyitva. Üzenni akartam Evannek, hogy este hol találkozunk, ugyanis ő Rondában töltötte a napját, most már eszembe jutott. És az volt a terv, hogy este még megiszunk valamit, vagy például megmutatom neki a Drinks & Co-t. De nem volt wifi, és idő is egyre kevesebb, szóval el kellett indulnom. Rengeteg embert megkérdeztem, hogy merre van a buszállomás, mert mondanom sem kell, hogy idő közben eltévedtem. Végül odairányítottak és meg is találtam, egy pizzázó előtt volt, ahol volt wifi és a kódot is elmondták, a busz pedig késett, így el tudtam érni Evant. Amikor Rondába indultam, már sötét volt. A buszpályaudvar wifijéről nem értem el Evant, így egyből a Drink & Co-ba mentem, és a bár wifijét használva tudtam meg Evantől, hogy épp a tér másik oldalán van egy másik bárban. Hamar megtaláltam Evant, aki a hely teraszán, a Socorro téren evett tapast és ivott hozzá sört. Engem is megkínált, és hozatott nekem is egy pohárral. Evan elmesélte, merre járt aznap, és megmutatta a Rondáról készített képeit is. Valamint tovább böngészve telefonját, mutatott még Málagáról, valamint a Grand Canyonról is képeket. Meghívott a sörre, aztán továbbmentünk a Drinks & Co-ba, s ott meg én hívtam meg. Leültünk, s elkezdtünk beszélgetni. Ha jól emlékszem, a háborúról, és Amerika meg Kína, meg Írország szerepéről, és nagyon belementünk, és a végén már egyre kevésbé értettem, hogy miről beszél, többször meg kellett ismételnie. A második sörnél tartottunk, illetve összesen a harmadiknál, és most mindketten fizettük a sajátunkat, de hamarosan világossá vált előttünk, hogy a hotel taxisával, avagy gyalog kell hazamennünk. A hotel taxisával, Antonioval Evan már korábban megbeszélte, hogy a Socorro térre érkezik 10 órakor, nekünk azonban egyre kevésbé akaródzott még elmenni, így valahogy üzenetet kellett küldeni Antonionak, hogy oké-e, ha később jön. Megfogalmazni egy ilyen üzenetet talán nem is olyan nehéz spanyolul, csak néhány szó, és el is kezdtük ketten fogalmazni a mobilomon, de aztán Evan jobbnak látta, ha mégis felkérünk két spanyol lányt, csak a pontosabb megfogalmazás kedvéért, ugye érthető. Persze nem ellenkeztem, és akkor már mellettük is ültünk a bárpultnál, annyira nem voltak szépek, bemutatkoztunk, és ők megfogalmazták a levelet, és talán később beszéltek is a taxissal. És meg is hívtak minket egy-egy sörre, beszélgettünk, az egyik csajon láttam, hogy el van ájulva Evantől és Amerikától, jobbnak láttam a másiknál próbálkozni, akivel néha kimentünk cigizni, de ő annyira nem tetszett. Az este innentől összefolyt, rövideztünk is, valaki füvet akart eladni, mert éheznek a gyerekei, és én majdnem vettem is, és Evan szerint egy idősebb bácsi, aki kölcsönadta a pulcsiját, mert fáztam, konkrétan rám nyomult volna, ha nem lépünk le. De előtte még valahogy megismerkedtem egy szemüveges, nagyon helyes spanyol lánnyal, aki barcelonai, és spanyolórákat tart. Nagyon azt akarta, hogy próbáljam ki a spanyolóráit, bár szerintem iszonyat drága volt, de legalább örültem, hogy olyasvalakivel beszélhetek, aki tetszik. Adriának hívták. És akkor egyszercsak azt láttam, hogy Evan smárol a rajongójával, és bosszankodtam, persze, hogy neki sikerült, egész könnyen. Mindenestre ők vittek haza. Én akkor már nagyon fáradt voltam, de GPS-szel meg Evannal a lányok végül odataláltak a hotelhez. Én otthon bejelöltem Adriánát, és Evannal megbeszéltük, hogy nem emlékszünk a másik két lány nevére. Ő egyáltalán nem tartotta nagy dolognak a smárolást, a vállát vonogatta. Valószínűleg mind a négyünk fejében megfordult valami, amikor a hotel előtt leparkolt a lányok kocsija, de végül nem történt semmi.

