Még javában itthon voltam, és a spanyolországi terveket szövögettem, azonban még semmi sem volt biztos az utazást illetően, amikor egy kedves kollégám, Mariska azt tanácsolta, hogy ha megyek, akkor két dolgot ne hagyjak ki: Granadában az Alhambrát, illetve egy bizonyos Ronda nevű kisebb várost. Emlékszem, Mariska áradozott a város szépségéről, így rögtön beírtam a város nevét a telefonomba. Bár megjegyezni könnyű volt ezt a magyar nyelven humoros nevet: Ronda. Azóta még viccesebb ez az ironikus paradoxon: Ronda szép! Pedig igaz. Amikor már azt éreztem Sierra Elvirában, hogy tovább nem maradhatok, a workaway oldalán újabb lehetőségek után kutattam Andaluciában. Világos volt, hogy a Granadához viszonylag közeli városokat (Sevillát, Málagát, Cádizt, illetve Rondát is) szeretném megnézni. Cádiz vagy Gibraltár már messzebb volt, így az elsődleges cél a három másik város lehetett. Azt már réges rég tudtam, hogy valamikor majd el kell hagynom Andaluciát, hiszen egy angol család már akkor várt engem Valencia tartományában. Célom azonban mindenképpen az volt, hogy november közepéig még Dél-Spanyolországban maradjak. Emlékszem, írtam néhány helynek (többek között sevillai, málagai hosteleknek, akik nem válaszoltak), köztük egy nagyon szimpatikus hotelnek, mely Ronda agglomerációjában volt. A leírás nagyon szimpatikus volt, egyetlen dolog szomorított el: idősebb, 30 év körüli önkéntest kerestek, aki bírja a kemény fizikai munkát. Korábbi tapasztalataik alapján ugyanis arra jutottak, hogy a fiatal önkéntesek sokkal jobban szeretnek szórakozni, inni, enni, mint dolgozni. Fizikálisan túl erősnek ugyan nem tartottam magam, viszont abban biztos voltam, hogy ha kell, én bírom a munkát. Kecsegtető ajánlat volt továbbá az öt napon át nyolc óra utáni bérezés, valamint a munkatársakkal (akik nem beszélnek angolul) való spanyol kommunikáció. A levelemben töredelmesen bevallottam, hogy ugyan nem vagyok harminc éves, de képes vagyok keményen dolgozni, ha kell, és szeretnék spanyolul is tanulni. Christina, a hotel tulajdona egy nagyon kedves levéllel válaszolt, hogy valóban idősebb embert keresnek, de ha bírok keményen dolgozni, akkor várnak szeretettel. Ekkor fő munkának az olívabogyók leszüretelését mondta. Leveleztünk, és kiderült, hogy bármikor mehetek, akár „most rögtön”, ők majd kijönnek az állomásra elém. Ekkor még fontos volt számomra, hogy Málaga elérhető legyen (a leírásban ugyanis szerepelt, hogy van munkalehetőség ott is), így azt határoztam el, hogy Málagában maradok két éjszakára couchsurfinggel, és mivel Christina gyakran intéz ügyeket  egy kiadott lakás miatt Málagában, majd felvesz és elvisz Rondába. Nem így alakult. Nem találtam couchsurfing-lehetőséget, így bízva abban, hogy majd úgyis eljutok a Rondához közel lévő Málagába, egyből a hotelbe szándékoztam utazni. Így is történt, ugye egészen pontosan november 1-jén. Két busszal. Mindkét utazás körülbelül másfél óra volt, de Málagában volt 2 óra „szünetem”, ami nyilván városnézésre kevés lett volna, így a málagai autóbusz-pályaudvar „restijében” inkább megebédeltem. Ami persze, szokásomhoz híven nem volt egyszerű döntés, hiszen az rögtön kiderült, hogy kártyával nem lehet fizetni, én meg még nem akartam felvenni pénzt. Ezért először a minden áron marasztalni óhajtó, harsány pincér bánatára végigjártam a buszpályaudvar környékét, olyan hely után kutatva, amely elfogad kártyát de mégsem drága. Nem találtam ilyen helyet, a legtöbb helyen kártyával csak 10 euró felett lehetett fizetni. Visszatértem a restibe, a pincérem szinte már várt, rábíztam a csomagjaimat és kivettem pénzt egy közeli ATM-ből, melynek megtalálásában sms-ben maga Christina segédkezett. Volt időm mindezekre, kapkodni igazán nem kellett. Aztán „dime, dime!”, és én sört meg szendvicset rendeltem. Fájóan gondoltam vissza még a granadai bocadillo-ra, mert ez ahhoz képest nagyon átlagos volt. Mindegy. Fészbuk, néhány kép, becsekkolás Málagából. És el is telt a két óra, elsétáltam a buszhoz (igazából főként azért kellett a készpénz, mert a pályaudvaron a Los Amarillos busztársaság pénztárai zárva voltak, így a buszon kellett megvennem a jegyet), kisebb, barátságosabb volt, és volt bőven hely. A buszon megvettem a jegyem, majd megkérdeztem egy srácot, mennyi a menetidő, 1 óra negyvenöt perc. Hegyek között vezetett az út, az út felénél felélénkült a szél és esni kezdett az eső is. Néhány helyen állt meg csak a busz, de egy csupa fehér házból álló kisváros egy étteremmel és az előtte lévő széltépette pálmafával nagyon megtetszett, egy pillanatra azt hittem, az már Ronda. De nem. Egyre jobban sötétedett és esett az eső. Leszálltam, egy kisebb kis pályaudvar volt ez a rondai. Bosszankodtam, hogy ugye nincsen whatsupp-om, így sms-t írtam Christinának, hogy a „Cruzcampo” felirattal ellátott kocsmánál vagyok. A válasz az volt, hogy a Cruzcampo a környékbeli sör, és kb. minden második kocsma felirata Cruzcampo… aztán írta, hogy menjek ki a pályaudvar főkapuján, és egy kék audit keressek. Az áthaladásom a várótermen érdekes volt, csupa fiatal extravagáns csaj és srác „bázisának” tűnt. Hamar megláttam a kék audi mellett integető Christinát. Amikor leszálltam a buszról, tudjátok, az a furcsa, feszült érzés fogott el, hogy melyik kicsit idősebb várakozó nő lehet Christina. Ez az érzés persze újra előjött később Gandíában és Benidormban is. Szóval gyorsan bepakoltunk a csomagtartóba a zuhogó esőben, aztán beültem az anyósülésre, és végre elindultunk. Christina egy ötven körüli, nagyon kedves nő volt, azonnal elkezdtünk viccelődni, hogy „meghoztam a rossz időt”. Az útról magyarázott, egész sokat mentünk, azt hittem, a hotel sokkal közelebb van Rondához. Aztán kérdezte, van-e jogsim, mondtam, hogy nincs, mire mondta, hogy nem baj, de busz sajnos nincs, így bonyolultabb lesz a közlekedés, hacsak nem bányásszák elő a bicikliket. Aztán, magamhoz híven arról beszéltem, hogy hogyha úgy látja, béna vagyok, vagy nehezen bírom a munkát, nyugodtan csak szóljon és váljon meg tőlem. Erre diplomatikusan mindig azt felelte: „we will see”, azaz mindent meg fogunk látni időben, és ugye „don’t worry, Zalan’.

