10 napot töltöttem Villalongában, Valencia tartományban, La Safor hegyei között.

Előzmények: tehát a Málagából induló busszal Valenciába értem, ahol először is nem hagytak aludni. Nagyon korán reggel volt, kedvem támadt mindenekelőtt ledőlni a valenciai buszpályaudvaron, így az egyik várakozó helyiségben megpróbáltam elfeküdni a székeken, de még mielőtt elaludtam volna, egy biztonsági őr keményen rám parancsolt, hogy aludni itt nem lehet. Bosszúsan ültem fel, s ülve próbáltam hát aludni. Aztán csak eljött a reggel, és gondoltam, iszom egy kávét, meg megreggelizem. A MegDonaldsban. Innen ugyanis tudtam ingyen wifizni és emailezni Trixie-vel, az angol nővel, aki már várt Villalongában. Ő az a Trixie volt, akivel már körülbelül szeptember, október óta felé leveleztem, és nagyon várt. Azzal csábított, hogy van zongora, és éppen ott van egy Brandon nevű amerikai zenész. Valamint a workaway részletes leírása is nagyon tetszett (különböző munkák, zenélés, természetközeliség, környezetvédelem, saját szoba, stb.). Andalúziai tartózkodásom ideje alatt azonban sokáig nem tudtam, mikor megyek, és Trixie-nek meg is írtam, hogy körülbelül november közepén. Ebből lett november 20. Ezen a reggelen azonban a valenciai állomáson problémákba ütköztem, egyszerűen nem találtam meg azt a vasúttársaságot, amelyik Gandía felé közlekedik, miközben Trixie azt írta, hogy minden félórában van ilyen vonat. Azt tudtam, és a térképen is csekkoltam, hogy az Estación del Norte, azaz az északi pályaudvart kell keresnem. Trixie azt írta, hogy legyek biztos abban, amit mond, innen minden félórában indul vonat Gandía irányába. Így hát elindultam, gyalog, a sok csomagommal, a buszpályaudvarról a vonatállomás felé. Egy hosszú sugárúton kellett végigmennem a kiszáradt folyó hídja után, forgalmas út volt, viszont a két sávja között park terült el. Eleinte itt mentem, azonban a csomagokkal nehéz volt, így a járdát választottam. Végre elértem a pályaudvart, és kértem Gandíába egy jegyet, amit gondolkodás nélkül kiadtak 5 euróért. Ezután megnéztem a menetrendet, és konstatáltam, hogy még egy korai ebédre is van időm. Ugyanis nagyon megkívántam a thai kaját, és az állomáson volt egy thai étterem. Ettem egy padthait, majd vártam a vonatra. Amikor megérkeztem Gandíába, először körülnéztem az állomáson, és megint jött az az érzés, hogy az állomáson álldogáló nők közül bárki lehet Trixie. De nem találkoztunk, így beültem egy kávéra az állomáson lévő kávézóba. A kávémat kortyolgattam éppen, amikor megjelent egy alacsonyabb, idősebb, őszes, szemüveges nő, és a nevemen szólított. Szóval ő volt Trixie. Rögtön kiderült persze (mert nem voltam benne biztos a levelezés alatt), hogy angol. Kiderült az is, hogy a hegyek közé megyünk, Gandíátol észak felé, Villalonga közelébe, ahova ő és férje, Allan, tizenöt éve költöztek. Megvárta, hogy megigyam a kávét, aztán a furgonjába ültünk és elindultunk. Fel a hegyeknek, már az út maga nagyon szép volt. Út közben Trixie a környékről, a közel lévő bárokról és Villalonga faluról magyarázott. Megérkeztünk a gyönyörű kertes házba, melynek neve „Casa de la finestra volt”, itt éldegéli nyugodt életét Trixie és Allan (szívműtéten átesett egykori sportoló-Trixie férje). Először azonban Royt ismertem meg, aki valami hippi, vagy miféle volt, szintén angol, és Trixiéket már (asszem) Spanyolországban ismerte meg, sátorral járja a vidéket, a civilizációtól minél távolabb és mentesebben éli életét. Valamint két kutyát (Chuppy – imádnivaló tacskó; Miguel- nagyobb, ugató, hosszúszőrű eb) és sok cicust (Leroy, Missfit, Missprint, Bruno…). Rögtön kaptam egy teát, majd Trixie-vel és Royyal ebédeltünk (szójafasírt, vagy mi, de finom volt), Allant később ismertem meg, illetve Barbarát is (mint kiderült, Brandon mégsem jött, és az idősebb, svéd nő volt az egyetlen önkéntes). Szóval, ami igazából először lenyűgözött, az a szoba volt, ahol az ebédlő, a konyha és a „nappali” (fotelekkel, kandallóval) is volt. Ez ugyanis tulajdonképpen egy zárt veranda volt, hatalmas ablakokkal, ahonnan látni lehetett a kertet a kis patakkal, a távolabb lévő hegyeket, az egész meseszép volt, a természet csodája. Pláne, ha még a nap is sütött hozzá! Ha jól emlékszem, ebéd után becuccoltam a szobámba, és kicsit ledőltem (volt tiszta ágyneműm, lepedőm, törülközőm, de a szoba kicsit kicsi volt). A munkákról túl sokat egyelőre nem tudtam, viszont azt igen, hogy van néhány túralehetőség, és Barbara tud ebben segíteni. Ő ugyanis most is éppen túrázik, és jövő héten már el kell mennie, ezért másnap (ami vasárnap volt), még elkirándul a „La finestra” (olaszul ablak) csúcsig, ami egy különös, ablakalakú sziklacsoport. Persze rögtön nagyon lelkes lettem, és vele akartam menni. Barbarát még szombat este megismertem, Svédországból érkezett, már két-három hete van Trixie-éknél.

