Mint ahogy említettem, a Villalongában töltött idő alatt azon gondolkodtam, hogy szép, meg jó, ugyanakkor 10 napnál többet biztosan nem bírok ki itt. Tehát azon voltam, hogy egy újabb workawayt keressek. Lehetőleg a közelben, hogy ne kelljen már ilyenkor, amikor az utazás vége is közeledik, még beutazni a fél országot. Szóval Valencia tartományán belül igyekeztem workawayt keresni. És találtam is. Benidorm, nézem, egy tengerparti, modernebb város. A munka a tengerparttól nem messzi villa felújítása, takarítása, rehabilitálása lett volna. A tulaj egy fiatal srác, Adrian, elég röviden írt le mindent, de szimpatikus volt, válaszolt hamar a levelemre, hogy mehetek, vannak önkéntesek is, munka is bőven. Mondtam Trixie-éknek, hűvösen fogadták. Mármint, lehetett érezni, hogy persze dönthetek így, de ők annak örülnének jobban, ha maradnék. Aztán rám hagyták, egy fölényes okézással. Aztán, már miután Adriánnak megígértem, hogy megyek, rájöttem, hogy miért volt Trixie fölényes okézása (ezt értsd úgy: Hát ha oda, akkor oda). Mert megnéztem jobban, hogy mégis milyen ez a város. Egy rendkívül modern, felhőkarcolókkal teli, mini-New York, tele idősebb angol vagy amerikai turistával. Rákérdeztem Trixie-nél: miért nem mondta? Azt mondta, nem akarta elrontani a kedvem; de ő pontosan tudja, milyen hely Benidorm. Tele van turistával, zajos, csúnya – ő nem szíveli, egyáltalán nem. Hát, én meg majd meglátom, hogy tetszik-e, mondtam magamnak. Nem lehet összehasonlítani a természet lágy ölét egy nagyvárossal, mert mindkettő másért jó, és mindkettőből jó, ha kap ízelítőt az ember. Nyugodt szívvel hagytam ott Villalongát. Ahogy mondtam, leírtam a vendégkönyvbe őszintén, ami tetszett. Meg a Gulyás receptjét. Reggel, december 2-án, elbúcsúztam Allantől, és a walesiektől, korábban még a belgáktól, Trixie pedig kivitt a gandíai buszpályaudvarra. Először kirakott a jegyirodánál, ahol vettem Benidormig vettem jegyet (kb. 9 euró volt), aztán összetalálkoztunk a parkolóban, és nyomozni kezdett, hogy honnan mehet a buszom, ez már nagyon idegesített, megtalálom magamtól is, mondtam, de nem és nem. Aztán végre elment. És persze nem volt semmi gond, megtaláltam a buszt. Elég sok megállónál megállt, de másfél óra volt összesen. Costa Blanca, a partszakasz, ahova Benidorm is esik, gyönyörű volt. Hatalmas sziklák, hegyek, barlangok között, alatt vezetett a busz útja, míg végül Benidormba ért. Itt várt (elvileg) Adrian. És akkor már harmadszorra a tippelgetés, hogy vajon melyik fiatal fickó lehet ő, a várakozók közül. Ráadásul a pályaudvar sem volt kicsi, és a száma sem volt meg, a wifi sem működött. Beültem egy kávézóba és vártam. Megittam a kávét, vártam. Közben azon is töprengtem, hogy hol lehet bankautomata, vagy dohánybolt, mert erre a kettőre egy új helyszín előtt égetően szükségem volt. De ekkor megjelent Adrian. Alacsony, fiatal srác, fülbevalóval, megmosolyogni való angol akcentussal. Barcelonába és Valenciába is járt egyetemre. Úgy emlékszem, az anyanyelve neki is a katalán volt. Elnézést kért a késéséért, és furgonjával La Nuciába, Benidorm egyik elővárosába vitt, merthogy ott volt a villa. Nem hittem volna, hogy ugyanaz a zavartság és izgalom költözik a szívembe, mint a granadai workaway elején. Valószínűleg azért is, mert amint észleltem, itt is mindenki beszélt spanyolul. Nálam jobban. És, hát én voltam az új, mindenki ismerte egymást. Adrian bevezetett a villába, én pedig mindenkinek bemutatkoztam.

