Hétfőn bemegyünk Granadába. Még mindig zavarban vagyok a spanyollal, idegesít, hogy nem értem meg. Luissal angolul beszélgetünk, de őt is nehezen értem: ekkor döbbenek rá, hogy talán nem is az akcentus miatt: borzalmasan gyér a szókincsem, fejlesztésre szorulna. Katalónia függetlenedéséről beszélünk, nem ért vele egyet, Andaluciát hozza példának, ahol talán a legkevésbé válnak elszakadni Spanyolországtól, mégis egységes a nyelv, a kultúra, és remekül megvannak. A külvárosban vagyunk, semmi különös, hasonlóan a külvárosokhoz. Zaj, szmog, bérházak, kosz. Bárokból kilépő harsány pincérek: Luissal megállapítjuk, ki nem állhatjuk az olyan helyeket, ahol ránk akarják erőszakolni, hogy mindenképp ott fogyasszunk. Mindenesetre végül egy hasonló hely teraszán foglalunk helyet. Sör, és ingyen tapas – szinte majdnem minden granadai bárban! Itt is. A többiek hosszasan diskurálnak a pincérrel arról, hogy mit egyenek. Semmit sem értek, néha fordíttatok Valentinával, aki mellettem ül, rendelek valamit, amiről azt sem tudom, micsoda, de a kaja nem jön meg, a pincér elfelejti. Késve eszem, rám várnak, közben kiderül, hogy a fél társaság ma elmegy. Valentina is. Meg Alfonso is. És még Sergio, meg egy páran, nem sorolom fel mind. Alexandra eltűnik, pillanatra aggódni kezdek, aztán végül előkerül Luissal és Claudióval. Ugyanis kb. 10 percre besétáltunk az óvárosba, én Johannával szakadtam le, Alexandra a két sráccal, a lényeg, hogy lassan mentünk: fel akartuk fedezni a várost, nem tudtuk, hogy Alfonsoék indulása miatt ez most nem aktuális. Lesz rá alkalom később. A buszmegállóban Sophia indítványozza a körbe-bedőlős-elkapós játékot, ennek örülök. Elbúcsúzkodunk Alfonsotól és a többiektől, Alfonso hülyéskedik, hogy én vagyok az ő magyar barátja, mert hogy több magyart nem ismer, de örül nekem. Az este a teraszon, megfogyatkozva, Claudio beül Johanna mellé a kanapéba, egy nap telt el, és máris viszket a lelkem, ismerős érzés kap el: féltékeny vagyok. Hárman isszuk kávéscsészéből az Alhambra sört, ami egy fokkal jobb, mint a tegnapi, legalábbis jól csúszik.  Claudio Johanna combjára teszi a kezét. Elfordulok. Claudio azt mondja, próbáljunk meg spanyolul beszélni, ő majd segít nekem, lassabban mondja, és bátran, nyugodtan kérdezzem meg, ha valamit nem értek. Szinte semmit sem értek, de udvariasságból csak minden ötödik szót kérdezek meg. Johanna és Claudio elbeszélgetnek, de úgy látom, s később ki is derül: a lány elutasítja a madridi fiú közeledését.  Luis holnap elmegy, szóval az este folyamán még beszélni kell a színházról. Ott hagyom Johannát, rágyújtok, Alfonso laptopot vesz elő, megnyitja a google-fordítót, csak a biztonság kedvéért. Az angolja miatti szabadkozása már –már idegesítő, mert egyáltalán nem olyan rossz neki, mint ahogy állítja. A színházi workshopjának lényege a clown. Ami, mindenekelőtt nem egyenlő a hagyományos értelemben vett bohóccal, sokkal inkább pantomimes mozgásszínház, melynek lényege az arcjáték semlegesítése és csupán a testtel való kifejezés. ……

A magyarázatokban néha elveszem, de néha maga Luis is, a lényeget viszont megértem, majd előállok a játék-ötleteimmel, HOSIHŐ, Számolás, stb. Ismeri is őket, csak a HOSÍHŐt Ninjának mondja. Az este éjszakába nyúlik, fáradt vagyok. Luistól búcsú, hamarosan pedig Johannának szegezem a kérdést, mi volt Claudióval, amire persze „semmi” a válasz. Ja, hogy ez lenne az az este, amikor rengetegen betódulnak a szobánkba, Joni cigizik, összefüstöli a szobát, Claudia és Johanna egymásnak fest hennát: a féltékenység felszökik bennem, mint a higany, én aludni szeretnék, semmi többet, fogat mosok és visszajövök pizsamában, valószínűleg rájöttek a szándékomra, ezért oldalogtak kifelé. Végre valahára. Talán épp a szocializációról szóló szkeccset írom ekkor, de hiába, ha magányra vágyom és álmos vagyok.

