Bevezető 

Ne tudjátok meg, mennyit szenvedtem azzal, hogy utazásomat a leggazdaságosabban, legélvezetesebben és leggyorsabban tudjam folytatni. Az első dolog, mármint a gazdaságosság már ott megbukott, hogy a két kiválasztott városban, amiket meg akartam nézni, nem találtam workawayt. Nem írtak vissza, vagy egyszerűen nem volt a közelben szimpatikus hely. A következő lépés a couchsurfing lett volna, de ezzel sem volt szerencsém. „Maybe I can host you…”, „Sorry I’m not there” és hasonló válaszok. Pedig elég sok embernek írtam. Se Sevilla, se Málaga, így lassan úgy nézett ki, hogyha hostelbe megyek, akkor döntenem kéne a két város között. Végül mégsem ez történt. Sikerült nagyon olcsó hosteleket találnom, és arra jutottam, Málagára elég csupán két nap, egy éjszaka. Azért is, mert végül Sevillában több napot töltöttem, mint gondoltam volna. Nagyon nagy szerencsém volt azzal is, hogy Pom éppen hétfő (november 15) reggel indult Sevillából a Kanári-szigetekre, és Christinával autóval mentek. Örömmel vittek el a városba. Aznap reggel viszonylag korán fel kellett kelnem. A lakást a két hét alatt eléggé belaktam, persze Evan hozzájárulásával, viszont nem nagyon takarítottunk. Összeszedtem a szemetet, helyreraktam a dolgokat, felsepertem, de a rendes takarítás több időt vett volna igénybe, nekem pedig nem volt sok időm. Javi be is telefonált, hogy készen állok-e, mert amint Pom és Christina megérkezik, indulunk. Még el kellett mennem a recepcióra néhány palack vízért, Pomnak az utazásra, és persze magamnak is. Gyorsan megkértem Anát vagy Paquit, hogy gyorsan adjanak valamit reggelire, és össze is ütöttek két szendvicset, és adtak mandarint. Elbúcsúztam Davidtól és a személyzettől, mindenki jó szerencsét kívánt és azt, hogy visszatérjek. Aztán megérkezett Christina és Pom, még beugrottak ők is a recepcióra, én bepakoltam a dolgokat. Aztán elindultunk, Sevilla felé.

Sevilla

Út közben angolul társalogtunk, néha Pom és Christina hollandul beszélt egymás között. Pom Rolling Stones-os álmairól (mármint tényleg Keith Richardsszal álmodott), a menekültügyről és a hotelről volt szó, többek között. Most találkoztam olyan emberrel is, aki például a katalán függetlenedési törekvést nacionalizmusnak tartja és ellenzi. Lehetett velük kritizálni Orbánt és menekültpolitikáját, ugyanakkor megjegyeztem a potenciális terrorveszély fenyegetését is. Az is kiderült, hogy Christina kifejezetten kedveli Merkelt. Amikor ezt írom, Merkel politikájáról az itt tartózkodás alatt idestova már négy véleményt hallottam különböző németektől. Sevillába értünk, elbúcsúztam Pomtól, aztán Pom a feleségétől. Azután Christina bevitt a városba, ahol hiába szabadkoztam, hogy bárhol kirak, az jó, ő ragaszkodott ahhoz, hogy a hostelig visz. Így a tájékozódásban kellett segítenem GPS-szel, ami sajnos nem nagyon működött. Christina az autósokat kérdezte, közben kalauzolt is, és már az autóból megcsodálhattam a Plaza de Espana parkját és Guadalquivir folyót a Kolumbusz-toronnyal. Végül megtaláltuk a Sevilla Dream Hostelt, és Christina még annyira anyáskodott, hogy be is akart kísérni, legalábbis lecsekkolni, hogy nyitva van-e. Kijött egy szakállas recepciós, szóval nyitva volt. A búcsúzás előtt azonban következett egy kínos pillanat, amit nem lehetett tovább húzni. Evan elmenetele után ugyanis dolgoztam plusz három napot, nyolc órában, ami 30 eurót jelent, viszont eleddig nem adták oda. Egyszerűen tehát (mivel égető szükségem volt a pénzre