Megérkeztünk, még mindig szakadt az eső, Christina azt mondta, még ne szedjük ki a csomagjaimat, hanem köszönjünk be a recepción. Úgy este 6-7 körül lehetett, de olyan érzésem volt, mintha éjnek évadján érkeztem volna. Bementünk a recepció ajtaján, amihez kiderült, közvetlen egy ajtóval kapcsolódik a konyha. Így rövid idő alatt megismertem a mosolygós, kopasz Javit (akiről eleinte azt hittem, olyan recepciós, aki nem tud angolul, furcsállottam is), majd egy kedves szemüveges szakácsnőt, illetve Pavlot is, aki pincér és Ukrajnából költözött Spanyolországba (a testvére után ment). Legelőször azon viccelődött a társaság, hogy taparway vagyok. Merthogy David, a karbantartó, szerelő, gondnok, azaz a főnököm nehezen mondja ki azt a szót, hogy workaway. A tapar pedig annyit jelent: fedő. Ezen jót nevettem én is. Még a kocsiban kiderült, hogy nemrég két felnőtt magyar, Miklós és Vince fél évig segített Davidnak. Ezt mindenki elmondta nekem, akivel éppen megismerkedtem, miután kiderült számukra, hogy magyar vagyok. A rövid megismerkedés után Christinával kivettük a cuccaimat, és a recepciótól egy sarokra lévő apartmanhoz vittük: a 8-as lakáshoz, ami (egyelőre) csak az enyém lesz! Christina bevezetett, az állam pedig leesett. Ez volt aztán a luxuslakosztály! Egy csili-vili kis apartman. A képek magukért beszélnek, amiket készítettem, de azért elmondom szóban is: hatalmas faszekrény vállfákkal és polcokkal, ahova ruháimat elhelyezhetem. Mosdókagyló, kád, tusfürdőkkel és szappanokkal, hajszárítóval, és baromi sok, különböző méretű törölközőkkel, illetve fürdőköpennyel. A nappaliban kézi kávéfőző, vízforraló, csészék, teafilterek, cukor, kávé… hihetetlen! Egy asztalon hifi, telefon, aztán máshol egy nagy kanapé és egy fával fűthető kandalló. A belső szobában egy hatalmas, függönyökkel is ellátott franciaágy. A teraszomon négy-öt fából készített nyugágy, teleszórva az őszi, lehullott, sárga falevelekkel. Hát, mit mondjak… Christina odaadta a hotelról szóló kiskönyvet, megmutatta a hotel weboldalát (képek a csapatról), majd elmondta, 11-es számot kell hívni ahhoz, hogy elérjem a recepciót, és kérjek kávét, vagy vacsorát, vagy bármit, amire szükségem van. Rögtön megkérdezte, szeretnék-e vacsorát, én pedig mondtam, hogy igen, kérdezte, sajtos-sonkás bocadillo megteszi-e, mondtam, persze, aztán Pavlo áthozta, kaptam egy palack ásványvizet is, majd Christina elbúcsúzott: holnap 8-kor kelés, és a nap folyamán minden ki fog derülni. A bocadillo isteni volt, az ásványvíz frissitő, elégedett voltam, és ott voltam egyedül ezen a luxusszálláson. Vágytam már a magányra, jól esett, és hát annyi dolgom volt! Filmet nézni, képeket feltölteni, blogot írni, Grecsót olvasni, tüzet rakni a kandallóba, skype-olni, spanyolt gyakorolni… nagy szabadságomban azt se tudtam, mihez kezdjek. Ittam teát, megraktam a tüzet, feltöltöttem a fotókat, olvastam, megfürödtem a szuper-kádban, talán filmet néztem, skype-oltam is, emlékeim szerint… hát, így telt el ez a bizonyos november 1-je. November 1-je, Mindenszentek, úgyhogy természetesen a Granadában vett gyertyát is meggyújtottam halottaimért.