Másnap másnapos voltam eléggé, Evan annyira nem. Neki még ugye szabadnapja volt, én pedig az ágyból írtam Christinának egy sms-t, hogy ma 5 órát dolgoznék, 9-től 2-ig vagy valami ilyesmi, aztán kiderült, hogy Christina itt is volt, csak túlaludtam. Javi aztán megkért, hogy söprögessem össze az avart az apartmanunk előtt, illetve folytattam a székek csiszolását. Evan aznap reggel elment. Őszintén sajnáltam, mert nagyon megkedveltem a fickót. „Don’t cry!”-mondta. Előtte még betanított a csiszolásra, és hogy minden lakkozás után nagyon finoman még csiszolgatni kell a székeket. Ugyanis háromszor kellett lelakkozni őket. Ettől fogva egyedül végeztem a munkát nyolc órában, azaz a józanodó csütörtök kivételével péntektől hétfőig. A reggeli seprés és asztaltörlés után végig a kis műhelyben voltam. Idegesített, hogy a takarítók vagy a szakácsok mindig elvittek egy-egy széket, ami még nem volt kész, így nekem a teraszról kellett kiválogatnom, hogy melyik van kész és melyik nem. Összességében, ha jól emlékszem, 10 szék lett kész, amit úgy láttam, Christina kevesell. Pedig nem mondhatni, hogy lassú voltam vagy lazsáltam.

A rondai workaway élményleírásának végéhez közeledve most néhány olyan információt, történetet mondok el, amik nem tudom, pontosan mikor történtek, de még szerezném megosztani őket az olvasóval. Például megismertem Pablot, aki még alkatra és kinézetre is hasonlít Pavlora, nem csak névben. Ő Christina és Pom fia, még Hollandiában született, míg Gina már Spanyolországban. Pablo az egyik legjobb szakács volt, és emlékeztem, hogy az egyik legjobb vacsorámat, valami húst öntettel, ő készítette, és meg is dicsértem érte. Aztán emlékszem arra, mikor az EB-selejtezőt néztem egyedül, és kijutottunk, és baromira örültem, ráadásul aznap derült ki, hogy Sári filmje nyert a Verzió dokumentumfilm-fesztiválon. És emlékszem, hogy Pom nem értette, hogy milyen meccs ez, mert azt, hogy pótselejtező, nem volt egyszerű elmagyarázni. És emlékszem, hogy Pom és Pablo vasárnap este segítettek a google-ről Sevilla-térképet találni és nyomtatni, mert akkor már biztos volt, hogy Sevillába megyek először, és nagyon jól jött ki, mert hétfő reggel Pom Sevillából indult repülővel a Kanári-szigetekre egy barátjához, és Christina vitte ki reggel, és azt mondták, hogy elvisznek Sevillába. Ahol már lefoglaltam egy hostelt két éjszakára, mert nem találtam couchsurfingest, vagy nem válaszoltak. Ám a legviccesebb mégis az a versike volt, amit Belen és Paqui tanított, hogy mondjam el Terének, a szakácsnőnek és nevettessem meg, és számomra csak később derült ki, miért vicces ez a versike. Legyel az olvasók számára is titok, de Tere nagyot nevetett, mert aznap rossz kedve volt, és fel kellett vidítani, és nem akartam elmondani a verset, hogy bohócot csináljak magamból, de aztán mégis Tere elé álltam, és akkor: „Tere! Que pasa? Relaja, la raja!”