és megdolgoztam érte) elkértem, Christina bocsánatot kért, amiért elfelejtette, és 30 helyet 50-et adott. Amiért is később illendőnek találtam gyorsan egy emailt írni, hogy hogyan tudnék 20 eurót visszajuttatni hozzá. Persze, kicsit kamuduma, tudom, hiszen száz százalékig biztos voltam benne, hogy sehogy. A válasz hamar meg is érkezett, valami olyasmi volt, hogy használjam egészséggel a pénzt. Christinával egészen a következő workawayig folytatódott levelezésünk, folyamatosan érdeklődött, hogy mi van velem, ami nagyon jól esett. Betértem tehát a hostelbe, kivizettem két éjszakát és a 10 eurós letéti díjat. A szakállas fickó először spanyolul beszélt, a térképen lévő nevezetességeket már angolul magyarázta. A szobám még nem foglaltam el, így gondoltam, sétálok egyet meg ebédelek. A társalgóban a sorbaállás alatt egy szőke lánnyal többször is összenéztünk. Vajon összeismerkedek-e itt a hostelben valakivel? Vajon összeismerkedek-e ezzel a szőke, zöldszemű lánnyal? Morfondíroztam, majd elindultam egy első felfedezőútra. Szűkös utcák jellemezték a negyedet. A Calle Banost helyes kis kávézók, pékségek tűzdelték. Felfedeztem rögtön egy drámaiskolát, ahol a lányoknak éppen táncórájuk volt. Belestem az ablakon! Bámultam volna őket ítéletnapig, azonban mennem kellett. A konzervatórium is a közelben volt, na, mondom, jó kis környékre érkeztem! A Calle Banos a Gavidia térre futott ki, ami egy nagyon helyes kis tér volt szimpatikus éttermekkel és kávézókkal, narancsfákkal, középen pedig egy május másodikai hőst ábrázoló szoborral. Kiválaszottam egy kávézót, Rondából megtanultam a café con leche kifejezést, kértem is egye, és az útikönyv alapján próbáltam megtervezni a napot; valamint egy kis papíron költségvetést vezettem. Ami később egy szerencsétlenség miatt teljesen felborult, és az egész utazás alatti legstresszesebb napot töltöttem miatta, de erről majd a maga idejében. Elég most annyi, hogy egy kis körtúrára határoztam el magam. Megcsodálhattam a szépművészeti múzeum klasszicista bejáratát kívülről, és megtudtam azt is, hogy csak Európai Uniós útlevéllel látogatható ingyenesen. A múzeum parkjában olvasok, majd befejezem a körtúrát és visszatérek a hostelbe. Ami egyébként nagyon barátságos. A társalkodóban van a recepcióspult, fotelek, kanapék, tévé, asztalok. Külön szoba a konyha, és egy belső udvar, gyönyörű mozaikokkal és egy falikúttal. Bevezetnek a szobámba, megkapom az ágyneműt, a szoba üres. Aztán megjelenik a szőke lány, akit figyeltem, majd egy barna is. Ők lesznek a lakótársaim. Amerikai csajok. Kaylie az egyikük neve, a másikukéra nem emlékszem, és nem tudom, hogy a szőkét hívják-e Kaylei-nek, vagy a barnát. Ha közelebbről megnéztem a lányokat, láttam, hogy bizony több szőrzet van rajtuk a kelleténél, na. Mégis: vonzónak találtam őket. A szőkét is, de a barnát is. Örültem, hogy lakótársak leszünk, és egy rövid bemutatkozó beszélgetés után megbeszéltük, hogy délután találkozunk a sevillai palota, az Alzacár előtt, ami 4 órától 6 óráig ingyenesen látogatható. Újra elindulok, most a fiatalabb recepcióst kérdezem a jó, de nem drága éttermekről, meg az ingyenes flamenco bemutatós helyekről. Ezeket bejelöli a térképen. Ugyanarra a térre megyek, mert az egyik ajánlott étterem ezen a téren van. Aránylag jó árak vannak, különböző tapasokat próbálok ki és iszom egy sört, meg megkérem a csapost, hogy töltse egy kicsit a mobiltelefonomat. A hely dugig van, muszáj megosztanom az asztalomat, vagyis