Madrid alatt, dél felé, egy nagy rakás semmi, puszta után van a festői város egy hegyre felkapaszkodva. A fővárostól busszal kb. 45 perc alatt ott lehet lenni viszonylag olcsón. Aki Madridban tölt 4 éjszakát, mindenképpen az egyik napját szánja Toledóra. Ha Madridban darabjaiban, részenként találunk valami szépet, különöst, akkor Toledóra azt mondhatjuk: egy egységnyi csoda.

Igaz, a buszpályaudvar egy szocreál-szerű kockaépület a forgalom közepére dobva, a külváros nem kecsegtet semmi reménnyel, olyan semmi különös, de a távolban már látni egy dombot, rajta ódon falakat, na, az az óváros. Egyszerűen el kell indulni felfelé, feljebb és feljebb kell jutni az utakon, míg elérünk az óváros lenti kapujáig. Innen szerpentin visz feljebb és még feljebb, az óváros szívéig. Borult volt az ég, mégis sütött a nap, egy bizonyos magaslati pontról már lehetett látni az óváros bizonyos részeit és persze a külvárost. Ahogy feljebb értem, a látkép még jobban és jobban tetszetős volt, ezt fotóval sokszor megörökítettem. Már a város középkori látképe megtetszett, itt sok látnivaló lesz, tudtam, katedrális, palota, zsinagógák, múzeumok, mór tornyok… először tehát egy információs központba léptem be, ott vettem térképet, majd egy már korábban látott, szimpatikus kávéházba letelepedtem, hogy megtervezzem kicsit az utat, merre menjek, mit nézzek, satöbbi. A térkép abból a szempontból is jó volt, mert fel volt tüntetve, hova mennyibe kerül a jegy, mi ingyenes és hasonlók. A fontosabb helyeket még Mamásan be is karikáztam. Visszamentem a „kiindulási ponthoz”, vagyis az infóponthoz, innen ugyanis (legalábbis a térkép szerint :D) jól be lehetett látni az útitervet, egy nagy kört lehetett tenni a városban, persze a magjába be-bemászva.

Így a Bisagra Kapunál indultam el, mely szintén városkapu volt, kapocs az átlagos külváros és a középkori, szűk utakból, emelkedőkből álló óváros között. Toledóban rengeteg történelmi emlék van, nem tudom, mennyire írjam ezeket le, mikor ott voltam, igyekeztem sok épülethez hozzáolvasni az útikönyvből, melyekre nyilván csak homályosan emlékszem, és nem tudom, hogy most írjak le pontosan mindent, vagy inkább fessem, még inkább skicceljem fel a városban tett séta szubjektív benyomásait. Azt hiszem, ez a blog nem történelemkönyv, illetve nem akarom, hogy az legyen, ezért inkább az utóbbit választom.

A város szélső pontjain kisebb-nagyobb kapuk, diadalívek helyezkedtek el, de a Bisagra Kapu valahogy jobban feltűnést keltett a többinél: hatalmas, vaskos bástyái között áthaladva meglepetésszerűen csúcstetős, templomszerű folytatás következett, mely kecsességével már nem is volt annyira diadalívszerű. Arrabal temploma a nevéhez híven egy mór toronyból átalakított templom szintén a város bejáratánál. Megkerültem a tornyot, ám a templom ajtaját hiába kerestem. Felfelé vitt tovább az út, és hamar kiérkeztem a város főterére, ám ehhez még hasonló kapuk tömkelegén kellett átmenni. A város szélének ívét követtem tehát, ami jobban hasonlított egy szerpentinhez, mert felfelé haladva és lefelé nézve a már megtett út épületeit láttam: a kapukat és a mór templomot. Így jutottam el a Plaza Zocodoverre, amely azonban nem árasztott különösebb „középkori hangulatot”, mégis lüktetett, érezni lehetett, hogy valóban ez a központ, a város szíve. A nagy, díszköves placcot kopár fák díszítették, szétnézve modernebb, de impozáns, sárgás, vöröses épületek helyezkedtek