Azt, hogy milyen sötétben és korán kelni, az előző helyen megszoktam, szóval másnap reggel gyorsan munkaruhába öltöztem, bezártam az ajtót és már indultam is. Reggel nyolckor egy nap kávéval kezdődik, munka előtt, reggeli azonban később van. Bementem a recepcióra (recepciós még nem volt), a konyhában egy nő tett-vett, mosogatott. Bemutatkoztam, mondtam, hogy az új taparway vagyok Magyarországról. Paqui-nak hívták és csinált nekem egy kávét. Aztán megjelent Ana is, ő egy kicsit jobban tudott angolul. Én is természetesen próbálkoztam (végre!) a spanyollal, egyre bátrabban, így az első egy-két napon tényleg azt éreztem, hogy ragad rám a nyelv, egyre jobban értem és használom. Anának is elmondtam, ki vagyok, mi vagyok. Ott volt még Fran, az éjjeli őr, illetve megjelent David, a karbantartó, aki a főnököm volt. David hatalmas ember, magas és telt is, kerek, pirospozsgás arca van. Szeret viccelődni, és (aminek eleinte örültem) nem beszélt angolul. Így, miután megkávéztunk, rögtön mutatta, mit csináljak, először kivittük a szemetet, aztán az egyik nagyobb közösségi szobában befűtöttünk (illetve ő, én csak asszisztáltam), aztán a dzsipjébe ültünk és elmentünk egy közeli útról a tegnapi szél miatt kidőlt fákat összeszedni. Ő a motrocerra-val dolgozott, én próbáltam hasznosítani magam, több-kevesebb sikerrel, végül érkezett két fószer utánfutóval, és a hasábokat a kocsira pakoltuk.  Ezután a munka után David megbízott azzal a feladattal, hogy a lehullott leveleket, majomkenyérfa-terméseket söpörjem össze a parkolóban és a kertben, és egy talicskával hordjam el egy gyűjtőhelyre. Ezt el is kezdtem, nem volt nehéz, bár az idő esős volt és ezért néha a nedves leveleket nehezebb volt összegereblyézni. 11 körül David hívott para comer, tehát reggelizni (a hotel dolgozóinak reggelije a vendégek után maradt, egyébként tetemes mennyiségű adag volt). Így egy asztalnál összegyűlt a két délelőttös takarító, Paqui és Ana, valamint David, és a délelőtti recepciós, aki ezúttal Gina volt, Christina lánya. Ezek a reggelik a spanyolországi tartózkodásom legjobbjai voltak. Ízletes szárított sonkák, szalámik, chorizzok, ultravékonyra vágott zsíros sajtszeletek, friss paradicsom, olívaolaj, tojás, pirított zsemle, croissant, friss gyümölcs, kávé. Egyetlen hátránya volt: 8 és 11 között majdnem éhen haltam, úgy, ahogy 11 és 4 óra között is (ebéd). A reggelik alkalmával a többiek értelemszerűen spanyolul beszélgettek, amire eleinte megpróbáltam figyelni, később azonban feladtam és megadtam magam az andaluciai ízeknek. Mindenesetre feltűnt, hogy az összes jelenlévő, valamint Gina is (akiben származását tekintve egy csepp spanyol vér sem folyt) rendkívül büszke arra, hogy ő andalúz. Gina anyanyelve a spanyol, arabos, tipikus andalúz zenét hallgat, és nagyon erős nemzettudata. Később a nyelvvel kapcsolatban derültek ki különbségek: Andalúziában sokkal gyorsabban beszélnek, elharapják a mondatok, szavak végét, pl. levágják az s-et a szóvégekről (vamos-vamo, adios-adio, gracias-gracia). Ez egyébként már Sierra Elvirában, Joni beszédét figyelve is feltűnt. Reggeli után folytattam a gereblyézést, a fűben is, ahol aztán tényleg nehéz volt összeszedni a leveleket, körülbelül az első 5 óra le is telt, amikor megjelent Gina és közölte, hogy esőben nem kell kint dolgoznom, de bent meg nem tudnak feladatot adni, így tulajdonképpen a napnak vége is volt. Azt is megbeszéltük, hogy ha az idő hasonló lesz, akkor a „hétvégém” az eső miatt előre lesz tolva keddre és szerdára. Így, tulajdonképpen arra is készülhettem, hogy ezen a két napon meg tudom nézni, hogy milyen Ronda. ;)

Másnap, kedden ez még nem következett be, és úgy emlékszem, ezen a napon megkaptam a hírt, hogy egy amerikai asztalos most már biztosan érkezik valamikor a napokban, a takarítók és David egy ágyat is behoztak számára. Christinát még meg is kérdeztem, hogy nem mehetne-e a srác másik apartmanba, annyira örültem annak, hogy van egy sajátom, és nem akartam megválni tőle. Ugyanakkor elkezdett a magányvágy mellett motoszkálni bennem egy másik érzés, egy olyan érzés, hogy hiányzik az a sok ember Sierra Elvirából, és Johannával leveleztem is, és hiányzott, mint ahogy Paula sem válaszolt semmit, pedig vártam, hogy legalább egy gracias-t írjon a szerelmes levélre. Evan Lawler pedig pontosan akkor érkezett, amikor e két érzés, a magány- és társaságvágy között lavíroztam, emlékszem, épp Ágikáékkal, a nagynénémékkel beszéltem skype-on, amikor Daviddal beállított. De ne rohanjunk előre, mert a szerdai napomat még el kell mesélnem. Ugyanis ekkor bementem Rondába, még reggel (a keddi napomat végül otthon töltöttem, reggeli, ebéd, vacsora mind volt, egyébként olvastam, blogot és drámát írtam, skype, zenehallgatás, ilyesmik). Szerda délelőtt, reggeli után tehát David bevitt Rondába kocsival, de előtte még megismertem Christina férjét, a szintén recepciós Pomot. Nagyon laza fickónak tűnik, mégis elegáns, drágának tűnő lila öltönyben, fekete, vastag keretes szemüvegben, kócos hajjal jelenik meg mindig, és kicsit lenéző fölénnyel vereget hátba… mindazonáltal legelőször ő is készséges minden segítségre, kérek-e sört, vacsorát, útikönyvet…. Előző nap pedig Javi magyarázza el Ronda gyalogos megközelítését Rondából, ad térképet is, de az út ettől még egy kicsit hosszúnak és komplikáltnak tűnik, bár Pavlo azzal biztat, hogy mindössze 35-40 perc. Egyelőre azonban ott tartunk, hogy szerdán volt ahhoz szerencsém, hogy David elvigyen Ronda főutcájáig. Fel voltam szerelkezve térképekkel, meg vittem magammal az útikönyveimet is. David lassan hajtott, és közben magyarázta az útvonalat, amit hol értettem, hol nem, de alapvetően azt gondolom, hogy igen; mégis, az ipari városnegyed bejáratánál nem figyeltem eléggé, és ennek később természetesen meg is lett a következménye. David kirakott a vásárló-, sétáló- és főutca kezdeténél (Espinel), majd megköszöntem a fuvart és elbúcsúztunk. Nagyon kellemes volt ez a sétálóutca, éreztem, hogy hegyen vagyunk, láttam színház meg kulturális fesztivál-hirdetést, hangszerboltot sok gitárral és kevés szintetizátorral, élőszobrot, nagy kosarakban különböző magvakat, lottózó-bódékat. Néha erről