muszáj megosszák velem az asztalukat. Egyébként pont a tömeg, a sűrű beszédegyveleg, amibe spanyol, német, angol keveredik, teszi a helyet kellemessé. És persze minden nagyon finom. Út közben betekintek néhány sétálóutcába, mindegyik nagyon forgalmas. Megnézem az egyetemet, vagyis az új egyetemet, és gondolkodom, hogy vajon ide jár-e a Sierra Elvirából ismert Alfonso, Luis, vagy Valentina. Aztán megnézem az állítólag Európában legnagyobb fa-konstrukciót, az Espacio Metropol Parasolt, viszont kétségeim támadtnak, hogy a modern épület, szobor, konstrukció vagy én nem tudom minek nevezzem (az albumomban meg lehet nézni) fábol lenne, sokkal inkább vasnak tűnik. Na mindegy. Mindjárt 4 óra, így az Alcazár felé veszem az irányt. Hatalmas sor állt, de rögtön felfedeztem a gyönyörű szőke amerikai lányt és barátnőjét. Valamint egy indiai fogászt, és egy angol csávót, akik szintén a hostelcsapat tagjai voltak. A lányok közül (ha jól emlékszem- november közepére kell visszaemlékeznem, most március vége van) az egyikük pszichológiát, a másikuk szociológiát tanul, és nem nagyvárostól, hanem a countryside-on laknak, Chicago közelében. Az angol csávó oxfordi, erre határozottan emlékszem, mert mondtam neki, hogy Gabi és Daisy is Oxford közeléből valók.  Folyt a társalgás a sorban, és végre bejutottunk az Alhambrához hasonló arab kastélyba, melyet később katolikus uralkodó foglalt el. Kisebb volt, barátságosabb és számomra díszesebb is, különösen a kert-része nyűgözött le. A kastély látogatásakor szétváltunk, én megmondtam a barna amerikai szépségnek, hogy nem bírok gyorsan végigrohanni sehol, nekem idő kell a leírások elolvasásához és a gyönyörű termek megfigyeléséhez. Abszolút megértette. Így hát a saját tempómban haladtam, amikor is szörnyű dolog történt. Jó, persze, mihez képest szörnyű. Mindenféle indok nélkül ment tönkre a telefonom kamerája. Néha-néha még visszatért (még Benidormban is) az Erő a kis drága Alcatelbe, de Sevillától fogva a kép helyett színes, elmosódott képkockákat láttam. Innentől fogva tehát Sevillában egy új kihívás fogadott: megoldást találni a fotózásra. Három lehetőség adódott: keresni valami GSM-szaküzletet, és megjavítani a telefont; memóriakártyát venni a fényképezőgépembe (melynek kártyája tele volt); avagy USB-kábelt venni a fényképezőgéphez, hogy fel tudjam tölteni a gépemre a fotóimat. A teljes következő napom szinte azzal telt, hogy boltokat jártam és megoldást kerestem. Idegességem sírásig jutott el, hiszen nem volt félretett pénzem plusz kiadásokra, és édesapámtól kellett kérnem. Kiderült, hogy a telefonom kameráját ki kéne cserélni iszonyat összegért, amiért már inkább érdemes lenne új készüléket venni. Mivel a régi típusú fényképezőmbe úgy nézett ki, Sevillában már nem lehet olyan kártyát kapni, ami kell bele, végül az USB mellett döntöttem (a boltkeresést tetőzni, hogy a még Sierra Elvirában tönkrement napszemüvegemet is összecsavaroztattam egy műhelyben aznap). Valószínűleg ennek a kiadásnak (amibe bele tartozik az egész napos keresgélés) az ára volt az, hogy maradtam plusz egy éjszakát Sevillában, ami pedig ugye újabb kiadás volt. Nem tudtam már követni a kis költségvető jegyzetemet, elúsztam, voltaképpen azt sem tudtam, hogy fogok továbbmenni (gondolkodtam a stoppoláson, apukám nem jó szemmel nézte az ötletet, és inkább állta a buszjegyemet). Visszatérve: az Alcazár megcsodálása után összeakadtam a többiekkel, a kijáratnál ugyanis egy flamenco-bemutató zajlott