el, alagsoraikban az urbanizáció erős jelei: McDonalds, Burger King, digitális szaküzlet… Szemben velük viszont a tér keleti sarkát már az arab eredetű vár, az Alcazar őrizte, mely később keresztény fennhatóság alá került, királyok székeltek benne. Egy kisebb, szűk lépcsőn, egy kulcslyuk alakú boltíven áthaladva Don Quijote vasszobrába ütköztem, a vár lenti oldalán húzódó Santa Fe utcának két oldalán múzeumok: a várral egybeépült Hadtörténeti Múzeum, illetve a barokk stílusú bejárattal rendelkező Santa Fe – amolyan szépművészeti-szerűség. Az alapvetően számomra eleddig abszolút román stílusú behatást mutató városban jól esett rácsodálkozni a „kilógó”, túldíszített kapura. A múzeumba pár perc megfontolás után úgy döntöttem, nem megyek be. Elhagyva a főteret és az Alcazart, beljebb és beljebb haladva szűk sikátorokon, lépcsőkön keresztül haladtam a Katedrális irányába, s néhány utcácskába benézve a vakító téli nap fényében felfedezni véltem egy-egy templomtorony sziluettjét. Délibábszerűen tűnt fel a Katedrális csúcsa is. Út közben kisebb, kávézókkal tarkított, romantikus „terecskéket” láttam, de egy nagyobb színház is elterült lustán az egyik tér közelében. A Katedrális hátsó kapujához értem. A vasrácsos kapu mögött egy gyönyörű boltív fogadott rózsaablakkal és egy órával. A sevillai katedrális jutott eszebe, a toledói is egy hatalmas, gótikus csoda volt: ehhez mérten a látogatói jegy abszurdan drága. Szemfülesen és ravaszul be-be lestem a nyitva hagyott kapukon és néhány fotó erejéig megörökítettem a templombelsőt is. Illetve nem is, ha jól emlékszem, be lehetett menni a templom egy részébe ingyen, a belépős részt kötelek zárták le, és ahogy említettem, néhány faragott oltárt le tudtam kapni. A toledói katedrális minden idézőjeles „csalódása” csak annyi volt, hogy végül nem mentem be, csak az említett előtérig. A templom nem egy téren állt, mint a sevillai, hogy jól körbe lehessen járni, szorosan egybe volt épülve az őt körbevevő várossal. A katedrálist elhagyva a város mértani közepe felé haladva vált Toledó egyre turisztikusabbá. Egymás mellett zsúfolódtak a „fegyverboltok” – a híres toledói acél páncél, kard, sisak, kés, tányér, olló, tőr formájában csillogott-villogott. Boldogan fényképeztem a kirakatokat, amíg rám nem szóltak. A katedrális elülső részén jártam, boltíves kapuk mellett haladtam el, és végre teljes pompájában láthatóvá vált a gótikus torony. Valóban a Giraldára emlékeztetett. A katedrálissal szemben a püspöki palota, nem sokkal arrébb a Városháza helyezkedett el, mely nem sokban különbözött az eddigi összes, kéttornyú városházától, amit láttam Spanyolországban. Ebédidő volt, és egy közeli, kisebb téren viszonylag, spanyol árakkal mérve olcsón kínáltak menüt egy étteremben: betértem hát. Nagyon tetszetős, számomra „tök akter” hely volt, napóra szerű acél-díszekkel és nagyon jópofa festményekkel. Minden nagyon finom volt, ha jól emlékszem, az előétel kisebb adag milánói, aztán meg valami kolbászos pörköltszerűség. A cechet pedig egy piros tejmelegítő bádogpohárban kínálták. Jóllakva továbbsétáltam a város délnyugati széle felé. A Santo Tomé templom alapját szintén egy mór torony képezte, hasonlított az Arrabalra, csak nagyobb volt. Ha bementem volna, egy híres és gyönyörű El Greco freskót tekinthettem volna meg, de mást választottam. Sétálni kezdtem Toledo zsidó negyedében, melyet a macskakövezet közötti, kék mázon fehér