Azok a fránya reggelek. Az a sötétség. Még egy perccel tovább várni. Az utolsó öt percben eldönteni, hogy összeszedem magam és elmegyek reggelizni. Azért az egy darab kenyérért olívaolajjal. Utána visszafekszem, ha van idő. De igazából mikor kezdődik a munka? Úgy a harmadik hétre kiderül, hogy valójában 9kor. Mikor hogy. Spanyolország, nem lehet tudni. Beosztás. Chrissel festjük ki a 6-os házat szép fehérre, ami majd egy közösségi tér lesz. Chrissel jó dolgozni. Lehet vele beszélgetni, de ha hallgatásra vágysz, akkor hallgathatsz zenét is vagy rádiót. Átpakoljuk a bútorokat a szoba egyik felére. Mosd el az ecseteket, hozom a festéket. Chris sztorizik. A hétvégét Malagában töltötte, és megvolt neki egy lány. Csak úgy egy bárban elkezdtek beszélgetni, aztán a lány felajánlotta neki a „szálláslehetőséget”. Azóta Whatsuppon tartják a kapcsolatot. Johanna, Paula. Paula, Johanna. Chris tanácsokat ad. Végülis Gabi, Daisy és Paula hamarosan elmennek egy-két éjszakára, az alapítványhoz közeli házba segíteni az öreg Paul bácsinak. Vakolni, festeni a házát. Szóval elvileg ketten leszünk Johannával az egyik este a Casa 10-ben. Szóval el lehetne menni a Lidl-be biciklivel, venni sört, meghívni Johannát, beszélgetni, ilyenek. Ilyenek. Megint szóba kerülnek dolgok, Chris szerint Paula is leszbikus. Magyarázza az ecset használatát, néha rossz helyre csöpög, letörlöm, egyszer Chris leszid, mert túl sok festéket használok. Chris azt a feladatot adja, hogy amit nem ér el a Teddy-henger, azt a kis ecsetemmel (a plafon alatti és a padló feletti közvetlen részek) lefestem. Ő pedig a nagy Teddy-hengerrel kente a falat. Hasznos, persze, hiszen mindent le kell festeni. De képzeljétek el, milyen érzés!

Matthew és Alexandra elmennek. Előbbi hétfőn, másikuk végül szerdán. Szomorúság. Matthewt Daviddal kísérjük aznap délelőtt, mindenfelé, csomagok, búcsúzás. Megöleljük a srácot. Alexandra rögtön hiányolja Matthew-t. Egy ízben fönt ülünk a kanapés szobában, ketten, chill, Amélie zenéjét hallgatunk, meg megmutatom neki a „Danse” c. dalt. Még akár romantikus is lehetne, de mégsem lesz az. A filmből is elkezdünk részleteket nézni, majd megtalálom az egészet youtube-on és elkedzjük nézni. Este nagyon sokáig fent maradnak, Daisy, Gabi, Paula, Alex, én egyedül vagyok a szobámban, Matthew elment. Johanna a betegeskedő Sophiával van a 9-es házban. A lányok hangosak, én aludnék, ezért hangosan, durván kiüvöltök nekik. Elfelejtem, hogy Alexnek ez az utolsó estéje. Kirekesztett vagyok, sértettségből csinálom, mert nekem nincs kedvem ott lenni és nevetni velük. Magamra vagyok dühös, de rájuk kenem. Alexandra azonban végül szerdán megy el, mert még nem tudja, hogy a legegyszerűbb/gyorsabb/olcsóbb eljutnia Portugáliába, ahol a következő workawayt tölti majd. A szervezéshez a laptopomat használja. Gabi, Daisy és Paula már Paul bácsinál vannak, így felavathatjuk Alexandra újonnan vett vízipiáját, hárman, Johannával. Remek este! A lányok bíznak bennem, én meg végül a segítségükkel előkészítek mindent, felhevítem a szenet, a pipa működik, finom. Másnap Alex nagy sietségében ott hagyja, később Johanna postázza neki.