igen ügyes táncosokkal. Az indiai fiú el is határozta, hogy másnap megpróbálja őket megkeresni megint, és érdeklődni, szoktak-e este bárokban fellépni. Ugyanis terveink között volt, hogy egyik este elmegyünk egy élő, ingyenes flamenco-showra. Ezután én elmentem a Kolombusz-toronyhoz, ami akkor ingyenesen volt látogatható. Hajózási múzeum, valamint Sevilla történelmének leírása mellett a látogató a kilátó tetejéről Sevilla és a folyó felülnézetének látványával is gazdagodhatott. Tulajdonképpen a mobil tönkremenése mellett szerencsét szerencsére halmoztam,  mert a torony után elcsíptem a sevillai bikaaréna utolsó ingyenes körbevezetését. Itt minden bátorságomat összeszedve egy párt kértem meg, hogyha leírom az emailcímemet, tudnak-e küldeni fotókat a látottakról. Igent mondtak, és másnap el is küldték, nagy örömömre. Ezen a napon fáradt voltam menni flamenco showt nézni, így csak az indiai meg az angol srác ment.  Másnap megismertem a hostel dél-koreai lakóit, akik nagyon viccesek és barátságosak voltak. Az angoljukból alig lehetett valamit érteni, ugyanakkor nevetni lehetett velük. Például a neveink megtanulásán, sokat. Meg azon, hogy Dél-Koreában eggyel több évesek az emberek. Ugyanis amikor megszületnek, a méhben töltött idő miatt már egy évesek lesznek. A szervező-Zalán is színrelépett: jó ötletnek tartottam, hogyha este, a flamenco shown, amit az indiaival kinéztünk, többen találkoznánk. Így meghívtam az amerikai lányokat és a koreaiakat is. Sok időm nem volt aznap, mert az idő jó része a vásárlással ment el. Viszont remek este volt, és mindenki eljött. Én, aki évek óta nem utaztam, nem gondoltam volna, hogy egy hostel vendégei egy nap ismertség után már közös programot szerveznek. Mindenesetre ott ültünk, egy asztalnál, együtt söröztünk és néztük a táncosokat. Remek volt, bár lassan indult be, nagyon sokat énekeltek az elején, és a táncos lábai főleg a szünet után mozogtak fürgén. De akkor igazán. A műsor végén éppen motorral húzott el a helyszínről, én még gyorsan gratuláltam neki. A műsor egyébként három tagból állt: énekes, gitáros, táncos. Nő most nem vett részt benne. Rögtön a show után azonban autodidakta módon egy másik társaság kezdett el énekelni és gitározni flamencot, itt tánc már nem volt. A romkocsma nagyon barátságos hangulatú volt, és volt benne egy zongora. Kapva kaptam az alkalmon ( a koreaiak és az amerikaiak ekkor már elmentek) és néhány sör után leültem játszani. Improvizáltam, meg eljátszottam a Melody bluest a Rolling Stones-tól. Sikerem volt, a bárban ülők tapsoltak, az indiai srác is gratulált. Utána vele próbáltuk a térképpel megfejteni a hostelig vezető utat. Harmadnap végre valahára meg tudtam nézni a várost még jobban: zsidónegyed, a sevillai katedrális, Szépművészeti Múzeum, Pilátus-ház, Placa de Espana (de lehet, hogy a fejemben már összekeverednek a dolgok, és ezek közül néhány az előző napon volt). Na meg persze talán a legjobb: csak sétálni a főtéren és bele-belehallgatni egy andalúz gitáros játékába. A sevillai Szépművészetiben főleg a reneszánsz terem falfestményei, valamint a hatalmas méretű Murillo és Velazquez-alkotások fogtak meg. A sevillai katedrális a királyi oltártól a kis kápolnákig, a kórusülésektől narancsligeten át a Giralda-toronyig minden lenyűgözött. A toronyba való felmenetelkor az emeleteken antik tárgyakat és épületdarabokat őriztek a torony fejlődésével, alakításával, építésével kapcsolatosan (mór alapítás). Az ablakokon át