Öt ember volt a villában rajtam kívül, plusz, ugye Adrian. Amikor megérkeztem, Carmen, a német lány éppen beteg volt és aludt, így őt csak másnap reggel ismertem meg. Bemutatkoztam tehát szobatársamnak, az angol Matt-nek, aki egy éve jött Spanyolországba, azóta önkéntes programokban vesz részt, és a saját nyelvén egy szót sem hajlandó mondani. Csak spanyolul beszél mindenkivel. Furcsa fiú volt. Aztán egy párnak: az elbűvölő, félig olasz, félig angol Jessicának, és barátjának, az olasz Fabionak. És akkor még a kicsit idősebb (aztán kiderült, hogy sokkal, mert 40 éves, de nagyon fiatalos), afroamerikai beütésű holland lánynak, Mirandának. Úgy tűnt, mindenki beszél spanyolul, aztán kiderült, hogy angolul mindenki jobban tud, csak Matt miatt kell spanyolul beszélni. Na meg persze azért, amit elismerek, hogy gyakorolhassunk. A villa egyébként látszott, nagyon elhanyagolt, nagyon nagy a rendetlenség. Belépve a szűk konyhából lehetett továbbmenni a ház „fő részébe”, a nappaliba. Innen több szoba nyílt és folyosó, meg a fürdő is, illetve egy hátsó ajtó. A nagy nappali zárt verandában zárult. A kertben sok fenyő volt és mókusok, egy mélygarázs, tele kacattal, és egy medence. A ház bejáratával szemben fáskamra és paella-konyha (kívül). Az első órák illetődötten teltek. Adrian adott ágyneműt, de inkább pokrócokat, mert nem nagyon volt más. Elfoglaltam a szobámat, angol kérdéseimre Matt spanyolul válaszolt. Fabio és Jessica tudtak gitározni, azt mondjuk nagyon élveztem, ahogy játszottak. Este a házon belüli kandallóban lehetett tüzet gyújtani. Engem Adrian még a levelezésünk folyamán egy szintetizátorral csábított, és az első nap oda is adta, de egy nagyon régi és nagyon fos midi-szar volt, és játszás helyett azt tanácsoltam Adriánnak, miután megkérdezte, mennyiért adhatná el, hogy talán 20 euróért, de inkább dobja ki azonnal. Szóval, a zongorázásról ennyit, inkább hallgattam, és elhatároztam, hogy még mielőtt belevetem magam ebbe az új társaságba, egy kicsit sétálok a faluban (mert ez a La Nucia eléggé falunak tűnt), és veszek cigit meg veszek ki pénzt. Kvázi elmenekültem az első percek elől, mondhatjuk így is. La Nuciától egyébként elájulni nem lehetett. Modern építésű „falu”, rengeteg  egyforma nyaralóval. Sétálgattam, kiértem az autópályára, ahonnan le kellett kanyarodni, itt végül találtam ATM-et. Gondoltam, megvacsorázom egy szimpatikus étteremben, meg iszok egy sört. Így is történt. Igen, Gambrinus volt a kocsma/étterem neve, és a cseh Gambrinus sört mérték. Jól esett a magány, egy isteni szendvicset ettem, meg éltem az egyet fizet, kettőt kap sörakcióból. De vissza kellett mennem, nem húzhattam az időt. Jessica nagyon ismerkedni akart velem, persze spanyolul, aztán, amikor látta, hogy nem fog menni, angolul kérdezett. Kiderült például, hogy ő is színházrajongó, és szereti az orosz irodalmat. Hát, így kezdődött.

Eleinte nagyon frusztrált a spanyol kommunikáció, de pár nap múltán azért próbálkoztam spanyolul beszélni, meg gyakoroltam is. Matt készített nekem nyelvtani összefoglalót (angol-spanyol), illetve tesztet is, amit kijavított. Ez a tanulás nagyon hasznos volt és hálás vagyok neki. A tíz nap után kijelentette, hogy sokkal jobb a spanyolom, mint az elején. A munka része a dolognak a következőképpen nézett ki: leginkább sehogy. Vagyis… eléggé kaotikusan. Ahogyan Adrian személye is tipikus spanyol „káosz” volt. A felkelés például 9 „körül” volt, ami azt jelentette, hogy semmi baj, ha kicsit később kelsz fel, vagy korábban. A munkák a ház körül adódtak, volt akinek volt külön„projektje” (Miranda – egész ott léte alatt, szegény a régi festéket vakarta le a villa faláról). Volt, aki pedig abban segített, amiben éppen tudott. Mint például én, főleg az elején. Tárolóból csempék ki- és bepakolása, sitt összesöprése, fáskamra feltöltése, bent seprés, felmosás, ilyen-olyan, szedett-vedett feladatok. Meg aztán az, hogy éppen semmit sem kell segíteni. Olyankor olvastam. De volt, hogy Mirandának segítettem, illetve aztán lett végül egy projekt is: könyvtár kialakítása a garázsban. Na, ez már tetszett! De nagyjából ennyi volt az egyetlen értelmes munka.