Így hát, másnap reggel korán felkeltünk, Barbarával, segítettem neki megteríteni, de még ugye nem tudtam semmit, hogy hol van, Barbarának segítenie kellett. Így tudtam meg, hogy egy eléggé egészségmániás, „biobarát” családdal van dolgom, akiknél az angolos rend megszokott, és mindennek megvan a maga helye. Igazából ettől a ténytől, ami az első reggelen kiderült, szinte végig stresszeltem, bármennyire is nyugtatott Trixie. Mert amennyire nyugtatott, az alatt az idő alatt éppen ugyanannyit szólt rám, és ezért nem tudtam megnyugodni, de erről majd később. Volt kávé, tea, vaj, barnakenyér, méz, lekvár, sajt… felvágott kevésbé, de ez nem volt zavaró. Illetve mindenféle bio-készítmény, amit nem akartam kipróbálni… Barbarával és Trixie-vel megreggeliztünk, szendvicseket készítettünk, és elindultunk a túrára. Nem volt hideg, hálistennek, de szeles idő volt. Már felfelé nagyokat sóhajtottunk a fáradságtól a felfelé vezető, kanyargós aszfaltúton (ez vezetett el az ösvény kiindulópontjáig), a kissé csípős, szeles időben. De a látványért minden megérte, egyre feljebb menve ugyanis egyre jobban látszott a tenger kékje és Gandía. Barbara eleinte azt mondta, később beszélgessünk, mert a felfelé menő úton ez nagyon fárasztó, ebben igaza is volt, de ahogy telt az idő, és még mindig felfelé vezetett az út, azért mégis beszélgettünk. És, hát miről másról, mint a Trixie-féle napirendről, ami azért Barbara elmondása szerint sem volt könnyen megszokható. Én a magam részéről a rondai hotel étkezésrendjéhez tudtam hasonlítani, Barbara problémája ugyanis pont az volt, hogy ő a maga részéről sokkal korábban eszik reggelit, ebédet és vacsorát is. Szóval Trixie-ék átvették a spanyolos, sziesztázós napirendet, és ehhez a svéd Barbarának még hozzá kell szokni. Ahogy persze nyilván nekem is. Na mindegy, caplattunk fel a hegyre, közben gyönyörű tájakat láttunk, meg elég luxus privát villákat, a tenger pedig egyre szélesebben látszott. Végül elértünk az ösvényhez, amely már sziklák és fenyők, kis tüskés bokrok és hegyivirágok között vezetett egyre feljebb és feljebb. Fárasztó és nehéz út volt, Barbarával becsülgettük a hátralévő időt, meg-megálltunk fotózni és szünetet tartani, hogy együnk egy keveset. Persze, volt az út során egy kis eltévedés, mert a La finestra sziklához (ablak) egy kicsi, és egy kissé kalandosabb mellékösvény vezetett. De elértük. Csináltunk egy szelfit, persze, meg hát nagyon örültünk. Ez egy olyan jellegzetes pont volt, ami lentről is nagyon sok helyről látszott, és nagyon magasan volt (1013 méter). Itt is ettünk szendvicset, majd vissza. Tényleg fantasztikus élmény volt. Gondoltuk, a visszaút lehetne kicsit másmilyen, más úton, esetleg a közel lévő Lorxa falu felé. De eltévedtünk, és már késő délután volt, így ugyanazon az úton mentünk haza. Ugyanis délutánra a házhoz kellett érni, mert Trixie és Paddy (Allan beceneve, de Trixie szerint mi ne hívjuk így) vendégeket fogadtak. Pontosabban a szomszéd belga családot (a környéken sok belga és angol család élt), és az őket meglátogató rokonokat (az anyuka édesanyja és nevelőapja). Trixie paellát készített (azt hiszem, ekkor ettem először). Visszaértünk, késve, ekkor ismertem meg Allant, meg persze a belgákat is. Itt történt az első olyan konfrontálódás, ami kihatott az itt tartózkodásomra. Az esetek után Barbarával, aki ez alatt a négy nap alatt is őszinte barátommá