kitekintve, egyre feljebb haladva vált a kilátás is egyre szebbé. Megtekinthettem Kolombusz sírját és a hatalmas arany-főoltárt, egy másik főoltár (ahol maga III. Ferdinánd is nyugszik) azonban le volt zárva. A Placa de Espana valójában hatalmas épületkonstrukció egy csónakázótóval kiegészítve. Beesteledett, és elgondoltam, hogy milyen jó lenne most egy kettessel kezdődő személyi számú egyénnel csónakázni. Mondjuk a szőke lánnyal. De egyedül voltam. Azután, a folyóparton sétálva este, betértem egy szimpatikusnak és kissé burzsujnak látszó helyre. Egy folyóparti „luxusresti” volt, Cruzcampo (sevillai sör) mini-sörgyárral, halillattal és sok-sok emberrel. Itt ittam egy csapoltat, de végül enni nem ettem. Az egyik pizzaszelet árát egy csinos lány segített megkérdezni. Aztán, miután nem vettem meg, a barátnőjével leültek mellém oda, ahol a sörömet kortyolgattam és az imént még egy idősebb nővel (vagy csak képzeltem már?) szemeztem. Két angol lány volt. Kiderült, decemberben jönnek Budapestre! Random beszélgetés, semmi több, mentek partizni, engem nem hívtak. A Tiranában (cigánynegyed) hiába kerestem újabb flamencos helyet, nem találtam. Végül senkitől sem sikerült a hostelből igazán elbúcsúzni, mert habár az indiai sráccal megbeszéltük, hogy aznap reggel együtt megyünk a buszpályaudvarra, végül nem kelt fel időben. Beleszerettem Sevillába, ezt mondhatom, de nagyon-nagyon kíváncsi voltam a fiatalosabbnak, lendületesebbnek, modernebbnek beállított Malagába is eljutni. Tudtam Christinától is, hogy a két város két ellentét is, Malaga a modernebb, a kultúrálisabb, fiatalosabb, Sevilla a klasszikusabb, konzervatívabb, antikabb. Egy éjszakát foglaltam le Malagában. Tehát a negyedik nap reggelén visszavettem a kauciót, és a csomagjaimmal, jó lassú tempóban elindultam a buszpályaudvarra.

Málaga

Málaga két órányi buszozásra volt Sevillától. Tulajdonképpen innentől fogva visszafelé mentem egészen Barcelonáig. Baromi meleg volt, és én úgy határoztam, hogy a cuccaimmal szépen átballagok a külvárosban lévő buszpályaudvarról a centrumhoz közeli hostelig. Meleg, tömeg, kiszáradt folyó, munkagépek zakatolása és mindenhol építkezés – ez volt az első benyomásom Malagáról. Aztán elérkeztem a hostel utcájához – és ott is építkezés volt. Becsekkoltam, kifizettem az egy éjszakát. Két emeletes, nagyon barátságos hely volt, külön konyhával, ebédlővel és terasszal. Rögtön megismerkedtem a lakótársaimmal: Seannal (Anglia) és Katharinával (Németország). Ők egy párt alkottak, és Spanyolországban ismerkedtek meg. Sean afféle hippi, aki egy sátorral, pénz nélkül járja Spanyolországot, és ahol tud, (nem tudom szebb szóval mondani) koldul. Katharina pedig éppen munkát keres, az álma, hogy idegenvezető legyen vagy tolmács, jelenleg fordít (otthagyta az egyetemet a képzés minősége miatt). Nagyon barátságosak voltak, bár furcsállottam, hogy Sean miért nem keres munkát. Sean elmesélte, hogy nemrég gitározott is, csak egy Bla Bla Car-os sofőr ellopta a hangszerét (egy fekete pont a Bla Bla Car-nak!). Katharinától pedig Merkelről tudtam meg egy másik véleményt: szerinte ugyan erősnek mutatja magát, de valójában nem az, sokan irányítják, és valójában cselekvésképtelen vezető, habár a jelenlegi politikai palettát tekintve mégiscsak a legelfogadhatóbb. A recepciós adott egy térképet, én pedig sétáltam egyet a városban, már eleve úgy készülve, hogy fürödni fogok a tengerben. Teatro Cervantes a hostelhez közeli téren, vendégeknek gitározó