Nos, október 28, szerda van. Bele kéne húznom. Szóval megpróbálom summásítani, ha van ilyen szó. A Fetával való találkozásnál tartottam. Most amúgy már több, mint két hete Sierra Elvirában vagyok. Épp most pedig Atarféban, a Granada felé eső legközelebbi faluban. Magos olívabogyóról marcangolom le a húsát, és Alhambra sört kortyolok. Eljöttem a helyről biciklivel, most jó egy kicsit kiszakadni. Szóval Barcelona, igen, október 7.
Feta úgy kezdi, mint egy profi idegenvezető. Megkérdezi, miket tudok Katalóniáról, és persze mondom, hogy függetlenedni akarnak, ezt mindenki tudja. Feta továbbfűzi és mesélni kezd a politikáról, meg hogy még így is csak 40 százalék voksolt a függetlenség mellett, viszont rengetegen elmentek szavazni, és ezzel az aránnyal nyert a Függetlenségi Párt. Feta viszont azon a véleményen van, hogy az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja, az emberek csak a balhé miatt mennek ki a tüntetésekre, és ha spanyol nemzeti ünnep van, akkor azt ünneplik. Az egész függetlenségi harc reménytelen, mert még így is kevesen vannak. Aztán a Franco által elszenvedett diktatúrára térünk át, sok épületet lerombolt, és újra kellett építeni. Az Arc de Triumf, a franciák által adományozott diadalív lenyűgöz, aztán jön a pálmasor, egy feka füvet kér vagy árul, de ez itt természetes. A sétány végében rajzolt térkép a talpunk alatt, Feta magyaráz, de én még nem tudok semmit, egy napja vagyok itt. Továbbmegyünk a Citadella Parkba, itt van a Katalán parlament. Megcsodáljuk, bemenni nem lehet, rendőrök őrzik. Aztán a szoborcsoport a szökőkúttal, a tervezők között ott a fiatal, egyetemista Gaudi. Most dél felé vesszük az irányt, jön a „kereskedelmi negyed”, a World Trade Center barcelonai illúziórombolásával, a Bálna humorával, a villamossín közti zölddel, és a tengerparttal. Telik az idő, ez már Barcelonita, itt ugye már jártam. A tengerhez érve lábunkat belógatjuk majd beszélgetünk Feta filmes munkáiról, az egyetemről és a VMG-ről is, miről másról. Feta kedvenc helyén eszem egy csirkés szendvicset, amiben olívabogyó is van, isteni.
Aztán Kolombusz-szobor, majd gyors döntés: habár sötétedik és borús az ég, de látogassuk meg a Park Güell-t. Hosszabb metrózás, közben Feta kifejti, hogy nem érti a barcelonai feliratokat, amelyek nagypn random módon működnek: spanyolul , katalánul és angolul is van kiírás, de hogy mi a fontossági sorrend, az már részletkérdés, van, hogy csak katalánul, van, hogy csak spanyolul, de előfordul, hogy mindkét nyelven kiírnak valamit.
Leszállunk a dombtetőn, esik az eső, de a vöröstéglás negyed azonnal megtetszik. Feta lakna itt, és én is, de mondja, hogy ezen a környéken az apartmanok mind ki vannak adva. Aztán egy szabadtéri mozgólépcsőn utazunk egyre feljebb. Megérkezünk a parkba, ami gyönyörű lenne, illetve az is, csak zuhog az eső és hideg és sötét van, fényképezni pl. esélytelen. Nem baj, látom Gaudi házát, a főkaput, a cukormázas épületeit, melyeket annyira szeretek. Lecsorgunk a hegyről gyalog azesőben, a Girona negyedbe érünk, nagy a nyüzsgés, Feta mesél a spanyol nyelvről, vicces pl. hogy a szókezdő ’s’ elé mindig magánhangzót tesznek – Pókember= espiderman – de ez ’csalás’, hiszen ha szóbelsőben ki tudják mondani az sp-t, akkor szó elején miért nem? Na igen.
Aztán búcsú, és nekem még 20 perc séta, de persze még betérek egy bárba inni egy Estrellát. Habár eredetileg az újonnal felfedezett Moritz nevű sört akarom inni (vajon miért). De az nincs. A sörhöz viszont jár chips, és a plafon tükörből van, ami nagyon megtetszik, de a sötétség miatt nem sikerül jó fotót csinálni. A hely amúgy üres, de most jólesik ez az üresség, a pincér srác jófej, de az Espagnol meccset nem tudja beállítani. Chaplin-film megy a kivetítőn. Aztán észrevszem, hogy azért, mert a hely neve New York café vagy valami ilyesmi, a falakon amerikai filmes fotókkal. Elindulok haza, de már nem emlékszem, mit csinálok, talán Jolának tartok élménybeszámolót, de az lehet, hogy reggel volt.
