Szóval eldöntöttem, az utolsó előtti napon megnézem a várat, a Montjuicet, csak hogy el ne szalasszam, Jola tanácsolta is, hogy ne hagyjam ki. A metrójegyeimből már kevés volt, de szerencsére az ún. siklóra sem kellett külön jegyet venni, a 10 alkalmas érvényes volt. Felértem a hegyre, visszanéztem az alagútba. A túra előtt videót készítettem, melyben elmondtam az előző nap panaszait, jó magyar szokás szerint. Beszereztem fél euróért egy Montjuic térképet, majd a lanovka helyett gyalog indultam el. Már az első jardín, azaz kert lenyűgözött, csak úgy leültem volna órákig bámulni a növényeket vagy a tavat, vagy regényt írtam volna, fölöttem hasította az eget a lanovka, nyugalom volt, virágillat és kellemes, nyárias idő. De feljebb kell menni, a kilátás egyre szebb, lekapom néhányszor. Aztán fel is érek, a magányos pálmák egymás mellett aránytalannak tűnnek, fura esztétika, de tetszik. A katalán zászló lobog. Először még nem megyek fel a várhoz, hanem a hegyszéli sétányra térek át, felettem a várfal, alattam pedig a tenger és a kikötő. A rohadt kaktuszok szaga szétárad, a tengernek pedig nincs vége, újra el kell hinnem, hogy itt vagyok, Barcelonában, bizony. Körbesétálok a sétányon, fotózok, videózok, dokkot látok, ipari kikötőt, hatalmas hajókat. Körbejárom a várfalat, majd visszatérek, és erőt veszek magamon: felmegyek a várba. És kiderül, hogy nem is drága, főleg, ha még diákkedvezményt is adnak. Rengeteg mirador, azaz kilátási pont van, szinte minden bástyáról megnézem a tengert vagy a várost, összeszűkül a szemem, látom a Sagrada Familiát, a Katedrálist, a World Trade Centert, talán még a Kolombusz-szobrot is, meg a kikötőt. Próbálom kitalálni, merre lakom, de az nehéz, még a János hegyről sem szokott sikerülni. Lefotózkodom a katalán zászlóval meg a tengerrel, és felmegyek a vár legmagasabb pontjára. Itt is órákat eltöltenék, bámulok egy spanyol lányt, egy fecskét, a tengert, majszolok egy szendvicset, olvasgatom Andalúzia történetét (ahova majd menni fogok), körbejárom a kilátó mind a négy oldalát. Aztán lemegyek egy szinttel lejjebb és betérek a történeti múzeumba, itt francia lányokat bámulok meg, mosolygok rájuk, majd végigjárom a kiállítást, amely lényegében a katalán történelemről szól, a spanyol-katalán harcokról, a franciák támogatásáról. A vár mai formáját az 1700-as években nyerte el. Az agyam kezd belefáradni a sok adatba. Továbbindulok, megnézek néhány pálmafás-szökőkutas kertet, parkot, vicces fotókat látok (körtánc, bohóc…). Leérek a főútra, megnézem az uszodát, úsznék egyet a hegyen lévő medencében, de zárva van, aztán észreveszek egy gimnáziumot, de jó lehet suliba járni a Montjuicen, gondolom. Aztán a Miró-múzeum kertjében wifizem, Fetával, hogy találkozunk-e, megírom, hogy megnézem a kiállítást, ő odajön és együtt folytatjuk a városnézést. A pálmafák lombját bámulom, a fészkeket, hallom a ricsajt, és végre látom is a papagájokat!

