A lepukkant állomáson ismét megtapasztaltam a mosdók ápolatlanságát. A kávézóba mentem, részben kicsit felébredni, részben útbaigazítást kérni. Sikerült, megadták az egyik busz számát, SN4, ha jól emlékszem. Kávézom, még látom a buszút szereplőit, meg öreg krákogós spanyol bácsikat. Olyan, mintha hajnal lenne, szinte még sötét, pedig 9 óra is elmúlt. Az már a jegypénztárban kiderült, hogy Sierra Elvirába nem lehet az autobuszállomáson jegyet venni. Így a granadai tömegközlekedéssel kell egy bizonyos Comedores Universitarios megállóig eljutnom, ami viszont nem teljesen egyenlő az Egyetem épületével… angolul persze nem beszél senki, a taxisok sem, nem könnyítik meg a dolgom, és mindenki más buszról beszél. A térkép sem világos a megállóban, teljesen össze vagyok zavarodva. Végül találomra felszállok az egyik buszra, és a sofőr azt mondja, hogy ő közel tesz le ahhoz a megállóhoz. Igaza lesz, kicsit kell előre gyalog olni, nincs messze. A buszmegálló utcájának egyik oldalát park határolja (Fuente Nueva), a másikat egy sportpálya, valószínűleg az egyetem egy részéhez tartozik. A rozzant lépcsőnél szétesett, füvet szívó fiatalok gyűlnek össze: ők lennének az egyetemisták? Két srácot megkérdezek Sierra Elviráról, azok egy idős házaspárhoz irányítanak. Ők pedig felvilágosítanak, hogy a buszok összevissza járnak, és sosem lehet tudni. Na fasza. Ami Santa Fe felé megy, az egész közel tenne le. Aztán begördül a Pinos Puente feliratos busz, az öregek bőszen integetnek, hogy ezaz,ezaz, ami neked jó! A buszsofőr mogorva, esik az eső, és nagyon kell wc-znem. Ködbe borult hatalmas hegyeket látok a párás ablakból. Szerencsére az út rövid, alig több, mint 20-25 perc. A sofőr szól, hogy hol szálljak le, ez végül rendes tőle. A címet nem kell keresni, mert a megállóban már szinte látom a fehér kerítést, és rajta a feliratot: Fundación Escuela de Solidaridad. Megérkeztem.