a főutcáról nyíló kisutcákról betértem megnézni egy-egy látnivalót. Többek között egy templomot (Santa Cecilia), ami annyira nem volt szép kívülről, mint belülről, de egy, a templom előtti kis teret takarító kis öregúr rögtön szóba elegyedett velem, azazhogy elegyedett volna, csakhogy se olaszul, se németül, se spanyolul ugye nem beszélek, így nem sokra jutottunk, de azt elmondtam neki, hogy hány hónapra jöttem, ilyesmi. Ezen a környéken csak úgy elkezdtem sétálni, a sok-sok fehér házsor a granadai Albaycín negyedre emlékeztetett. Meredek utcák mentek lefelé, szökőkutak, lépcsők övezték a városrészt, sok kiscica is volt. Meg kutyakozmetika. Meg egy kápolna (Templete de la Virgen de los Dolores), melynek oszlopain furcsa, indiánszerű lények vannak kifaragva. A sétálóutcán továbbmenve megpihenek a Calle Sevillán és megtervezem további utamat, megnézem a Placa del Socorrot a Socorro templommal, és az oroszlános, római szökőkúttal, felfedezek egy éttermet, ahol harmonikáznak (ezt fel is veszem), majd végleg lecsorogva a sétálóutcán elérkezem a Placa de Toros-hoz, azaz Spanyolország legrégebbi bikaviadal-arénájához. 1785-ben avatták fel, a bikaviadal bölcsőjének számít. Alapítója a rondai születésű Francesco Romero, aki a bikaviadal kellékeinek, szabályainak alapjait lefektette. Az aréna külseje mészfehér volt, az egyik kapunál két híres viador szobra, a főbejárat mellett hatalmas, fekete bika-szobor. Azon gondolkodtam, bemenjek-e. Végül nem tudtam dönteni, és azt gondoltam, talán kicsit drága, és nem is lehet kártyával fizetni, úgyhogy alszom rá egy-kettőt, végülis a jövő héten is biztosan feljövök Rondába. Így hát előbb még megtekintettem egy újabb templomot ((Convento de la Merced), ami előtt egy hatalmas pálmafa állt. Egyébként megjegyzendő, hogy a városnézésben még az is hasznos volt, hogy a híresebb épületek előtt kis tábla állt, ahol spanyolul és angolul is leírták a legfontosabb történelmi információkat. Egy kis parkba tértem be a templomtól balra, ahol a térkép szerint sok „mirador”, azaz kilátó is van. Három ösvény vezetett a kerítéshez, amihez elérve gyönyörű látványt, tájképet tapasztalhattam meg. Ráláttam a mór városrészre, valamint a hatalmas sziklafalra, melynek tetején maga a város helyezkedett el. Egy fószert még arra is megkértem, rengeteg fotó elkészítése után, hogy rólam is lőjön egyet háttérben a sziklás tájjal. Lenézve a szakadékba erdőket láthattam és ott kanyargott a Guadalevín folyó is. Visszafelé a park másik részén átvágva (és gyönyörködve egy kacsaúsztató tóban) a Rilke utcán jöttem vissza, de hamarosan újabb mirador-okat fedeztem fel, az egyikhez egy misztikus hárfazene vezetett el: egy nő játszott hárfán, csodálatosan, és igazán illett a városhoz, a mélységhez és magassághoz, amit a természet alkotott a város szélén. A varázszene után végül elértem a város leghíresebb pontjához, a Puente Nuevo-hoz, azaz az Új Hídhoz. A kőhidat a 18. század végén építették a két városrész közé. Lenézve a meredek szurdokot lehetett látni sziklákkal és vízeséssel. A hídról és a Tajo völgyről rengeteg képet készítettem, nem bírtam betelni a látvánnyal. Persze arra is vágytam, hogy lemenjek „kirándulni” a völgybe, de a híd menti kis ösvény előtt egy bódé állt, jelezve: ezért is fizetni kell. A sziklafalba helyenként, a keresztény város oldalán egy-egy kávézó vagy étterem volt vájva. A mór részen újabb mirador-ok és gitárosok biztosították a turisták szem- és füligényeit. Átérve a mór városrészbe sem unatkoztam, itt még több látnivaló volt mint a másikban, ugyanakkor jóval kisebb volt. Először Don Bosco házába néztem be, melyet a katolikus pap tiszteletére hoztak létre és napjainkban paplakként funkcionál. A Palacio de Mondragon hajdan a mór királyok székhelye volt, később a keresztény hódítóké; impozáns reneszánsz kapuját később toldották az épülethez. Elérkeztem Ronda katolikus főtemplomához, a Santa Maria la Mayorhoz is, melynek tornya eredetileg minaret volt, később alakították át harangtoronnyá. A kívülről is látványos templomot belülről is megtekintettem. Átalakítása után gótikus hajót toldottak hozzá, majd végül a 16. században barokk faragású kórusülés egészítette ki, valamint nem utolsó sorban egy platereszk stílusú főoltár. A 15. századi kriptát is megnéztem, melyben nagyon régi kódexek voltak kiállítva. Egy templomot megnézni mindig nagy öröm számomra, közhelyes ugyan, de mintha jobban érezném Isten hatalmát egy ilyen szakrális jellegű térben, valamint ez a rondai templom valóban egy építészeti csoda volt. A legtöbb templom egyébként Andaluziában minaretből alakult át katolikus templommá, egy kisebb, még inkább minaretre emlékeztető San Sebastian templommal is így volt, melyben egy fura, hajléktalannak tűnő festőművész próbálta rámsózni a képeit, én azonban nagyon megijedtem tőle. Kötelező volt megtekintenem a Mór Király Házát, melyet elméletileg azért neveztek így, mert alakja úgy van kialakítva, hogyha messziről ránézünk, egy hatalmas mór arcot fedezhetünk fel. Én nem fedeztem fel, noha később az Öreg hídtól (Puente Viejo) is megnéztem. Megemlítenék még az Öreg hídhoz vezető úton egy reneszánsz kori magánpalotát, melynek kapuja fölött található különös meztelen szobrok inka indiánokat ábrázoltak, emlékeztetve arra, hogy a ház Amerika felfedezésének és meghódításának idején épült. Sajnos ide nem lehetett bemenni, pedig az útkönyv szerint belül megtekinthető lett volna Kolombusz portréja is valamint egy kert. Az Öreg hídról a Római hídra és az itteni arab fürdőhely romjaira is rá lehetett látni. A szakadék az Öreg hídnál ugyan nem volt annyira hihetetlen és félelmetes, mint a jóval hatalmasabb Új hídnál, azonban itt is elfogott a kirándulhatnék. Átsétáltam az hídon és újra a keresztény városrészben találtam magam, ezúttal a Padre Jesús templománál. Közben kezdett besötétedni, de még mindig menni akartam és menni. Például megnézni az Új hidat a naplementében… először vettem egy öreg néni kisboltjában kekszet (a hotel közvetlen közelében ugye semmilyen bolt nem volt), ahol a bejárat őre egy kalitkában harsogó papagáj volt, majd immár a sötétben továbbindultam, hogy a hidat a sárga fényekben is