vált, mindent megbeszéltünk. Az egyik probléma például az volt, hogy a kb. 6-7 órás túránk után, farkaséhesen értünk vissza, és tulajdonképpen mi csak a maradékot ettük a paellából, és a csirkehúsos részek mind elfogytak. Articsóka is volt benne, amit én nem annyira szeretek, és ezt (sajnos) meg is jegyeztem. Mellettem ült Allan és Barbara is, Trixie nem volt ott. Az angol bácsi megjegyezte, hogy nekem azt kell megennem, amit ők kínálnak nekem, mert én ide dolgozni jöttem. A megszólalása előtt még azt mondtam, hogy de örülök a vasárnapi szabadidőnek, mire cinikusan megjegyezte, hogy nekem itt dolgoznom kell (ezt az angolból jobban érteni: „you are a workaway, so you have to work here.”). És nem pihennem. Ez a két, angol humorú, ám számomra arrogáns „beszólása” elszomorított és egyben fel is háborított. Barbara megértette, és egyetértett velem, hogy Allan nem jól fogadott. Én nem akartam, később Barbara mégis megjegyezte az esetet Trixie-nek. A belga család nagyon befogadónak tűnt (Aag gyermekkönyveket ír, Yves zeneszerző- tehát náluk volt a zongora- és két gyönyörű szőke gyermekük van). Szóval, így indult…

Az, hogy voltaképpen miket kell dolgozni, nagyon homályos volt és képlékenynek is tűnt. Trixie (ezek szerint férjével ellentétben) hangoztatta mindig, hogy ezen a helyen nem a munka a lényeg, hanem hogy ott vagyok, és ők szeretettel fordulnak felém, és mindenben van szabadságom. Ez a liberális életfelfogás (nincs munkabeosztás, tarthatok szüneteket, mondhatok ötleteket, elmehetek bármikor kirándulni, stb.) azonban nem mindig mutatkozott meg. Ugyanis a szeretet házában szigorú szabályok uralkodtak, amiket nehéz volt észben- és betartani. Csak mondok egyet-kettőt, melyektől kikészültem: a reggeliző asztalra nem rakhatom ki a felvágottat, és külön evőeszközkészlet van a reggelihez és az ebédhez; a wc-kagylóba tilos wc-papírt dobni, helyette a mellette lévő szemetesbe kell; a szemét kiürítése a különböző komposztokba, és a kocsi mellé kell, hogy kerüljön (de nem akárhova); a nyúlnak nem szabad akármit adni (meg persze a macskáknak se); a tűzifának több típusa van, melyeket csoportosítani kell különböző helyeken; mosogatásnál ne használjak sok melegvizet, mert az pazarlás; az evőeszköztartó-szárító edénybe az éles késeket fejjel lefelé kell rakni…HÚHA, bazdmeg, HÚHA. Elég is volt a sorolásból. Nagyon lelkiismeretesen a tűzifák csoportosítását elvállaltam, nehéz darabok voltak, és segíteni akartam. Viszont valamit félreértettem, hogy honnan hova, és Trixie „rám szólt”, persze nem túl szigorúan, de azért éreztette, hogy ez így nem jó, aztán persze együtt megcsináltuk. Megállapítottam, hogy akkor amit csináltam, fölösleges munka volt, mire hosszas monológba kezdett, hogy ez csak tanulás volt, és az mindig jó, ha az ember tanul. Persze volt rengeteg szép pillanat is, amellett, hogy egy idő után, ha meghallottam Trixie nyájas hangját, ahogy engem szólít, már a szőr is felállt a hátamon. Na mindegy. Mondom, tényleg voltak szép pillanatok, és akkor most a korrektség miatt ezekből is felsorolok: például amikor összesöpörtem az egész udvart (tele volt avarral), és Paddy megdicsért; vagy amikor a patak közepén ültem egy kövön, és olvastam; Barbarával a második túránk, amikor telehold volt és gyönyörű; amikor megmutattam a dalaimat, és mindenkinek főztem, meg persze amikor gulyáslevest főztem a családnak, és nagyon jól sikerült.

