Constantino, az alapítvány román ezermestere, és egyben legviccesebb figurája (erről majd később) átkísér a 9-es házhoz, ami lényegében két utcányira van a közösség „székhelyétől”. Csupa fehér ház, csendes, nyugodt környék, a hatalmas terasz-főtér villanyoszloppal és kockakővel – a falu egyből megtetszik. Bemegyünk, az előszobában egy matracféleségen elterül egy srác, alszik, mindenhol szétdobált ruhák, cuccok, étel, hatalmas a rendetlenség. Két emelet, felmegyek, lerakom a cuccom, az egyik emeletes ágyon még valaki alszik. Lemegyünk,kis idő múlva Constantino ott is hagy. Sok a fiatal, kicsit mindenki szétesettnek vagy hippinek néz ki, mindenki spanyolul beszél. Nem erre számítottam. Kimegyek dohányozni, azt se tudom, egyáltalán szabad-e, de a házban szétdobált csikkekből és a fű émelyítő szagából arra jutok, hogy valószínűleg igen. Pár ember odajön, szabadkoznak az angoljuk miatt, én meg a spanyolom miatt, na ez jó lesz, gondolom. Egyre több ember kerül elő, Sophia, a német lány mindig mosolyog rám. Alfonsóval, a sevillai sráccal tudok beszélgetni, jól beszél angolul, vele filmekről diskurálunk (kiderül, h. Tarr Béla az egyik kedvenc filmrendezője, aztán amikor a svéd Johanna megérkezik, akkor kiderül, hogy a másik kedvenc filmrendezője Ingmar Bergman :D). Aztán David, aki egy 17 éves srác a faluból, az alapítvánnyal nőtt fel, sakkozni hív, persze elnézem néhány tisztemet, erre a fejére mutogat, „gondolkodj”, és visszacsinálná, bepöccenek, micsoda pökhendiség ez, ezt utálom a legjobban és tiltakozom. Persze szégyellem is magam, mert az igéző szépségű olasz Valentina a parti előtt kért meg, hogy tanítsam sakkozni, illetve szeretné figyelni a játékot, hogy tanuljon. Még kínosabb viszont, hogy valahogy szóba kerül a futó neve, és Valentina megkérdezi, hogy mondják angolul, mire 1 perc izzadságos agytorna után kinyögöm, hogy „bishop”, de akkor ő már nincs ott. Aztán betoppan Johanna, a svéd lány, aki saját állítása szerint egy kicsit beszél spanyolul, de nekem úgy tűnik, ez már bőven középszint. Mindenesetre megnyugszom, mert úgy tűnik, az angolja még így is sokkal biztosabb. Pláne Alexandrának, a kanadai (ám letagadhatatlanul ázsiai szárm.) lánynak, aki meg se szólal spanyolul, és Johanna után nem sokkal érkezik (lehet, hogy már hétfőn, csoda, hogy emlékszem). De előtte még, úgy délután fele elmegyünk a környék hegyei közé. Mászunk, túrázunk, nagyon jó, Sara, egy másik olasz lány a spanyol ragozást tanítja, és kiderül az egyik alapvető spanyol kifejezés is, amit boldogan ismételgetek: me gusta…azaz I like… azaz szeretek… . Joni, a srác Cadizból biztat a hegymászásra, én vonakodom, aztán összeszedem a bátorságomat, miután látom, hogy több lány is útnak indul, na kérem, akkor mi ez nekem, végülis pár éve Lengyelország legmagasabb pontján voltam a zuhogó esőben, most meg egy köves dobot kell megmászni 30 fokban. Könnyű is, lefelé nehezebb, de mint látjátok, túléltem. Közben az is kiderül, hogy a jointot úgy kell elkérni, hogy: „Puma, puma!”. De ekkor még nem merek, vagy inkább nem akarok szívni. Közben megismerkedem Luis-val is, ami azért érdekes, mert ő tartott korábban színházi workshopot. Előre biztosít, hogy ő megpróbálja, de az angolja nagyon rossz. „Don’t worry”, mondom, nem is igaz, tök jó az angolod. Megismerkedem Isával is, a német lánnyal, aki nagyon domináns személyiségnek tűnik, szinte azonnal kiderül, ő az önkéntesek feje, fél évre jött, és abból már nagyjából három hónap le is telt, tehát a mostani csapat legrégebbi tagja. A szobánkban a korábban említett Sergio (kölyökképű, lassú beszédű, busa fejű srác, az angol erősen töri) mellett még Johanna lesz a szobatársam. Két gyönyörű spanyol lányt váltunk, akikkel kb. csak egy köszönés erejéig találkozunk, mert ők aznap már elmennek. A nap megszégyenítő pontja volt számomra, amikor sajnos a magamtól nem is túl távol álló attitűdöd felvéve, mintegy „mártírként” az egész társaságot lefotózom a lányok búcsúja alkalmából, talán Sara vagy Isa meg is említi, hogy én nem vagyok akkor rajta, és ez így nem jó, erre legyintek és ők bepózolnak. Amikor később Sara megkér, hogy küldjem el, meg amikor már a facebook-on viszont is látom, még mindig keserűséget érzek. Az este a másodikon levő tágas és rendetlen teraszon telik, van kanapé, sör, meleg étel, amit az önkéntesek főztek. A társalgás főleg spanyolul folyik, én, ha jól emlékszem Johannával angolul, és talán az is még az első este része, hogy összenézünk: a sör vizezett és nagyon szar. Meg emlékszem, hogy frusztrációt okozott a deszka nélküli wc, a kosz és a zaj, a nyelv okozta kétségbeesés mint alapérzés. Aztán lefeküdtünk, mármint csak Johanna meg én, mert Sergio valószínűleg Isával aludt, a lány a teraszon való iszogatás közben már a karjai közt volt. Isának úgy tudom, barátja van, a szőke és jó alakú német lány később is „kapós” volt, de erről majd később. Biztos vagyok benne, hogy Johannával beszélgettünk, és abban is, hogy jó volt, talán a tanulmányainkról, tényleg nem emlékszem már. A pillanatok megmaradtak és emlékezetesek voltak: Alfonso fetreng a szoba közepén, Daviddal sakkozunk, Valentina odaül, Johanna belép, Sara tanít, megmásszuk a hegyet, alattunk az olívaföldek, Sophia bunkóvá válik, ki tudja, miért, a képből kimaradok, mert én csinálom, Alfonsoval és Johannával a filmes téma, a sör rossz, a wc undorító, Johannával beszélgetés lefekvés előtt.