megnézzem, kivilágítva. Erre sor is került, csakhogy én minél pompásabb látványt szerettem volna megörökíteni szememmel és fényképezőmmel, így lementem egy bizonyos szerpentinen, hogy egy lenti pontról örökítsem meg a kivilágított hidat. Sikerült, de a kép nem lett valami éles (ha vakuztam volna, nem látszik a sárga). Indultam felfelé, majd át a hídon, vissza a főutcán, egészen addig, ahol David kirakott, de csak megkívántam egy sört már a külvárosban, úgyhogy egy igazi rozzant csapszéken ittam egy cruzcampot, azaz az egyik népszerű andaluziai sört. A vasútállomást és a temetőt még megtaláltam, illetve az ipari negyedet is, azonban hogy merről kell felmenni az autópályára, vagy melyik lejárónál kell rátérni a hotel felé vezető útra, arra már nem. Pedig jó helyen jártam. Mégsem bíztam magamban. Kétségbeesetten császkáltam oda-vissza, közben hangosan ugató kutyáktól nagyon megijedtem. Betértem egy kávézóba, nem adták ki a wifit, azonban átirányítottak egy helyre. Ez valami iroda volt, bementem, mondtam, hogy csupán wifire lenne szükségem a hazavezető úthoz, hogy egy térképet legalább lássak. Készségesen segítettek, közben már Christina is írt, hiszen későre járt már (10 körül lehetett), hogy Gina értem jön. Ekkor azt írtam, hogy ne aggódjanak, megoldom, és pár perccel később azok a fiatalok, akik épp végeztek az irodai munkával, felajánlották, hogy elvisznek a hotelig. Nem akartam elhinni, hogy tényleg megtetszik, és azt sem, hogy egy vasat sem fogadnak el érte. Hihetetlen nagy hálát éreztem, és megírtam Christinának, hogy hazavisznek. Csalódtam magamban, de találtam két nagyszerű embert. Így szerencsésen hazaértem.

Másnap Daviddal különböző munkákat végeztünk, immáron 8 órát vállaltam. A szokásos reggeli teendők után a fő feladatunk, vagyis rövid idő után csak az enyém az volt, hogy lekaszált olívaboglyákat gyújtsunk fel. Vasvillával, gyufával és gyújtóssal felszerelkezve három boglyára kellett leügyelnem a tűző napon és a füstben. Eleinte azt hittem, ez tökre izgalmas feladat, aztán egyre inkább elegem lett: a fa nedves volt, nehezen gyulladt meg, a vasvillával inkább csak szét lehetett a boglyát hordani, mintsem összerakni, valamint a tenyeremet is megégettem az egyik parázsló gallyal. Borzalmas munka volt, pedig eleinte még fotózkodtam is, mint büszke olívakazal-égető. Egy boglyát sikerült felperzselnem, a másik kettőt nem, jeleztem Davidnak egy idő után, aki a közelben ásott, de előtte magamra hagyott, hogy nedves a fa, nem tudok jól haladni. Így más feladatokat is kaptam: többek között a medencét és annak kertjét, lépcsőjét kellett megtisztítani. A levelek összeszedése, gereblyézése még hagyján, de hálóval kihalászni az apró koszokat, leveleket, rovarokat a vízből, eléggé idegtépő munka volt. Amikor kész lettem, akkor David megmutatta, hogyan kell csiszológéppel a teraszon lévő faszékeket lecsiszolni. Így ezt a munkát kezdtem el, amiről tudtam, hogy a fő projekt lesz, ha majd megérkezik az asztalos. Emlékszem, akkor Christina is „beugrott” a hotelbe (hiszen általában elfoglalt volt, vagy a nem messze lévő „lodge”-ban volt) és megkérdezte, miújság, mire mondtam, hogy minden oké, finom a kaja, jófej mindenki, David is, csak kissé unalmas a munka, meg gondolom azért is, mert egyedül végzem. Mondta, hogy ma megy David Evanért, és hamarosan érkezik. Négykor megebédeltem (talán chorizzo-t melegítettem magamnak a konyhában), majd betértem a házamba, ahol már ugye nem leszek egyedül sokáig. Nénikémékkel skype-oltam, amikor beállított Evan és David. Így rögtön egy kis türelmet kértem, hogy befejezzem a nekik tett élménybeszámolót a zinternet segítségével, majd kimentem a szobámból és bemutatkoztam Evannek. A srác bostoni volt, huszonöt éves, és a bostoni Red Sox baseballcsapat stadionjában dolgozott, mint karbantartó vagy valami ilyesmi. Végzettsége: „construction”, de asztalosként is dolgozik. A legelső amit megfogalmaztam a kapucnis-pulóveres, baseball-sapkás, napszemüveges srácra nézve, hogy: tipikus amerikai.  Minden mondatához, magyarázatához hozzátette: you know, what I mean? Sokat mesélt a baseball-ról és Amerikáról. Büszke hazafinak tűnt, amikor egy enyhén kritikus hangnemben beszéltem az országról, rögtön kiállt mellette, és elmondta, hogy semmit sem tud Magyarországról. Aztán utánanézett a wikipédián, vagy valahol, és egyből azon kezdett élcelődni, hogy a hidrogénbomba feltalálásánál is nagy szerepünk volt, és hogy milyen szörnyű háborút okoztunk mindenkinek. Szarkasztikus stílusából néha nem lehetett eldönteni, mikor beszél komolyan, és mikor viccel. De általában viccelt. Szépen megmutatta, hogyan csiszoljam a székeket, míg ő géppel dolgozott, nekem az apró, géppel el nem érhető részeket kellett simára csiszolni, ami azért hosszadalmas munka volt. David nem is igazán értett ehhez, pl. Evan magyarázta el neki, milyen fajta csiszolópapír kell, vagy azt, hogy milyen fajta lakk, mert amit David először hozott, az nem volt megfelelő. Innentől kezdte végig nyolcóráztunk, és én is sokat segítettem neki. A tűző napon halálra idegesítettek minket a legyek, melyek folyton ránk szálltak, és Evant szinte dicsőséggel töltötte el, ha végre megölt egyet. Amikor nem Evannak segítettem, akkor természetsen Davidnak. Többször kitisztítottam az uszodát, vagy tüzet rajtunk, vagy összesöpörtem. Általában reggelente az asztalok letörlését is én végeztem, és egyszer ablakot mostunk. Egy ízben pedig elkísértem az autójával mindenfelé, pl. a közeli faluba, Arrietebe, ahol végül semmit sem kellett csinálni, mert nem készült el egy ágy (asztalosnál voltunk), illetve a lodge-hoz, ahol Christináék házából kellett lámpákat hozni a hotelhez. Munka után, ahogy az előző helyen Constantino, most David hívott meg egy sörre és egy tapasra egy kocsmában. De titokban kellett tartani! David üdvözölte a „haverjait”, én pedig a pultos lányokra azt hittem, hogy testvérek, közben kiderült, hogy az egyik a másik anyja. Ami egyre jobban zavart, az csupán az étkezés napirendje volt: a 11-es reggeli, a 4 órás ebéd és az este 10-es vagy még későbbi vacsora. És a reggeli közbeni beszélgetésáradat, pletyka, melyből semmit sem értettem.  Jó, hogy eljött a hétvége.

