Szombat reggel volt, és tudtam, hogy este 6kor indul a buszom Granadába, Andalúciába, egészen máshova, új kalandok felé, hogy hétfőn már dolgozni fogok, meg fogok ismerni rengeteg embert. Ezen a napon még magam lehetek, még bejárhatom Barcelona egyes részeit. Reggel nagyjából összepakoltam, majd elhatároztam, hogy Picasso-kiállítás és tenger, csak belefér mindkettő, jó kevés értéket vittem magammal, mert tudtam, hogy a tengerparton nem lesz csomagmegőrző vagy ilyesmi. Az első tervem az volt, hogy iszom egy kávét azon a helyen, amit csütörtökön kinéztem, hát persze, szombat volt, és be volt zárva. A Picasso-múzeum felé indultam, és útközben próbáltam szimpatikus helyet keresni. Találtam is. A bárszékek az utcán, a pult pedig tulajdonképpen a kávézó ablaka, itallappal és hamutállal, benézve képek, és a valódi bárpult. Kértem egy eszpresszót, elszívtam egy cigarettát, igazán kellemes volt. Mentem tovább, megtetszett egy parkos ,szobros tér, ezen a környéken még nem voltam. Ki értem az Arc de Triumpfhoz, most egyedül is végigmehettem a pálmasoron, rábámulhattam a térképre, bár valami még most sem stimmelt. A Ciutadella-park mentén a térképet bújtam, hogy melyik kis utcában lehet a Picasso-múzeum. És akkor rájöttem: ó, hát ez az a negyed, melyről Feta annyit beszélt, hogy itt érdemes sokat sétálni, ha még valamit látni akarok a városból: ez a Born. A Barri Gotic-hoz hasonló szűk utak határolták, kellemes vendéglátó helyekbe kukucskáltam be, tömeg volt, maga a Picasso-múzeum is minden feltűnés nélkül lappangott egy szűk utcában, az ajtónál várakozó emberkígyóról lehetett csak megismerni. A belső udvarba csak úgy besétáltam fotókat csinálni, aztán pedig tudakozódtam, hogy hogy van a bejutás, kiderült, negyedóránként indulnak csoportok, férőhely még a félóra múlva kezdődőkre van, viszont a sort kiállni is legalább annyi. Gondolkodtam: sor, jegyvétel és tenger, majd vissza, vagy sor, jegyvétel, kiállítás és tenger, vagy tenger, sor és jegyvétel és kiállítás, vagy hogy, csak beleférjen az időbe, még kajálni is kell, de most csakazértis a mekiben fogok, a díszes mekiben, mert az mekkora buli. Képtelen voltam döntést hozni, ott vakartam a fejem a tömegben, a múzeum előtt, de végül győzött bennem a víz utáni vágy: hiszen múzeumban már háromszor is voltam ittlétem alatt, a tengerbe viszont eleddig csak a lábamat lógattam bele, hát hadd érje minden porcikámat, aztán ha megunom és lesz még idő, hát természetesen megnézem a Picassot. Nyakamba vettem a lábam, vágtam át a Bornon, Barcelonita felé, persze eltévedtem egy kicsit. Újra a kikötő, a vörös téglás múzeum, de most sietni kell. Rövidebb útra számítottam, végre elértem a tengert, amikor eszembe jutott, hogy nem hoztam törülközőt. Ekkor már nem érdekelt, a homokba gázoltam, megakadt a szemem egy-két bikinit viselő turistán. Egy szimpatikus családot megkértem, hogy figyeljen a táskára, majd belegázoltam a tengerbe. Kellemes volt, úsztam egyet, a vízben nem sokan voltak, a parton annál többen. Lebegtem, sodort a víz, fújt a szél, egyre erősebb hullámok dobáltak. Eszembe jutott Görögország, Olaszország, mennyi éve már, hogy a családi barátokkal a hullámokon lovagoltunk. Egy kacagó kisgyerek vált belőlem, a gyerekek mellé mentem és a sekélyebb vízben vetettem rá magam