Másnap van az a nap, amikor elvileg ketten lennénk Johannával. Elhatározom, hogy elmegyek a Lidl-be biciklivel. Erről most eszembe jut az a néhány biciklis utam, amit a Lidl-be vagy Atarfébe, a közeli faluba tettem. A biciklik a garázsban voltak, Ignacio-tól kellett engedélyt kérni használatukra. Az első út a boltig Daviddal (aki mutatta az utat), Johannával és Alexandrával volt. Később Dáviddal mentünk, volt, hogy kocsival Sophiával, most pedig egyedül. A Davidos utakat szerettem, mert jól elbeszélgettünk a lányokról. Én is ráéreztem a cukkolására, neki Alexandra tetszett. Sosem felejtem el, amikor azt magyarázta, hogy semmi sem lehetetlen, persze minden nehéz, de nem lehetetlen; ez adjon erőt arra, hogy próbálkozzak Paulánál vagy Johannánál. Jók voltak ezek az utak. Megvettem a söröket, aztán arra gondoltam: elmehetnék Atarfébe, csak úgy, talán enni egy tapast, naplót írni, egyedül lenni. Hamar odataláltam és remek érzés volt bicajjal menni. Jártam az utcákat, és az volt a helyzet, hogy 8 előtt sehol sem volt tapas. Aztán betértem arra a helyre, amit legelőször kinéztem, csak valamiért akkor nem akartam a „legelső helyre amit meglátok” bemenni. Így van ez, mégis itt kötöttem ki, a bicajt az étterem rácsos ablakához támasztottam. Bementem, azt mondták, csinálnak nekem tapast. Jól van, tök egyszerű, de finom: kenyér, sonka, olívabogyó. Plusz adag kenyeret is kérek, amit később nem számolnak el. Mellettem kissé trógernek kinéző társaság, hangosak, söröznek, dohányoznak, de aztán megszokom őket, még naplót is lehet írni. Sötét van már, mikor elindulok, veszélyes az út, mert egy részen a nyílt főúton kell menni. Túlélem, viszont a biciklit már nem tudom a garázsba rakni, nem találom Ignaciot, Dora az ablakból kiabál le, hogy csak hagyjam ott a garázs előtt, Constantino viszont ezt ellenzi: ellophatják, vigyem a házunkba. Így is teszek. Ott van már Johanna, és Angela is, aki a tv-szobában a fülembe pletykál: Johanna aggódott értem, mert már olyan régen elmentem. Azt is kifejti, hogy Paulát beképzeltnek tartja, és Johannát meg hozzám valónak. Imádom, mikor Angela szenvedélyesen magyaráz: Claro, si! Széles vigyorra fakadok, úgy üdvözlöm Johannát. Bontjuk a söröket, beszélgetünk, amikor nyílik az ajtó és megjelennek a lányok: hamarabb hazajöttek. A kurva életbe, ezt nem hiszem el!!! ÁÁÁ! Valami ilyesmit érezhettem. Aztán fancsali képpel, olyan mosollyal, mint aki citromba harapott, próbáltam jópofát vágni a maradék időben. Ez se jött össze. Másnap elmeséltem az egészet Chrisnek.

Chris, aki nem sokkal ezután szintén dühöt és csalódást okozott. Ugye sokáig én voltam a párja a festéseknél, aztán egy reggel jelezte Dorának: Paulát szeretné párjának. „Szóval én nem vagyok jó festő”. „Ráadásul direkt, érzem, direkt választotta Paulát”. Aztán csak azt láttam, hogy félmeztelenül flangál a szobában, ecsettel a kezében. Jonival éppen bútorokat cipeltünk fel a ház elé, ahol festettek. Két ujjamat a szememre irányítottam, majd az övére. Figyellek, köcsög. Edzésen Chrisnek ez bántott, de aztán tisztáztuk: ő nem akar semmit Paulától. Egyszerűen csak be kell ismerni, hogy Paula apja festő és Paula jobban fest nálam. Gyorsabb. Ennyi. Oké, mondom, jól van. „Semmi okod a féltékenykedésre”.

Az egyik legizgalmasabb, legviccesebb, leghasznosabb munka volt az argentin Sergio-val falat építeni salaktéglából. Tulajdonképpen a tüzifa-lerakóhelyet különítettük el ezzel a fallal. Betonkeverés, aztán malter-tégla-malter. Sergio közben tanított: kalapács (martillo), tégla (bloque), közepes (medio)… én pedig angolul segítettem neki. Ez az exchange tök jól indult, mert közben megtanulhattam a fal felépítésének csínját-bínját is. Kár, hogy mindez körülbelül csupán 2 óra volt, később mást osztottak be hozzá. Jó munka volt, közben üvöltött a rádió, és élveztem a kommersz spanyol dallamos muzsikát.