Egyszer csak rám írt fészbukon Isi, az ausztrál lány, akit még az előző helyen ismertem meg. Azt írta, Málagában van, és egy napra idejön, megnézni Rondát, és hogy van-e kedvem találkozni. Eleinte kicsit megijedtem, mert ő volt az, akit egyik legnehezebben értettem meg az ausztrál akcentus miatt. Aztán megörültem: hát már ezért is megérte kijönni, különböző nemzetek egy országon belül keresztezik egymás útját! Szóval írtam Isinek, hogy összeszedem magam és hogy mikorra érek oda, de sajnos csúnyán elszámoltam magam, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú az út. Hát, kedves Pavlo, ez biztosan nem fél óra, de nem is egy, hanem inkább kettő. Direkt fotókat készítettem az útról, hogy megjegyezzem visszafelé és ne tévedjek el, persze egy idő után stoppoltam is, nagyon szégyelltem magam, hogy Isi kb. fél órát fog rám várni vagy többet, már-már azon gondolkodtam, hogy biztos már nem lesz ott, már rég elment, és meg lehet rólam a véleménye. Gyors tempóban végre beértem a városba és lerohantam a főutcán, egészen a bikaarénáig, ahol találkoztunk. Isi ott volt, szokásosan mosolygott és nem tűnt egyáltalán idegesnek, elkezdtem magyarázni a késésem okát, és azt mondta, semmi baj. Először ebédelni mentünk egy pizzás helyre, ami nekem is szimpatikus volt és Isi nézte ki magának, és talán most először nem is törődtem az árakkal, mert nem akartam újabb fél órát keringeni a városban. Isi mondjuk sajnos pont nem kapott olyan tésztát vagy pizzát, amilyet szeretett volna, mert ugye csak glutén mentes ételeket ehet, és ezt Sierra Elvirában meg is oldották neki, és lehet hogy itt is, mert evett valamit. Én is ettem valami nagyon finom tésztát, és persze beszélgettünk, elmondtam, hogy hol lakom, mit csinálok a hotelben, és ő is, hogy Malagában van most a barátnőjével, és találkoztak Hepivel és Tilly-vel, és, hogy Paula már elment, de elkísérte Joni is, amire ideges lettem, aztán kiderült, hogy Joni állítólag visszament Sierra Elvirába. Beszélt a brit lányokról, akik utánam nem sokkal mentek el, és állítólag sátrakban laknak és nagyon nincsenek megelégedve a workaway vezetőivel, úgyhogy egy napra vissza is jöttek, vagy ők mentek el Daisy-t és Gabit meglátogatni. Ezekről mesélt, és én is a hotelről, aztán, mivel már egy napot voltam Rondában, meg tudtam Isinek is mutatni a város fontosabb részeit, végigsétáltunk az Új hídon, felmentünk a katedrálishoz, megtekintettünk egy régi városfalat, ahol sok kutyasétáltatóval találkoztunk. Végül semmilyen fizetős helyre, az arab fürdőbe és a mór palotába sem mentünk be, a fürdőz kívülről is láttuk, nem volt érdemes lemenni. Isi és én is tüzetesen elolvastuk a leírásokat, néha megkérdeztem tőle egy-egy ismeretlen angol szót.  Az öreghídnál láttunk hegyikecskéket közvetlen közelről, ezeket le is filmeztem. Úgy ugráltak felfelé a sziklákon, mint a mókusok az ágakon, amit már később, Benidormban tapasztaltam. A katolikus városnegyedbe érve Isinek lassan mennie is kellett, szóval kiagyaltam a legrövidebb utat a buszpályaudvarhoz, és elkísértem Isit. Rövid találkozás volt, de mindketten örültünk egymásnak, és mondtam, hogyha pár napon belül megyek Malagába, szólok neki. Megöleltük egymást, elindultam én is, visszamentem a főutcába, és gondoltam, akkor megyek haza. Aztán ahogy mentem, hirtelen megláttam Pavlot szembejönni, ilyen kicsi a világ (meg Ronda), hogy szembetalálkozom a hotel egyik másik dolgozójával! Találkozni ment a barátaival, aztán elköszönt, mert mondtam, hogy én meg haza, és akkor eszembe jutott, hogy utánarohanok és megkérdezem, csatlakozhatok-e, nem baj, ha csak spanyolul beszélnek vagy ilyesmi. De aztán mégsem mertem, mentem tovább, és amikor már éppen a főutca végére értem, eszembe jutott, hogy Gina mesélt a kedvenc bárjáról, és hogy oda tök jó lenne beülni. Gyorsan írtam Ginának egy sms-t, gondoltam, ha 10 percen belül válaszol, akkor megnézem ezt a kedvenc helyet. És Gina válaszolt, „Drinks & Co” volt a hely neve, és a Socorro tér közelében volt, de azért egy kis időbe telt, míg megtaláltam. Nem csalódtam Gina ízlésében. Ez egy igazi alternatív bár volt, ami kiállítóterem is egyben, tehát képek is voltak, meg kanapé, meg nagyon helyes pultoslány, meg egy üvegasztal, ami egy tam dobna volt megcsinálva. Rondai vörösbort ittam, isteni volt, spanyolt gyakoroltam és írtam a naplót, és gondoltam, hogy a lányok ezt majd észreveszik. A második kör vörösbornál már még sokkal jobban éreztem magam, és egy lánnyal háromszor is egymásra mosolyogtunk, és már azon voltam, meghívom valamire, amikor a pulthoz ment, fizetett, és elment valakivel, és én is felálltam, mert megittam a vörösborom, én innentől fogva nem volt értelme maradni, mert én azt a lányt néztem ki magamnak, és láttam, hogy mennek el valamerre, de nem rohantam utánuk. Hazaindultam, most simán ment, egyszer mentem rossz irányba, de hamar rájöttem, és félúton felvett egy kocsi aki elvitt a hotelig. Beköszöntem Pomnak, aki odaadta a fizetésünket. Evannak odaadtam a részét beszámoltam az estéről. Este még megpróbáltam megkeresni a lányt a Drinks & Co facebook-oldalán, de nem találtam meg.