Ha jól emlékszem, rögtön a második vagy a harmadik napomon, délután, elmentünk kocsival egy Benidorm melletti, tengerparti faluba, Adrian szülőfalujába, Alteába; illetve a közeli „üdülőtelepszerű” házba, ahol Adrian szülei laknak. Először kimentünk a tengerpartra. Gyönyörű volt, egy csendes part, Adrian kutyája nagyokat futott, lehetett látni a naplementét. Felugrós képet csináltunk, kacsakövet dobáltam, és Jessicával köveket adományoztunk egymásnak, aminek még egy cseppnyi romantikája is volt. Aztán felmentünk Adrián szüleihez, és amíg Adrián valamiért távol volt, „beszélgetni” „kellett” velük. Kínos percek következtek. Persze nem az, hogy Adrian anyukája megvendégelt minket süteménnyel meg Bailey’s-szel. Hanem az, hogy spanyolul folyt a társalgás, viszont hozzászólni bármihez (habár értettem valamit a beszélgetésből) nem tudtam, nem mertem, nem akartam. „Más o menos” értek spanyolul. Menni akartam, szabadulni, aztán, végre egyszercsak bekövetkezett, Adrian visszaért. Alteában sétáltunk egyet, csodálatos panoráma nyílt Benidormra, a kisvárosnak hangulatos, szűk utcái, szép fehérre mázolt házacskái, és egy impozáns temploma is volt. Beültünk valami krimóba egy sörre, Matt meghívott mindenkit. Főleg Jessicával beszélgettem, most angolul, az irodalomról, s kiderült, mindketten rajongunk az orosz irodalomért. Most hirtelen nem jut eszembe, Jessica mit tanul vagy mit végzett… így jár, aki lassan ír blogot…. mindenesetre az este folyamán azért feloldódtam.

A kronológiát már nehéz követni, de fel tudok idézni nyilván sok dolgot: az étkezés például úgy nézett ki, hogy magunknak főztünk. Én is főztem néhányszor: például curry-s csirkét rizzsel, meg Carmennel, a német lánnyal palacsintát gyümölcssalátával/zöldséggel, a később érkező olasz Alexszel paradicsommártásos tésztát. Együtt pedig, Adrian irányításával paellát. Az első napokban tenger gyümölcseivel (itt ízlett először a rák, a kagyló stb.), az utolsó napomon pedig nyúlhússal és csirkével. Nagy élmény volt együtt készíteni, lereszelni a paradicsomot, vagy villámgyors mozdulatokkal alliolit (fokhagyma+olivaolaj – krém) készíteni. A reggeli kérdéses volt, igazából amit találtunk, éppen az volt, de ez néha kimerült egy-két darab kekszben. Engem azért ez kicsit zavart. Adrian ugyanis egy-két napra Tarragonába utazott sátrazni a barátaival, és ez alatt az idő alatt csupán engem zavart, hogy nincsen kenyér, zöldség, sajt, meg ilyen reggelinek való dolgok. Ezért végül vettem pár dolgot 10 euró értékében, és mindenki bizonygatta, hogy ezt majd Adrian visszafizeti. Persze ez meg is történt, az utolsó napomon, rettentően nyögvenyelősen, végül szerencsétlen Mirandától vett kölcsön Adrian, és azt adta oda… mondjuk, pár nappal később Adrian édesanyja is bevásárolt nekünk. Mindenesetre nagyon frusztráló érzés volt, hogy már csak néhány nappal az utazásom előtt 10 euró nincs a zsebemben, mert az a kis pénz is sokat számított az utolsó napokban, Valenciában végül kb. ennyi pénzt kellett beosztanom az öt napra. A főzés viszont jó élmény volt, amikor egyedül bizonyíthattam, akkor is, illetve, amikor többen főztünk, az is „jó buli volt”, főleg Alexszel, az igazi olasz „tésztamesterrel”. Az észak-olasz srác ugyanis imádta a tésztákat (mint én), azt mondta, a tészta bármivel jó. Amilyen mártást csináltunk, azzal is isteni volt. Fabio és Jessica szerette