fiatalok, a Plaza de la Merced élénksége, az Alcazaba mór erődjéne büszkesége a dombtetőn, és egy római kori színház romja, melyet nemrég tártak fel – így sétáltam keresztül a centrumon, egészen a kikötőig, majd a Malagueta-strandig haladva. Ekkorra azonban már délután volt, és kezdett hideg lenni. A strand maga nem volt szép, a homok fekete volt, és a parti házak is kifejezetten csúnyák. Hajó alakú büfé, mentőmellény-autómata, nyugágyak, amelyekből bátran elvettem egyet magamnak, majd egy cingár fickó utánam ordibált, hogy azért fizetni kell, ja, akkor köszönöm, a homok is megteszi. Néhány szép német lány… belevetettem magamat a habokba, és egy család gyermekeivel együtt önfeledten élveztem a hullámok dobálását, meg úsztam is egy kicsit. Majd Grecsót olvastam a tengerparton, és ázva-fázva visszaindultam a hostelbe. Zuhanyoztam és kicsit később Katharinával indultam el, már estefelé, egy újabb sétára. Újra bejártuk körülbelül ugyanazt az útvonalat, csak most Katharina mesélt néhány dolgot, aki amúgy korábban részt vett az ingyenes idegevezetésen. Elhatároztam, hogy másnap reggel én is részt veszek, és Katharina is szívesen eljönne még egyszer. Megmutatta azt a bárt, ami Antonio Banderas kedvence. Találkoztunk Seannal, aki befejezte a koldulást, és csatlakozott hozzánk. Rátértünk egy forgalmas sétálóutcára, ami engem a Váci utcára emlékeztetett (rengeteg üzlet), és beültünk egy helyre, ahol sör mellé ingyen tapas járt. Rántott rák-karikák citrommal és majonézzel, amiből azonban egy falatot sem ettem (ekkor még gusztusom sem volt hozzá, de egyébként éhes sem voltam). Falatozás közben nagyot nevettünk egy szórólapon, ahol angolul próbáltak megfogalmazni egy reklámot, súlyos nyelvtani hibával (anything you wants). Majd elbúcsúztunk, Sean mutatott egy-két helyet, ahova érdemes lehet benézni. Én először a katedrálist néztem meg. Mind mindenütt eddig, itt is lenyűgözött a város főtemploma. Az érdekessége, hogy az egyik tornya csonka, ugyanis sosem fejezték be az építését, a mai napig. A katedrális körbejárása után pedig az egyik legszimpatikusabb bárba ültem be, ahol tapast és sört vettem, valamint néztem azt, ahogy rengeteg fiatal beszélget, iszik, dohányzik, a lányokon alig van ruha… és elgondoltam, hogy egyedül kortyolom a sörömet, egyedül megyek ki cigizni, és annyira szeretném, ha valahogy megismerkednék a helyiekkel. Csak hogy nem megy. Nem megy, hiszen hogyan is menne, sosem voltam az a spontán-odamenős-beszélgetős-igyunkegysört típus. A malagai party hangulat vett körül (igen, ez a város party város), és én mégis egyre nagyobb letargiába kerültem, ami viszont remek alkalmat adott arra, hogy az utazás alatti második dalt (Sajnálom), magyarul, ám spanyol szavakkal kiegészítve megírjam (az első dalt Sierra Elvirában írtam a Paulával szembeni kommunikációképtelenségemről). A dallam is folyamatosan ment a fejemben (gitárt képzeltem alá), és a malagai bárt elhagyva egészen hazaútig írtam, ahol még lefekvés előtt javítgattam is. Másnap reggel, a bőséges és ingyenes svédasztal-reggeli után, 11-kor Katharinával elindultunk a Placa de Mercadra, az ingyenes idegenvezetés találkozó-helyszínére. Mialatt gyülekeztünk, Katharina egy papírra leírta az ő és Sean email és facebook – elérhetőségét. Az idegenvezetőnk nagyon szimpatikus, szakállas, spanyol csávó volt: amikor kiderült, hogy Magyarországról jöttem, elmesélte, hogy volt egy szombathelyi magyar barátnője. Nagyot nevettem. Az idegenvezetés alatt