Evannek ezen a napon azt hiszem, még nem volt szünete, de másnap már igen. Délelőtt a medence előtti nyugágyain napoztunk és beszélgettünk, majd úsztunk is a jéghideg vízben. Ezután elhatároztam, hogy megnézem Belen és Ana faluját, a közeli Arrietét, valamint Paqui lakhelyét, a „barlangváros” Setenilt. Így délután, amikor a takarítók végeztek és mentek haza, Belen, aki hazavitte Anát, elvitt engem is Arriate-be, ahonnan ment busz Setenilbe. Előtte Gina segítségével kinyomtattam az aktuális buszmenetrendet. Habár a lányok azt mondták, Arriate olyan „semmi extra” város, én, amikor áthaladtunk rajta azt gondoltam, azért érdemes kicsit sétálgatni benne, és hát közel is van. Szóval elvittek a buszmegállóig, merthogy megmutatták, hova kell visszasétálni, és Ana még megmutatott egy-két teret, amiket nagyon szeret. Így kezdtem el sétálgatni Arriatében. Ami rögtön lenyűgözött, az a házak szépsége volt. Egy gyönyörű, fehér házas városkáról van szó, mely megint csak kicsit a granadai Albaycín negyedre emlékeztetett. A kockaköves terasztok pedig Sierra Elvira tereire emlékeztettek. A szintén fehér templom ablakában, és az abban lévő szobron is galambok fészkeltek. A főtér egy nagyon szép lugas volt vaspadokkal. Az egyik teraszon papagáj kurjongatott egy kalitkában. Ahogy sétáltam, ráakadtam egy kolbászgyárra, húsüzemre vagy valami effélére (Fabrica de Embutidos, 1898-ban alapítva), ahova bementem, és kis szelet kenyerek mintha kóstolásra lettek volna kirakva, de az ott lévő dolgozók vagy nem értették a kérdésem, vagy nem voltak benne biztosak, hogy meg lehet enni a falatokat, így inkább nem vettem; hiszen nem biztattak erre. Láttam még néhány régiségboltot, és indulásom előtt egy másfél órával betértem egy kávézóba, amit egy szimpatikus hölgy vezetett. Rögtön elmondta, hogy milyen szendvicseket tud nekem készíteni. Így sonkás bocadillot ettem paradicsompürével és olívaolajjal, valamint ittam hozzá egy pohár sört. Ez is egy tökéletes ebéd volt, nem volt háromfogásos bőség, de éppen elegendő volt. És még Grecsót olvasni is volt időm. Arriatenel sokkal jobban kíváncsi voltam Setenilre, ahol Paqui lakott, és ami lényegében egy hegybe épült bele. Ez azt jelenti, hogy bizonyos házak a sziklának, a hegynek a részei voltak. Busszal mentem át, és a városba érve rögtön feltűnt az a jelenség. A kisvárost folyó szeli ketté (vagy csak vizesárok volt..?), mindkét rész magaslaton van, sokat kellett lépcsőzni, vagy emelkedőn menni. Setenil is csupa fehér épületből állt. Az egyik domb tetején régebbi és számomra nagyon emberközeli Krisztus-szobor állt. Emberközeli volt, mégis a kék ég feszült mögötte. A tájat és a várost nem győztem fotózni, a sziklákba épült házakra több magaslati pontról is rá lehetett látni. Az szűk utcákban sétálgatva találtam egy főtér-szerűséget, ahol több étterem és kávézó is volt. Éppen két munkás érkezett oda, akik próbálták egy épületre felaggatni a karácsonyi világítós dekorációt. Gondoltam, jól elcsúfítja majd a várost. A sör méregdrága volt, de meglepő módon fél litert adtak, ami a legtöbb helyen nem is volt előtte. A sör kortyolgatása közben azon stresszeltem, hogy hogy szerzek wifit, mert a helyen nem volt, a többi pedig nem volt nyitva. Üzenni akartam Evannek, hogy este hol találkozunk, ugyanis ő Rondában töltötte a napját, most már eszembe jutott. És az volt a terv, hogy este még megiszunk valamit, vagy például megmutatom neki a Drinks & Co-t. De nem volt wifi, és idő is egyre kevesebb, szóval el kellett indulnom. Rengeteg embert megkérdeztem, hogy merre van a buszállomás, mert mondanom sem kell, hogy idő közben eltévedtem. Végül odairányítottak és meg is találtam, egy pizzázó előtt volt, ahol volt wifi és a kódot is elmondták, a busz pedig késett, így el tudtam érni Evant. Amikor Rondába indultam, már sötét volt. A buszpályaudvar wifijéről nem értem el Evant, így egyből a Drink & Co-ba mentem, és a bár wifijét használva tudtam meg Evantől, hogy épp a tér másik oldalán van egy másik bárban. Hamar megtaláltam Evant, aki a hely teraszán, a Socorro téren evett tapast és ivott hozzá sört. Engem is megkínált, és hozatott nekem is egy pohárral. Evan elmesélte, merre járt aznap, és megmutatta a Rondáról készített képeit is. Valamint tovább böngészve telefonját, mutatott még Málagáról, valamint a Grand Canyonról is képeket. Meghívott a sörre, aztán továbbmentünk a Drinks & Co-ba, s ott meg én hívtam meg. Leültünk, s elkezdtünk beszélgetni. Ha jól emlékszem, a háborúról, és Amerika meg Kína, meg Írország szerepéről, és nagyon belementünk, és a végén már egyre kevésbé értettem, hogy miről beszél, többször meg kellett ismételnie. A második sörnél tartottunk, illetve összesen a harmadiknál, és most mindketten fizettük a sajátunkat, de hamarosan világossá vált előttünk, hogy a hotel taxisával, avagy gyalog kell hazamennünk. A hotel taxisával, Antonioval