volna, ha készítek gulyást, de erre végül nem került sor. Jessica és Fabio távozta után érkezett Alex, később Carmen is elment, és akkor érkezett egy cseh lány, aki csak angolul beszélt, de spanyolul annyit sem értett, hogy „hola”. Nagy élmény volt, amikor Carmennel, aki Jessica mellett szintén tetszett, elmentünk kettesben a tengerpartra; a „titkos úton”, vagyis nem busszal, hanem egy töltést követve, alagutakban, és erdőben, eléggé vadregényes úton. Útközben persze angolul beszélgettünk, mert ugye egyre inkább kiderült, hogy a spanyol kommunikáció csak Matt „követelménye”. Szóba került a politika, Merkelről, ha jól emlékszem, neki sem volt túl jó véleménye, hasonlóképpen, mint Málagában Katarinának. Hasonlókat mondott, hogy irányítják, nem elég erőskezű, ugyanakkor a jelenlegi német politikai palettán mégiscsak a legjobb. Hallott Orbánról, politizáltunk, menekültügy, határépítés, mi más. Csorogtunk le a töltésen, aztán beértünk Benidormba. Carmen számára annyira nem volt „lenyűgöző”, mert ő fél vagy egy évet töltött New Yorkban, valami cserediák-programmal. Igen, mert Benidorm felért egy kicsinyített New Yorkkal, és számomra az arcomba magasodó felhőkarcolók nem voltak megszokottak. Szóval, engem az esztétikai silányságával együtt is lenyűgözött a város. Modern volt, rengeteg magas szállodával, és egy-kettő nem is volt annyira ronda… bár, a kultúrházról, ami Adrian elmondása szerint már több éve félkész állapotban van, ne beszéljünk. Valóban, egy fel nem épült, betonpanelekből álló épület-kezdemény volt a benidormi kultúrház. A tengerpart viszont ehhez képest megvigasztalt. Koktélbárok, zenészkocsmák, hamburgeresek mindenhol a bícsen, fehér homok, a távolban sziget, a parton homokvár- de olyan, hogy az már művészet. Egy Burger Kingben átöltöztem, levetettük a törülközőmet a homokra, melyet Carmen el is foglalt. Ő is fürdőruhára vetkőzött, de nem jött be úszni, úgyhogy úsztam egyet, aztán pedig fotókkal kísérleteztünk: a lényeg az volt, hogy felugrunk, és az ugrás pillanatában lőjük el a képet, amikor a levegőben vagyunk. Nehéz volt, Carmennek a rólam készített képe jobban sikeredett. Aztán csatlakozott hozzánk Fabio, Miranda és Jessica, sétáltunk az „óvárosban”,  Carmennel kisétáltunk a mólóhoz, egy vasmacska szobor volt ott, meg egy tenger gyümölcsi étterem, melynek teraszára egy szemtelen sirály is benézett: az egyik vendég tányérjára szállt rá. Kisétáltunk egy hosszú mólón oda is, ahonnan csak a végtelen tenger látszódott. Még egy cseppnyi romantikája is lehetett volna ennek, de nem lett, Carmen nem viselkedett úgy; de nekem azért megdobbant a szívem. Majd ettünk egy hamburgeresnél már a többiekkel, Jessica felpróbálta a napszemüvegemet, és jól állt neki. Foylton úgy éreztem, flörtöl, de aztán rájöttem, csupán „alapból” ilyen természetű. Ettem két „minihamburgert”, Carmen egy vegán burgert, a többiek csak söröztek. Aztán tanakodtunk, hogy felkiránduljunk-e az egyik hegyen lévő fehér kereszthez, el is indultunk, de már sötétedett. Jessicáék nekivágtak, de csak egy séta lett belőle, Miranda, Carmen és én visszaindultunk gyalog a töltésen a villához. Útközben Carmen lopott egy kis narancsot, amit el is fogyasztottunk. Jól sikerült nap volt. Második alkalommal Alexszel dzsaltam be Benidormba. Hiba volt azonban túlságosan bízni magamban azt illetően, hogy emlékszem a „titkos útra”. Merthogy