Ködbe borult a reptér, a félhomályban látni a wizz- és ryanaireket. Ott tornyosul a mi gépünk is. Várakozás tömött sorokban a reggeli hidegben és ködben, aztán felengednek a gépre. A stewardess-ek zavarba ejtően szép lányok. Az ülőhelyem nem az ablak mellett van, egy középkorú magyar pár mellett foglalok helyet. A férfi percenként kifotóz a párásodó miniablakon. Elkezdődik a felszállás előtti "petting", most eszembe jutnak a régi repülések - a kapitány (Magyar Hajnalka) bemutatása, oxigénmaszk felvételének elmagyarázása. Odafigyelek, becsatolom a biztonsági övem. Felszállás, bedugul a fülem, de jólesik, maga a repülés is relaxáló, el is bóbiskolok. A fellegek fölött hallgatom a Jesus Christ Superstart. A stewardess-ek körbejárnak a méregdrága utastéri kafetériával, a fő-utaskísérő férfi mézesmázos akcentussal próbálja rábeszélni az utazóközönséget a vásárlásra. Aztán közeledik a leszállás. Meglátom a tengert, és a várost, és el sem hiszem, hogy ez megtörtént. Pedig amikor írom e sorokat, már a Saló de Tinell kőlépcsőin üldögélek, szemben a Placa de Rei-jel. 

Szóval most azt mesélem, hogy ülök a repülőn, és önkéntelenül esnek ki számon a szavak: "jézusíristen", vagy "arohadtéletbe", esetleg "aztaqrva", nem tudom, Mert egy tengerparti várost látok, felülnézetben. És két órája nem vagyok Budapesten. Az üléstársaim mosolyognak. A repülőgép bedől, a nő aggódni kezd, durva, mert valóban oldalt van a tenger, s nem alattunk. Aztán leszállunk szépen, ahogy kell, meg is tapsoljuk Hajnalkát. Újabb wizzaires kedveskedések, köszönjük, kellemes időtöltést, örülünk hogy cégünket választották, satöbbi. A helyünkön maradunk, úri türelemmel, elfojtom magamban a tolakodó Mamát, és várok. Szinte utolsóként szállunk le. 

Na úristen. Hát így. A nyelv, mint egy forgószél sodor el, itt bizony az alaphangzavar latin nyelvű. A kiírásokról nem is beszélve. Persze, a poggyászkiadót még könnyű megtalálni. Meg a mosdót, ami olyan átlagosan mocskos, szóval semmivel sem tisztább, mint Ferihegyen, sőt. Elég büdös van. Megjön a csomagom, irány a vonat, veszek T10 jegyet, ami tulajdonképpen egy 10 útra érvényes BKV és Máv kombinált bérlet. A jegyárus lány ingerült, pedig csak nem hallottam, hogy mit mondott. A vonat felé haladva szarszag van, nincs mit ragozni. A vonat is kicsit visszataszító, de csak az érzés, ránézésre semmi baj vele. Feltünedeznek a repülő jól ismert magyar arcai. Két idősebb katalán mellettem mintha hangosan politizálna. Szerencsére meg van a megálló (Passeig de Gracia), és még egyet kell menni az L4 metróval. Hosszú aluljárózás előzi meg az L4 megtalálását, ami egy jól ismert alstom járat. A metró amúgy semmi különös. Inkább útvesztőnek nevezném, a ki-be csapható csomagajtókban van valami leplezhetetlenül primitív, ahogy csapkodjuk magunk után. Az automata ajtó, mely csak jeggyel érvényes, már kifinomultabb. Mozgólépcső nincs, vagy nem találkoztam vele, csal lifttel. 

Véget ér az "érjekmároda" rutinutazás. A Giróna megállónál alaposabban körülnézek, hiszen itt fogok lakni. Ez egy kisebb kereszteződés, ám forgalmas, jó koszos, sok a szemét, a csikk. Mégis van benne valami. Nyilván valami Barcelona, ami roppantul tetszik nekem. Az ablakokból katalán zászlók lógnak ki. Van két pékség egymás mellett, meg egy papír-írószer bolt, meg egy Farmacia. Elindulok a keresett bérház felé.