gyertyatartó – kövek jeleztek. A zsinagógákat nehéz volt megtalálni, mert nem tűntek zsinagógának… a bóklászás közben azonban a város széléhez értem, és lepillantva egy szurdok és a Tagus folyó festői látványa fogadott. Átpillantva a túloldalra, egy szikladombon egy katolikus remetelak állt zordan. Sétálgattam a szurdok peremén, meg-megálltam a kopár fák közt. Így jutottam el az El Greco múzeumig. Kicsit csalódtam, mert a rengeteg életrajzi és történelmi adat után kevésnek tartottam a művész valódi munkásságából álló képtárat – melynek nagy részét a 12 apostol portréi alkották. Mégis úgy éreztem, habár rövid volt a kiállítás, mégis, az apostolok miatt érdemes volt megnézni. A fény-árny játéka mesterien tükröződött az arcokon, a szemekből sok mindent ki lehetett olvasni, az ábrázolás egyszerre volt romantikusan túlzó és realisztikus, hétköznapi. A múzeum után egy gyönyörű fehérre mázolt zsinagóga következett: ez volt a Fehér Szűz Mária Zsinagóga. Az egyik legrégebbi zsidó templom Spanyolországban. A különös megvilágítások tették a fehér oszlopsorokat kísértetiessé. Az ősi templom hidegséget, nyugalmat és tiszteletet ábrázolt. A homokkő faragványok mestermunkára utaltak. A zsinagóga megnézése után, kissé arrébb, már inkább a nyugati, mint a déli oldalon egy kertben elrejtett a városba abszolút illő vöröstéglás gimnáziumot fedeztem fel –  majd láttam, hogy az épület a kertből kifut az utcáig, ahol sétáltam, összeér szinte egy templommal, és még a térképen is jelezve van: Escuela de Artes y Oficios, azaz Művészeti és Kereskedelmi iskola. Romantikus gondolatok kavarogtak a fejemben, milyen jó lenne ide járni, vagy itt tanítani! Az említett templom már nagyon a nyugati oldalon volt, szinte teljesen körbejártam a várost, ha úgy vesszük, persze be-bevágtam a belsejébe, ahogy tettem a Katedrális esetében is. Ez volt a szintén gótikus stílusú Szent János Monostor, viharos történelme alatt spanyol és portugál kézben is volt. Egy parkban, nem messze e monostortól ettem valami gyümölcsöt, majd elhatároztam, hogy itt, az északnyugati oldalon keresztül visszamegyek a Bisagra kapuig, talán még megnézek ezt-azt, de alapvetően a buszpályaudvar felé veszem az irányt. Különben is, már sötétedett. Milyen jó lenne andalogni egy lánnyal, akit szeretek! Megmutatni neki ezt a csodás várost! Az alkonyati gondolatok sűrűjében eltévedtem, ahogy ezáltal a városban is. Hirtelen azon kaptam magam, hogy nem tudom, hol vagyok. Egy irányba tartottam, amiről azt tartottam, végtére is majd valahol északon kilyukad, de csak mentem és mentem, és nem lett vége. Az agyam és a szemem elfáradt: láttam múzeumokat, műemléknek tűnő épületeket, de az útikönyvben már türelmetlenül lapoztam ki, hogy mi micsoda. Igazából csak a lelkiismeretem miatt néztem ennek utána, egyébként már túlzottan nem érdekelt, vonzott már a hazamenetel, a buszút kényelme, az elmerengés, zenehallgatás, miközben újból Madridba érek. Siettem hát. Végül északon kerültem ki a városból, amely mint a kisgömböc, bekapott és nem eresztett. Sötét volt már, mire az óvárosból a külvárosba és a pályaudvarhoz vezető úton baktattam. A kivilágított városra néztem vissza, szívfacsaró, ki tudja, mikor jutok el ide legközelebb, de megfogadtam, hogy visszajutok, és nem egyedül. Ki tudja mikor, de ha az életembe belép az a leány, akit feltétel nélkül szeretek majd, kijár neki, hogy együtt töltsünk egy napot a szerelmes Toledóban.