meghatározó elem volt a humor, habár Katharinával megállapítottuk, hogy kicsivel többet beszélt, mint kellene. Utunk során szóba került Picasso (szülőháza Malagában van) Cervantes, Antonio Banderas (kedvenc malagai kocsmájával), a mórok és keresztények közötti csaták az Alcazabánál, a római színháznál a rómaiak hal-tároló edényei (egy üvegen keresztül lehetett megnézni a műemlékeket), a katedrális csonka tornya, malaga templomai, melyek katolikussá válásuk előtt nagyrészt minaretek voltak, valamint a lekvár szó eredete is (tengeribetegség; viszont a hajón elfogyasztott gyümölcs c-vitamin tartalma jót tett a betegség ellen = mare malade). A fickó a túra végén persze elfogadott némi aprópénzt, és segített olasz éttermet találni, ahova végül nem mentem. A névjegykártyáját is odaadta nekünk. Elbúcsúztunk Katharinával, mert ő hazament, én pedig tovább, a Picasso-múzeumba. Csodák csodájára, a lejárt diákigazolványommal az egész Picasso-tárlatot, valamint még egy időszakos avantgárd kiállítást is megnézhettem. Igazán elégedetten jöttem ki, nagyon boldog voltam, hogy a mester szülőhazájában megnézhettem (ráadásul ingyen) a tárlatát. A szülőházba végül nem mentem be, csak lefotóztattam magam a Placa de Mercadon lévő Picasso-szoborral. A hostelbe érve szomorúan tapasztaltam, hogy valaki ellopta az aznap vásárolt sajtomat, felvágottamat. Talán maga Sean nyúlta le? Még ez is eszembe jutott. Mindenesetre ebédre még tudtam csinálni egy szendvicset, majd hamarosan indulnom kellett az este 10-kor induló buszomhoz (a cuccaim 6-ig maradhattak a hostel előterében, aztán mennem kellett). Tömött buszon, idegesen értem a pályaudvarra, és megpróbáltam egy normálisnak kinéző bárt vagy éttermet találni, ahol üldögélhetek a csomagommal, de nem találtam. A buszpályaudvar csomagmegőrzője elnyelte három eurómat, így végül gyerekes bosszúval mégis otthagytam bezáratlanul egy szekrényben, hogy addig is nyugodtabban nézzek körül. Végül találtam egy helyet, és a bőröndömet sem lopták el az alatt a 10 perc alatt. Tapast ettem, valami krumplis-zöldséges dolog volt, meg olívabogyó, aminek ezúttal förtelmes íze volt. Rendeltem híres malagai vörösbort, de rettenetesen édes volt, és rájöttem,  hogy nekem az itteni bor, vagyis tinto, nem bejövős, hiába hírhedt. És hát vártam, vártam, hogy leteljen az idő. Letelt, és én felszálltam a Valenciába tartó éjszakai buszra, ahonnal majd továbbmegyek Gandía felé, a 3. workawayem felé haladva. Ez az a hely, ahol egy angol házaspár már nagyon várt, október óta folyamatosan leveleztem velük, hogy pontosan mikor megyek. Zongorával és jó társasággal kecsegtettek, nagyon készültem. Az éjszakai út (Málaga-Valencia) hasonló volt, mint a Barcelona-Granada szakasz, csak talán többet tudtam aludni. Reggel 7 óra körül értem Valenciába.

Utóhang

Visszagondolva az egészre, mindennel egybevetve, a mély (fényképezőgép-hajkurászás) és magaslati (jammelés a sevillai romkocsmában) pontokkal együtt élveztem az andalúziai hosteltúrát. Engem Sevilla fogott meg jobban, lehet hogy azért, mert több napot voltam ott és több embert ismertem meg. Azzal azonban egyetértek, hogy Sevillának antikabb, klasszikusabb, Málagának pedig modernebb és fiatalosabb hangulata van. De az építészet, a kultúra, a természet és a történelem gazdag világa mellett a legfontosabbnak mégiscsak azt tartottam, hogy tulajdonképpen ha nagyon spontán még nem is, de mégiscsak tudok magamtól ismerkedni, a workaway-program segítsége nélkül is.