Utolsó hét hétfőn volt Paula streetdance-órája a konditeremben. Fantasztikus volt, élveztem, de amikor „szólózni” kellett, leültem. Megint milyen ostoba és gyerekes voltam! Csak azért, mert azt gondoltam, hogy az én mozgásom béna és nem vicces. Ó, pedig mennyire éreztem a lábamban az egészet! Mennyire felszabadított ez a tánc! Mennyire ügyes Paula és mennyire jó órát tartott. Csak engem észre sem vesz. És tudom, hogy Joninak is tetszik.

Ezen a héten érkezett Pedro, 28 éves srác, Portugáliából. Hamar összebarátkoztunk (ő lett az új szobatársam). Rögtön elmondtuk neki a tábor negatívumait, csak úgy biztatásképpen. Sokat beszélgettem vele a spanyol és portugál nyelv különbségeiről.

Csütörtökön drámaórát tartottam délután. Végre. Összeírtam, már eleve angolul, hogy mit fogok mondani. Johanna, Daisy, Gabi, Isi és Pedro csatlakozott, később Paula. A többiek már előtte biztattak, Paula órája után is, hogy tartsam meg a drámaórát. Tök jó volt, tényleg. A mozdulat-megjegyzős játékot sosem fogom elfelejteni, emlékszem, Gabi és Daisy mennyire lelkes volt, és hogy mennyit nevettem a játékon. Az egész óra után pedig megtapsoltak, hogy mennyire jó órát tartottam. A vakvezetős játék is jól sült el. A Jessy James is. Meg a koncentrálos számolós játék is, ami sokáig nem sikerült, de aztán igen, azt hiszem 30ig számoltunk el csukott szemmel.

Halloween-játék a gyerekeknek. Este. Joni szervezi, ő mesél a gyerekeknek. Kifestjük egymást nagyon félelmetesre, engem Gabi fest ki. Sophia kivételével mindenki ki van festve (majdnem mindenki, a csapat egyik része „eltűnt”, nem is tudom, hova). Sötét van már, elindulunk az alapítványhoz, el kell bújni, de Dora mást mond, mint Joni, és mi sajnos Dorára hallgatunk (Chrissel és Sophiával), így elcsesszük. Az afrikai házba bújunk el, de a veteményeskertbe kellett volna. Így csak „később” ijesztjük meg a gyerekeket, verekedünk velük, játszunk, az egyik srác nagyon vad, úgy ver mindenkit, hogy fájdalmat is okoz. Az ijesztegetés után sok sütemény és fotókészítés vár minket az ebédlőben. Éjjel pedig, amikor vége van, alig akar lejönni az a sok festék az arcunkról.

Másnap, október 31-én, szombaton van az utolsó napom. Már megvan, hova megyek tovább. Készen állok a vasárnap reggeli indulásra. A tervem mindenképpen az, hogy még egyszer bemegyek Granadába. Ezúttal Daisy és Gabi társaságában utazom be, megnézünk néhány templomot, egy pékségben veszünk minipizzát (kettőt egy áráért, tonhalas, finom), majd a katedrális háta mögé érve egy nagyszerű kis piacra bukkanunk, ahol sokáig elidőzünk (illetve először még szuvenírboltokban, antikváriumban, lemezboltban). A kis piacra művészek hordják ki festményeiket és egyéb alkotásaikat, szuper dolgok vannak! Aztán megmondom a lányoknak, hogy most én egyedül fölmegyek az Albacín negyedbe, megnézni az útikönyv szerinti néhány templomot. Így is teszek. De mindezek előtt még a város és Spanyolország egyik legrégebbi arab fürdőjét tekintem meg (egyébként fogalmam sincs miért, de ingyen), illetve egy nagyon hangulatos helyen kajálok is. Bocadillot főfogásnak, illetve előtte tapast, ami szintén egy nagyon finom szendvics. Sörrel, hát persze, hogy sörrel! Aztán Albaycín, felülök egy magaslati pontra, nézem Granadát a naplementében, az utolsó napon, és elbúcsúzom tőle. Közben levelet fogalmazok Paulának. Végül vele és Pedroval a buszmegállóban találkozom, este együtt térünk haza, merthogy van esti program: közös vacsora az érkező olasz csoport tiszteletére. Rengeteg kaja van, bolognai, meg pörkölt, meg saláta, krumplipüré, minden. Sütemények tömkelege. Sohasem ettünk még ennyit itt. A konditerem most egy kis koncertteremmé válik: Ignacio testvére, Carlos, a pék gitározik, a gyerekek pedig karaoke-szerűen felváltva énekelnek egy-egy dalt. A végén sokan kórusban éneklik az alapítvány „himnuszának” tűnő dalt. Dora a hangpultnál, Ignacio fel-alá sétálva irányítja az estét. Ezek az emberek büszkék arra, amit létrehoztak. Hogy családot teremtettek. Teljes joggal egyébként.