nem emlékeztem, eltévedtünk. Sokáig bóklásztunk, míg megláttuk az alagutat, na az segített, onnan már tudtam. De a visszautat egyébként már inkább busszal oldottuk meg (azzal is véletlenül túlmentünk :D). Alexszel is „tengereztünk”. Az egyébként villanyokat javítani érkező srác nagyon laza volt. Szakáll, füves cigi, fülbevaló…a kommunikáció vicces-érdekes volt, keveset beszélt angolul, spanyolul sokkal jobban, azt viszont én beszéltem keveset. Nagyon örült ő is a decemberi fürdésnek (nekem is hatalmas élmény volt, hogy december 5-én és 8-án is fürödhettem a tengerben). Aztán kvázi várost néztünk: megnéztünk egy lyukacsos sajtra emlékeztető szállodát, és elsétáltunk majdnem Benidorm legmagasabb, M alakú felhőkarcolójáig. Beesteledett, az esti Benidorm igazi partihelynek látszott, „las guapas, wow”, mondogattuk Alexszel nőkre éhesen. A karácsonyi kivilágítás, ostoba vásár-vurstli eléggé idegen volt számomra a környezettől. De hát itt is készülnek az ünnepre, nyilván meg lehet érteni. Beültünk még egy amerikai kocsmába, ahol Alex szóba elegyedett az olasz pincérrel… mi másról beszélhettek volna, mint az Iszlám és katolikus vallásról, és a vallási szent könyvek (Tóra, Biblia, Korán) „törvényeinek” betartásáról. Visszaérünk a buszpályaudvarra, várunk egy kicsit, majd felszállunk. Mint már említettem, túlmegyünk, de nem baj. Egy ízben, Adrian anyukájának segítünk egy benidormi, általa kiadott lakás kitakarításában. Kocsival visz minket oda-vissza, azaz engem, Mirandát és Carment. A mostani munkámhoz hasonló feladatok: porszívózás, ágyazás. Sőt, Adrian anyukájának és Carmennek megmutatom, hogyan kell szépen ágyat húzni. Egy baj van csak: a spanyol nő elszámolta magát, vagy mi, és már kopognak az ausztrál turisták. Be is jönnek, mi még takarítunk, félreállnak és valahogy kész lesz a lakás, csak kínos. Bámulom a tengert a magas épület ablakából, kipróbálom, hátha megjavult a telefonom kamerája, és meg is javul, egyetlen kép erejéig. Később: BL-meccsnézés, kanbuli. Javaslatomra a Gambrinus bárba megyünk, ahol az első napon is söröztem. A Barcelónának szurkolunk, már nem emlékszem, ki az ellenfél. Matt, Alex és én megyünk. Vagyis eredetileg én…Matt utánamrohan, majd a kocsmába beállít Alex is. Örülök, hogy csatlakoztak. Matt szerint fejlődött a spanyolom. Türelemmel javít ki. Tapas: csirkeszárny, nem jó, és sör, „tres canas”, két kör. Mellettünk egy részeg angol próbálkozik, aki Franciaországban élt, most meg itt, és szeretne megtanulni spanyolul, csak egyelőre nem megy neki. Angolul gagyog, és Matt végre elárulja neki, hogy „I’m english”. Aztán valami spanyol szöveg megírásában segít. Jó este. De a következőn, Matt szülinapján, elkap a fejfájás. Nagyon szeretnék bemenni a többiekkel Benidormba bulizni Matt szülinapja apropójából, de szörnyen érzem magam. Gyógyszer, lefekvés, filmezés. Ha már az ivásról tartunk, egyszer megpróbálkoztunk egy „házibulival”: találtunk a fáskamrában ősrégi pezsgőket meg más alkoholt is (gint, vodkát). Nem lettem szívbajos, beleittam az ezeréves pezsgőbe, finom volt, a többiek azért furán néztek. Carmennel voltunk a dj-k, én Parov Stelart nyomattam volna, ő meg Paul Kalkbránert, vagy mit…összevesztünk a zenéken, ő nem akart velem táncolni, hanem csak ugrálni arra a rossz zenére, vagyis „partizni”…csalódott voltam, meg kicsit részeg. Nem jött össze Carmen sem.