a fölém tornyosuló habokra. Hatalmas élmény volt. A parton észleltem igazán, hogy elsodródtam, alig találtam meg a helyem, de aztán mégis, megköszöntem a táskára való figyelést, száradtam, napoztam, majd rejtvényt fejtettem, a mindenem homokos lett, de jólesett. Kagylót kerestem, hogy hazavigyem. Fél percenként érkeztek  a félszeg mojito- és sörárusok, finom, vékony hangon cincogták: Mojito! Beer! Lila színű hűtőtáskával járkáltak. Az egyikkel szóba álltam, vesztemre, nem akart leszállni rólam, de 2ért csakazértsem fogom megvenni a szarát. Aztán egyszercsak megkívántam a hideg sört, az egyiket megszólítottam, majd kiugrott a bőréből, lealkudtam 1,50-re. A következő heroinnal kínált, de mondtam, hogy nem, köszönöm. Jó sokáig zuhanyoztam, ez tök jó, hogy volt, alaposan lemostam magamról a homokot. Ott termett a család is, aki a táskámra vigyázott, megkérdezték, honnan jövők, és ha jól emlékszem, ők is valami kelet-európai országra tippeltek. Az apa bátran beszélt angolul, én is makogtam egy-két szót spanyolul, büszkén mondtam ki, hogy vágom, katalánok vagytok! Igen, a fickó büszkén bólogatott, Barcelona vonzáskörzetében élnek. Aztán tanácsot kértem: mondjon valami olcsó és jó éttermet a közelben. A magyarázást nehéz volt megérteni, sokáig tartott, de sikerült, nem konkrét helyet ajánlott, hanem egy utcát, ahol sok étterem van. Megtaláltam, közben már baromira kellett wc-re mennem, így most az első szempont az volt, hogy olyan hely legyen, ahol van mosdó, de csak nem volt. Vagy csak nem láttam és nem mertem megkérdezni, mert az milyen már, hogy nem az az első kérdés, van-e tapas, hanem az, hogy van-e mosdó. Görcsösen sétáltam tovább, kiértem a kikötőhöz, wc-t kerestem mindenütt, de nem találtam, csak valami parkolószerűséget, ahol csak valami speckó kártyával lehetett pisilni, még ilyet! Akkor már a mekitől sem voltam messze, egye fene, elindultam a Ramblán szemben a tömeggel, és akkor megláttam egy Burger Kinget, beosontam, koszos volt, megtaláltam a wc-t, nyitva volt hálistennek, és találkoztam életem egyik legrosszabb wc-jével, konkrétan az egész kicsit el volt mozdulva a helyéről. Sebaj, kimenekültem a helyről dolgom elvégeztével, majd visszabámultam a csirkés szendvicsek plakátjaira, a gyomrom kordult egyet és én gondolkodóba estem ismét, de erőt vettem magamon és továbbindultam. Az árakat látva azonban nem sokáig jutottam, visszabattyogtam a Burger Kingbe, már nem érdekelt, itt eszem és kész. Nem is volt rossz, de a sok kajától kicsit megfájdult a hasam, újra wc-znem kellett, az órámra néztem, épp csak arra lesz időm, hogy még bepakoljam a maradék cuccot, basszus. Joláéktól már reggel elbúcsúztam egy öleléssel. Most üres volt a lakás, de még mindig piszkosnak éreztem magam a homoktól, úgyhogy nagy dolgom után egy hatalmas fürdőt vettem, az idő röpült, rájöttem, hogy még szendvicseket sem ártana csinálni, és amikor befejeztem, már tényleg nagyon kevés idő volt, és nem kalkuláltam magam a bőröndöm súlyát. Izzadtam, de közeledtem a cél felé, az északi buszállomás felé. Két embertől is megkérdeztem, hogy jó kocsiállásnál vagyok-e, lihegtem, megnyugodtam, mert igen. Az AlSA busz fölém tornyosult, én pedig felszálltam, a busz 6 óra után pár perccel elindult. Az ablak mellé szólt a helyem, szerencsére.