A Miró-múzeumban persze dilemmázom, megnézzem-e, vagy mi legyen, töprengek a kis E.T. - szobor előtt. De aztán eszembe jut, hogy a Tapiest is megspóroltam, meg annyi mindent, Miró gyerekkorom kedvenc festője, a tárlaton pedig felnőttként is megismerkedhetnék művészetével. Kapok diákjegyet, pazar. Először kibámulok a tetőre, még jó, mert visszafele már nem jut időm kinézni sem. A tetőteraszon látom, hogy egy karcsú, villa alakú fejdíszes Miró-figura vigyáz Barcelonára.  Nagyon megragad a kép, azóta borítóképem is a Facebook-on. Tudtam, hogy lassan nézek általában kiállítást, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi terem lesz. Le is késem félórával a Fetás találkozót, és kicsit szégyellem is magam, hogy könnyelműen megírtam Fetának: másfél óra bőven elég egy múzeumra. Persze fotózni itt is tilos volt, de itt sem álltam meg, az egyik installációt lekaptam. Vasból kimunkált bárszékek voltak, az egyik a talpán, a másik fejjel lefelé fordítva. Rajtuk apró, non-figuratív szobrocskák. „Férfi és nő éjszaka”. Nagyot nevettem. Nagyon tetszett a székek és a szexualitás párhuzama. Aztán végigjártam a realitás talajától a szürrealista korszakig az össze termet, az egyik legmegfogóbb festmény, ha jól emlékszem, az 1968 Május címet viselte, idilli, tavaszi színek voltak leöntve, bepacsnizva fekete kriksz-krakszokkal. Sok képnél elképzeltem, hogy a figurák hogyan mozoghatnak, ha megelevednének.  Feta türelmesen megvárt, kiderült, ő is késett. Először az Olimpiai Stadiont mutatja meg, ami az 1994-es barcelonai olimpia óta üresen áll, és inkább turistalátványosság, vagy koncertek helyszíne. Modernsége, fehér, szögletes alakja megtetszik. A stadion mellett nagy tér terül el, fiatalok söröznek. Kérdezem, hogy esténként ez-e a fiatalok közösségi helye, de Feta mondja, hogy nem, az egész területet éjszakára lezárják. Bejárunk néhány kertet, lesétálunk néhány lépcsőn, meglessük a Pueblo Espanol házait, de nem sokat látunk belőle: Feta volt itt, valami salsa-parti alkalmából, akkor bevitték,  de amúgy a régi időkből megmaradt kis spanyol falu bejárása 8 euróba kerül. Vágyom bejárni, de végül azt mondom, ne. A Nemzeti Múzeuot nézzük meg, fenséges, olyannyira, hogy megkérem Fetát, fotózzon le. Kicsit a londoni St. Paul’s Cathedral jut róla eszembe, nem tudom, miért. Biztos a kupola. A múzeum elől kilátás nyílik a Placa de Espanyara, mozgólépcsők is levezetnek a dombtetőről, érdekes. Lent számomra csúnya oszlopok állítanak emléket a katalán polgároknak. Aztán következik a Font Magica, a szökőkút, melyből a vízsugár 50 méter magasra lövell. A Placa de Espanya terének két vörös tornyáról valamiért a szegedi dóm jut eszembe. Feta azt magyarázza, hogy a tér kilenc sávos. A tér másik oldalán rögtön szembetűnik az Arenas de Barcelóna, ami egykor bikaviadaloknak adott otthont, csakhogy ezeket betiltották Katalóniában, így ma egy bevásárlóközpontnak ad helyet. Fetával azt találgatjuk, hogy hogyan „emelték meg” az épületet, hogy alárakjanak még két szintet. Megtetszik a bevásárlóközpont, rögtön érzem, itt fogok enni, végtére is, otthon a Westendben sem csalódom általában. Nem megyünk lifttel 2 euróért a tetőre, a mozgólépcsőt választjuk. Fentről szép a kilátás a múzeumra és a két toronyra, valamint kitűnnek Giróna-negyed oktogonjai. Fetától búcsút veszek, és még egyszer megköszönök mindent. Étteremkeresés kezdődik, azért ez is eltart egy ideig, ahogy az eddigiek, de végül a Que Pasta! mellett döntök. A kiszolgáló kedves, kérésemre elmagyarázza, hogy mi az a Napolita tészta. Azt hiszi, lengyel vagyok, mondom, hogy magyar, de ezek szerint a kelet-európaiság lerí rólam. A tészta sörrel együtt is elfogadható árban van, finom is, csak kevés. Elmosolyodom a blokkra írt „Zolan” feliraton. Elbeszélgetek a sráccal, mondom, hogy utazom, Granada, workaway, satöbbi. Igazán szimpatikus. Látok még egy pékséget, ahol magyarul is fel van tüntetve: kenyér. Aztán gyalog haza, nem emlékszem már, veszek-e sört, vagy Jolának élménybeszámolót tartok, de rájövök: holnap van az utolsó nap itt, és még nem fürödtem a tengerben, de a Tibidabon sem voltam, meg a Mészáros tanár úr által annyira ajánlott Picasso-kiállításon sem voltam. Most, épp Rondából írom a naplót, és egész közel vagyok Malagához, amiről azóta tudom, Picasso szülővárosa, és természetesen ott is van Picasso-múzeum, amit biztosan meg fogok megnézni. Na de megnéztem-e a másikat Barcelonában? Fürödtem –e a tengerben? Voltam-e a Tibidabo hegyen? Kalandos volt-e a Granadába vezető út? Ettem-e a barcelonai Burger Kingben? Minderre a következő fejezetben választ kaphattok, maradjatok a La Adventurával!!!