Az éjszakai buszút egyik lényege nézetem szerint, hogy ha már éjszaka van, akkor az ember egy kicsit tudjon aludni. Tulajdonképpen nekem is sikerült, csak nem annyit, amennyit szerettem volna.  Borzalmas volt. Megálltunk Tarragonában, Valenciában, mindenütt, két óránként. Valahol 15 perce, valahol 45-re. Ezzel nem is lett volna baj, de a buszsofőr a BKV-re képzelte magát, vagy nem tudom. Minden helyen hangosan beleordított mikrofonba, elmondta, hol vagyunk, mi következik, felkapcsolta a lámpákat, hangosan vitatkozott a fel- és leszállókkal. Öreg, éjjel van, neked nem tűnt fel? Összenézek egy nővel, ő sem érti. Néha elfelejtem, mennyi időt állunk, egy cigi, vagy bolt, pisiszünet, aludjak, mi legyen. Ekkor fiatal lányoktól megkérdezem, ők kedvesen válaszolnak, de nem mindegy, hogy 15 vagy 50 perc, és néha összekeverik. Lassan megszokom az utastársaimat, találgatom a történeteiket, ahogy szoktam. Van egy nagyon fura, félhómlesz-kinézetű szemüveges figura, aki mindig konzultál a sofőrrel, és mindig leszáll dohányozni. Egy csinos lány, talán francia, még Barcelonában ő segít, hogy jó-e a busz, aztán azzal az úrral beszélget, aki még Barcelonában azt mondta, ez a busz nem jó. Egy nő először felháborodik, kiderül, hogy a jegyem nem az ablakmelletti. Aztán megbékél a helyzettel. Egy termetesebb házaspár mindkét tagja talál magának két széket, hogy elfeküdjön. Én naplót írok, zenét hallgatok, eszem, próbálok aludni. Követem az elől lévő kinagyított gps-en, hogy merre megyünk. Veszek egy csokit, kávét eszemben sincs inni. Végre hajnalodik, alig aludtam, köde borult külváros én a távol levő hegyek tetején már az Alhambrát keresem – megérkeztem Granadába.