Este. A Casa 9 fenti teraszán gyűlünk össze. Van sör, Johannának is adok, és kifizeti. Nem tudok mit csinálni, a markomba nyomja azt a rohadt 1 eurót, és ezzel szinte végleg eldőlt, hogy nem lesz semmi. Aztán meg is beszéljük, amikor három héttel Claudio után én is a combjára merem tenni a kezét. Azt mondja: „Svéd vagyok, nem szeretem az érintéseket”. Volt barátod? Volt. Azt hiszi, őt szerette, de most sem szeret senkit, neki ez nehéz. Én nem tetszem neki. Jó, legalább megbeszéltük. Dejszen’ jó este ez! Chris whiskey-t oszt körbe, én pálinkát. Ízlik nekik, de azért köhögnek rendesen! Hamar el is fogy, Johannától kérek néha cigarettát a sörökhöz. Szívunk is, Samir és Joni kicsit betépnek. Sokan egyébként alszanak, hogy el tudjanak menni éjjel egy partira, ami a gyógyfürdőnél van. Végül nem megyek. Lefekszem, már nincs kedvem partizni.

Másnap reggel korán kelek. Már minden zsigerem az utazásra készül. Szendvicskédzítés, összepakolás, egy kis mosogatás, megfürdés. Aztán megkeresem…azaz megkeresném Ignaciot és Dorát, de a kapu zárva van. Csöngetek, Dávid már ott ugrál mellettem, nagyon szomorú, hogy mennem kell. Végre ajtót nyitnak, kiderül, hogy Doráék éppen Cordóbában vannak. Úgyhogy az ott lézengő emberektől végül megtudom, van, aki megy be a városba. Nem emlékszem már a férfi nevére, aki elvitt, meg a fiatal munkáséra se, aki vele volt. Siettettek, 11-kor indulás! Búcsú a többiektől, Johannát kétszer is megölelem. A csomagjaimmal Pedro segít.  Daisy nem jön ki, alszik, Isinek és Chrisnek is csak üzenetet tudok írni, és Jonitól meg Samirtól sem tudok elbúcsúzni. A házban felejtem az összekészített kajám (a téliszalámi még mindig megvan), de még időben szólok, visszamegyünk, gyorsan felkapom és mehetünk. Vége van, a munkásokkal a csajokról beszélgetünk, viccelőnek, hogy majd ők vigyáznak a lányokra! Főleg Johannára… Megállapodunk, hogy egy eurót fizetek nekik, aztán az egyik munkás azt mondja, hogy a kávéjuk többe kerül, és lehúzna még pénzzel, erre azt mondom: sajnálom, nincs több. Nem fogok többet fizetni a fuvarért, mit képzelnek ezek? Mindegy, megveszem a jegyemet Malagáig. Onnan fogok továbbmenni Rondába… Leülök a váróba és az a kellemes érzés jön rám, hogy azért biztos hiányolnak a többiek, végiggondolom az élményeim, úristen, mennyi minden! Lefotózom, megörökítem a Granada-Malaga jegyemet, merthogy nincs megállás, jön a következő hely! És felszállok a buszra.

A képen (balról jobbra): Ignacio, Joni (Spanyolország), Gabi (Anglia), Daisy (Anglia), én (Magyarország), David (Spanyolország), Alexandra (Kanada), Isa (Németország), Matthew (Ausztrália), Sophia (Németország), Johanna (Svédország).