Evan már korábban megbeszélte, hogy a Socorro térre érkezik 10 órakor, nekünk azonban egyre kevésbé akaródzott még elmenni, így valahogy üzenetet kellett küldeni Antonionak, hogy oké-e, ha később jön. Megfogalmazni egy ilyen üzenetet talán nem is olyan nehéz spanyolul, csak néhány szó, és el is kezdtük ketten fogalmazni a mobilomon, de aztán Evan jobbnak látta, ha mégis felkérünk két spanyol lányt, csak a pontosabb megfogalmazás kedvéért, ugye érthető. Persze nem ellenkeztem, és akkor már mellettük is ültünk a bárpultnál, annyira nem voltak szépek, bemutatkoztunk, és ők megfogalmazták a levelet, és talán később beszéltek is a taxissal. És meg is hívtak minket egy-egy sörre, beszélgettünk, az egyik csajon láttam, hogy el van ájulva Evantől és Amerikától, jobbnak láttam a másiknál próbálkozni, akivel néha kimentünk cigizni, de ő annyira nem tetszett. Az este innentől összefolyt, rövideztünk is, valaki füvet akart eladni, mert éheznek a gyerekei, és én majdnem vettem is, és Evan szerint egy idősebb bácsi, aki kölcsönadta a pulcsiját, mert fáztam, konkrétan rám nyomult volna, ha nem lépünk le. De előtte még valahogy megismerkedtem egy szemüveges, nagyon helyes spanyol lánnyal, aki barcelonai, és spanyolórákat tart. Nagyon azt akarta, hogy próbáljam ki a spanyolóráit, bár szerintem iszonyat drága volt, de legalább örültem, hogy olyasvalakivel beszélhetek, aki tetszik. Adriának hívták. És akkor egyszercsak azt láttam, hogy Evan smárol a rajongójával, és bosszankodtam, persze, hogy neki sikerült, egész könnyen. Mindenestre ők vittek haza. Én akkor már nagyon fáradt voltam, de GPS-szel meg Evannal a lányok végül odataláltak a hotelhez. Én otthon bejelöltem Adriánát, és Evannal megbeszéltük, hogy nem emlékszünk a másik két lány nevére. Ő egyáltalán nem tartotta nagy dolognak a smárolást, a vállát vonogatta. Valószínűleg mind a négyünk fejében megfordult valami, amikor a hotel előtt leparkolt a lányok kocsija, de végül nem történt semmi.

Másnap másnapos voltam eléggé, Evan annyira nem. Neki még ugye szabadnapja volt, én pedig az ágyból írtam Christinának egy sms-t, hogy ma 5 órát dolgoznék, 9-től 2-ig vagy valami ilyesmi, aztán kiderült, hogy Christina itt is volt, csak túlaludtam. Javi aztán megkért, hogy söprögessem össze az avart az apartmanunk előtt, illetve folytattam a székek csiszolását. Evan aznap reggel elment. Őszintén sajnáltam, mert nagyon megkedveltem a fickót. „Don’t cry!”-mondta. Előtte még betanított a csiszolásra, és hogy minden lakkozás után nagyon finoman még csiszolgatni kell a székeket. Ugyanis háromszor kellett lelakkozni őket. Ettől fogva egyedül végeztem a munkát nyolc órában, azaz a józanodó csütörtök kivételével péntektől hétfőig. A reggeli seprés és asztaltörlés után végig a kis műhelyben voltam. Idegesített, hogy a takarítók vagy a szakácsok mindig elvittek egy-egy széket, ami még nem volt kész, így nekem a teraszról kellett kiválogatnom, hogy melyik van kész és melyik nem. Összességében, ha jól emlékszem, 10 szék lett kész, amit úgy láttam, Christina kevesell. Pedig nem mondhatni, hogy lassú voltam vagy lazsáltam.

A rondai workaway élményleírásának végéhez közeledve most néhány olyan információt, történetet mondok el, amik nem tudom, pontosan mikor történtek, de még szerezném megosztani őket az olvasóval. Például megismertem Pablot, aki még alkatra és kinézetre is hasonlít Pavlora, nem csak névben. Ő Christina és Pom fia, még Hollandiában született, míg Gina már Spanyolországban. Pablo az egyik legjobb szakács volt, és emlékeztem, hogy az egyik legjobb vacsorámat, valami húst öntettel, ő készítette, és meg is dicsértem érte. Aztán emlékszem arra, mikor az EB-selejtezőt néztem egyedül, és kijutottunk, és baromira örültem, ráadásul aznap derült ki, hogy Sári filmje nyert a Verzió dokumentumfilm-fesztiválon. És emlékszem, hogy Pom nem értette, hogy milyen meccs ez, mert azt, hogy pótselejtező, nem volt egyszerű elmagyarázni. És emlékszem, hogy Pom és Pablo vasárnap este segítettek a google-ről Sevilla-térképet találni és nyomtatni, mert akkor már biztos volt, hogy Sevillába megyek először, és nagyon jól jött ki, mert hétfő reggel Pom Sevillából indult repülővel a Kanári-szigetekre egy barátjához, és Christina vitte ki reggel, és azt mondták, hogy elvisznek Sevillába. Ahol már lefoglaltam egy hostelt két éjszakára, mert nem találtam couchsurfingest, vagy nem válaszoltak. Ám a legviccesebb mégis az a versike volt, amit Belen és Paqui tanított, hogy mondjam el Terének, a szakácsnőnek és nevettessem meg, és számomra csak később derült ki, miért vicces ez a versike. Legyel az olvasók számára is titok, de Tere nagyot nevetett, mert aznap rossz kedve volt, és fel kellett vidítani, és nem akartam elmondani a verset, hogy bohócot csináljak magamból, de aztán mégis Tere elé álltam, és akkor: „Tere! Que pasa? Relaja, la raja!”