De akkor menjünk (amennyire emlékszem) kronologikusan: szóval összesen tíz napot töltöttem a Casa de la Finestrában, ami a Villalonga nevű kisváros közelében volt. Először meg kellett hellyel-közzel tanulnom a reggeli menetrendet, amit Barbara távozása után néha Trixie, néha én csináltam meg. Ez a megterítést, az állatok megetetését, a szemét kiürítését jelentette, illetve néha a takarítást a házban (pl. szőnyegporszívózás, felmosás). Az első héten általában a ház körül a segítettem (tehát az említett sepregetés, locsolás, medence-tisztítás, tűzifa-csoportosítás, és gyújtósnak való fa aprítása (= vagyis a kindleing, azaz a nagyon kicsi gallyak tördelése, hogy jó alapja legyen a tűznek – ezzel kapcsolatban Trixie egy nagyon szép idézetet mutatott nekem). Később, a második héten a patakpartra vezető ösvényeket benövő gazt irtottam egy hatalmas metszőollóval. Szóval igazi kertész lettem! Barbara az első hét szerdáján elment, amit nagyon sajnáltam. Alicantéből utazott vissza Stockholmba. Az utolsó reggelén én készítettem elő neki a reggelit, és búcsúzáskor megöleltük egymást. A nagy túránkon kívül még volt kettő kisebb a környéken, melyek szintén nagyon emlékezetesek voltak. Ezt követően a szabadidőben egyedül mentem túrázni, amit egyébként nem bántam. Habár ez a dolog is kétoldalú volt: mert térképet nem sikerült szerezni, és lényegében mindig ugyanazon az úton kellett elindulni. Ami egy szép, folyóparti ösvény volt, a régi vasút sínpárjának helye. Volt viszont egy olyan túrám, amikor egészen a következő faluig, Lorxáig elmentem ugyanezen az úton. Itt felkirándultam egy várromig, ami sajnos le volt zárva, és egy idő után nem találtam normális ösvényt. Utána pedig egy rossz döntés: egy nagy csúcsot akartam megmászni, melyben nem voltam biztos, hogy az-e, amire Trixie gondolt, és már nem volt nagyon korán (4 óra körül); mégis elindultam. Elvesztettem az ösvényemet, és egyre sötétebb lett, visszagyalogoltam hát kb. félútról a tüskés bokrok között, a föld és kövek is csúszosak voltak a lejtőn. Végül leértem, már sötétben, a pulcsim tele volt ilyen tüskés, ragadós, bogáncsszerű terméssel. Lorxába, a faluba mentem, hogy wifit találva üzenjek Trixie-nek, hogy minden rendben (mert már nagyon késő lett). Ez meg is történt, és persze ittam még egy sört is. Persze, Lorxában is sokat bolyongtam, míg egy normális krimót találtam. Ekkor már teljes mértékben persze sötét volt, és nem találtam azt a „főutat”, ami Villalonga és a házunk felé vitt volna. Még egy házba is bekopogtam, és még el is magyarázták (rég voltam ennyire kétségbeesett), de nem találtam. Kénytelen voltam tehát ugyanazon az úton menni vissza, a folyóparton. Eltévedni persze nem lehetett, de három alagúton át kellett vergődnöm (a sötétben!). Így a kirándulás vége borzalmas lett, ráadásul Trixie még aggódott is. Ez a dolog egyszer biztos, de emlékeim szerint kétszer is megtörtént. A vendégeskedő belgák egyre gyakoribb vendégek lettek a házunkban (tehát nem Aag és Yves-ő egyébként sajnos majdnem az egész ott tartózkodásom alatt beteg volt-hanem az édesanya és Marc, a nevelőapa) a legtöbbet Marc volt nálunk, ugyanis éjszaka különleges lélegeztetőgépre volt szüksége, amit a belga család házában nem lehetett föltölteni, csak a Casa de la finestrában. Nagyon sokat mesélt a fenyegető terrorizmusról, személy szerint elmondta, hogy Leuvenben ők félnek, mert az arabok az utcán nyíltan fenyegetik az embereket (például nem tanácsos őket megbámulni). Akkoriban történtek a párizsi események, aminek hatására a metró- és repülőközlekedés leállt. De emellett vidámabb témák is szóba kerültek: Marc rengeteg videót mutatott az