Egyébként: azért volt jó, ha volt valami „program”: tehát a házibuli, a meccsnézés, a városnézés, tengerezés, medencében fürdés, ilyesmi, mert különben, ha nem volt munka, akkor csak tespedés volt a nappaliban. Punnyadás, mindenki külön-külön egy laptoppal, csak az ebédkészítésre álltunk fel, ijesztő volt ez a közös magány, ezért indítványoztam a meccset is meg azt is, amikor elmentünk a partra Alexszel. Ő és Carmen volt általában a leglelkesebb. Egyszer hárman is elmentünk egyet sétálni La Nuciában. Kellettek tehát az olyan dolgok, mint például amikor arra csábítottam Carment, hogy ússzunk a jéghideg medencében. Végül sikerült is rávennem, Miranda csak nézett, az olaszok – vagyis Fabio és Jessica még inkább, őrültek vagyunk! Nekik eszük ágában sem volt fürdeni a tengerben sem, nemhogy a medencében! Volt egy 50 centes a medence alján, és azon hülyültünk Carmennel, hogy fel kéne hozni. Adrian dobta bele. Lovagiasan fel akartam hozni Carmennek, búvárkodtam is, de végül nem sikerült. Amikor Fabio és Jessica elment, megöleltük egymást, leírták az email címüket (Facebookon nincsenek). Carmen elmenetelekor, ha jól emlékszem, csak puszi volt. Úgyhogy, jött a cseh lány, meg ott volt még Alex, Matt és Miranda. (Ez most nagyon zavaros, mivel már nem tartom a kronológiát, de most rekonstruálom: tehát elsőként elment Fabio és Jessica. Nem sokkal később érkezett Alex. Aztán elment Carmen, nem sokkal később jött a cseh lány.) Az utolsó munkanapjaimon a könyvtárat szerveztük Adriannal és a cseh lánnyal, ami izgalmas feladatnak bizonyult. A garázs egyik rejtett szobájában akarta Adrian létrehozni a könyvtárat. Először megvizsgáltuk, hova kerülhetne polc, milyen lenne az elrendezés, én javasoltam, hogy legyen egy „olvasó kuckó” fotelekkel, Adriannak tetszett az ötlet. Nagyjából kitaláltuk, hogy hol legyenek a polcok, itt Matt is segített. Aztán következett a rengeteg könyv, köztük sajnos sok rothadó darab kategorizálása. Itt a cseh lány segített. No meg Adrian. Ugyanis sok könyvről el kellett dönteni, hogy kidobandó, avagy sem. Rengeteg fércművet már a külalakja alapján meg lehetett ítélni. De Adrian makacs volt, alig akart megválni valamitől. Ismerős érzés, a gyerekkori könyvei is terítéken voltak. Azért bosszankodtam, mert ennek így nem volt értelme. „We keep it, we keep it…” – vicces volt… mindegy, kiválogattuk a könyveket, csoportba rendeztük őket, rengeteg angol nyelvű is volt köztük. Azonban az elrendezésben már nem segíthettem, mert ekkora letelt a tíz nap, és én találtam Valenciában egy workawayt, ami úgy volt, mégsem működik, de aztán, nagy mázli, mégis mehettem! Alexék elkezdték festeni a könyvtárat, a további fejleményekről nem tudok… a paellakészítés napján, pénteken délután ment a buszom. Végre visszakaptam a 10 euróm, feltöltöttem a benidormi fotóim, és Adrian elvitt az állomásra. Ez történt december 11-én.

Ez a workaway is nagyon ambivalens volt a számomra. Persze, Adrian vár vissza, és reméli, hogy egyszer még visszatérek Benidormba. A srác a workaway oldalán is „véleményezést” írt rólam, hogy egy nagyon rendes, szorgalmas, nyitott és intelligens fiú vagyok. Ez azért jól esett. Viszont attól még a linksége nem volt szimpatikus. Épphogy csak visszaadta a pénzem, néha nem törődött azzal, hogy van-e éppen kaja, és a munkák megszervezésében sem volt a legjobb. Mindegy… jó társaságot hozott össze, amely néha nem volt kellően motivált közös programokra, ugyanakkor mégis szerethető emberek, akiknek örültem, hogy megismerhettem őket. Főleg Jessicát, Carment és Alexet. Persze arról nem is beszélek, hogy azért menő dolog egy ilyen felhőkarcolós város, meg homokos tengerpart. És hát decemberben beleugorni a Földközi-tengerbe… felbecsülhetetlen. Minden másra pedig ott van a többi workaway, például a következő, valenciai….

(A képen balról: Jessica (olasz-angol), Fabio (olasz), Matt (angol), Carmen (német), Zalán (magyar), Miranda (holland)).