ún. carillon nevű hangszerről, melynek mestere, fejlesztője és szakértője (a carillon skála szerint hangolt harangok sora, templomi hangszer), a hangszerről való történetei és az általa mutatott youtube-videók mind nagyon érdekesek voltak. Körülbelül ott tartózkodásom felénél lehetőségem nyílt megnézni Gandíát, ami nem a legszebb városok egyike, parkjai viszont kellemesek, és belvárosában is van egy pár szép épület. Az egyik ezek közül a templom és a színház volt, illetve persze a csodálatos Borgia-palota, melynek termei lenyűgöztek (Borgia Szent Ferenc, jezsuita generális, spanyol előkelő család sarja). A palotában meg lehetett nézni a szent szobáját, valamint különböző fényűző termeket, udvarokat. Gandía mellett Villalongát is alkalmam nyílt megnézni, helyes kisváros, melynek utcáiból egyenesen a hegyekre lehetett kibámulni. Megismertem Trixiék törzséttermét, a falu és a ház között félúton lévő Bar Didley’s-t. Itt volt Marc és párjának búcsúvacsorája (a helyre sem volt könnyű odatalálni a sötétben), eljött, kimozdult Allan is, és tök jó is lett volna, ha nincsen egész este émelyítő gyomorfájásom. A Bar Didley’s furfangja, hogy két spanyol iker vezeti, akik nagyon ikrek, azaz olyanok, mint két tojás. Aztán érkezett még két önkéntes Walesből: Andy és párja, Cara. Andy fa-szakértő, fa-doktor, amolyan profi kertészféle, kinek feladata a kertben pl. jó sok vastag ág lemetszése volt. Cara pedig előzőleg Madridban volt bébiszitter. Nagyon kedves, nyitott fiatalok voltak, akikkel januárban újra találkoztam (ugyanis Budapestre jöttek, ahogy Isi is, az ausztrál lány, az első workawayből), és akkor ki is derült, hogy kicsit tovább maradtak, és hogy nekik is furcsa volt egy-két dolog a Casa de la finestrában. Mindenesetre a gulyáseste tényleg felejthetetlen volt, habár ez volt az utolsó estém, és egyedül akartam megcsinálni, habár Trixie segítségét és folytonos közbeszólását nehéz volt megakadályozni. Meg csinált rólam főzős fotót, annak mondjuk nagyon örültem! És a kedvence, amin nagyon sokat nevetett, az ún. Papa-féle „főzősör” angol megfelelője, a „cooking beer” volt, melyet elfogyasztottam főzés közben. Allannek (aki látva a szorgalmamat, megbékélt velem), Trixie-nek és a walesieknek is nagyon ízlett a gulyás. Másnap reggel leírtam angolul az egész receptet az ún. „vendégkönyvbe”, melyben a reggeli „szabályok” mellett az önkéntesek üzenetei is ott voltak. Ide természetesen Trixie-nek és Paddynek is írtam üzenetet. Azt, amit tanultam tőlük, és ami tényleg őszinte üzenet volt: Allanek valami olyasmit, hogy még a nagyon rossz percekben is meg tuja őrizni keserű humorát, és Trixie-nek, hogy megtanította az igazi élet-szeretetet, a pozitív életfelfogást, és a természet és a környezet (kövek, napfény, sziklák, erdő, fák, virágok, eső, állatok…stb.) végtelen erejét.

Ez volt hát Villalonga. Innen busszal Benidormba mentem, és ezt a workawayt már abszolút rapid módon, ez alatt a tíz nap alatt találtam, és beszámolok róla a következő fejezetben, ki tudja, mikor, ha így haladok. Trixie és Allan, és a Casa de la finestra tehát ambivalens érzéseket keltett bennem, de ezzel nem csak én voltam így. Mégis szeretettel gondolok vissza a teraszos tízóraikra sörrel, a the King’s Singers hallgatására adventkor, Marc zseniális beszámolóira és humorára, Trixie csupa-szívűségére (ééés nem utolsó sorban a főztjére!) Allan angol humorára; a délutánra, amikor az utazásom előtt még benéztem Aag-hoz és Yves-hez, zongoráztam és a gyerekeknek is nagyon tetszett; a walesiekre, és persze Barbarára, na meg az erdőkre, a hegyekre, az állatokra, a természetre: erre az igazán különleges tíz napra.