Kedd az első munkanapom, előző este azzal hencegem Johannának, hogy én majd negyed 8kor felkelek (8- reggeli), hogy összekészüljek, fürödjek, stb. Nem sikerül. Körülbelül 45-kor kelek, az alapítvány közel van, ráérünk. Sötét van. Joni, aki úgy látszik, korán kelő, 50 körül már üvölt, VÁMOS, VÁMOS! Isa hozzácincogja: Come on guys. Indulás a reggelihez. Út közben Johannával elmeséljük egymásnak az álmunk. A közösség együtt van már az ebédlőben: gyerekek, szülők, munkások, önkéntesek. Fémkancsókban az italválaszték: tej, tea, vagy kávé. Johanna jóindulatú humorral, nevetve meséli Alexandrának Zalán negyed 8-as kelésének történetét. A reggeli lehetne jobb: pirítós, amit hamar elkapkodnak, jó, ha kettő szelet kenyér jut egy emberre: olívaolaj, vaj, lekvár mindig van, a felvágottakból azonban nem sok, és ami van is, látszik, hogy a tesco gazdaságos kategória. Reggeli után kiderül, minden nap két embernek közülünk vállalnia kell a reggeli és ebéd utáni elmosogatást. A munka során több felé válunk, én úgy látszik Jonival vagyok beosztva, mert ő mondja, merre menjek. Spanyolt vele a legjobb tanulni, ugyanis egy mukkot sem beszél angolul. Egyelőre. Kíváncsian várom, mi lehet az a caro, meg az érdekes mozdulatai, de a számításom nem csal: bizony, ásni kell, talicskába hányni a földet, csákánnyal feltörni a köves talajt. Valami keskeny csatornaformát építenek. Joni Daviddal elmegy, ott hagynak. A társaságból, ami a közösség felnőtt férfiaiból áll, senki sem beszél angolul. Ott van Samir is, a marokkói srác, akiről sokáig nem tudtam eldönteni, hogy kicsoda-micsoda, a faluból van –e, vagy önkéntes. Később derül ki minden, a casablancai srác Granadában tanul, spanyolja tökéletes, és szinte folyamatosan ellátogat Sierra Elvirába. A caro, azaz a talicska szó most már könnyen megy, Samirral is meg tudjuk érteni egymást. A csákány nehéz,  ez nem is lenne baj, de érzem, hogy néznek, hogy mosolyognak, nem bírja az újonc, ez nagyon frusztrál, nem erre számítottam, de én megteszek mindent, dolgozni fogok, mint az igásló, ha kell. David odaugrál, hősködik, ahogy szokta, hogy majd ő, hagyjam, hadd csinálja ő. Kimászok a gödörből, és a spanyolos munkamódszer valóban így működik. Egyszerre nem férünk el, így váltjuk egymást, és nézzük, ahogy a másik izzadva hányja a földet a talicskába. Nem sokára szünet, narancslé, cigaretta, hosszúra nyúlik. Mecherro, fuego, tüzet kérnek. Aztán rájövök: tökre fölösleges, hogy ott vagyok, hiszen elegen vannak, és nem munka az, hogy 5 percenként kimászok a gödörből nézni, hogy hogy dolgoznak. Más kérdés, hogy a másik 5 percben leszakad a karom, és azt érzem, nem bírom, még a csákányt megtartani se. A lényeg, hogy a konyhába megyek, adnak is munkát, Daviddal megterítünk. Chucerra, ez a kanál, és az ebéd előtt 3 perccel derül ki: kevesebbet raktam, mint amennyi kell, rohanok a konyhába. Megint elcsesztem. Johanna és Claudio a harsány és majom-nevetésű Happynek, a szakácsnőnek segítenek az étel előkészítésében. Iszunk egy kis narancslét, újabb szünet. Aztán vissza, ásás, állás, ásás, és valahogy lepereg az idő. Fél 3, ebéd. Újra összegyűlik a közösség, Ignacio köszönetet mond, hogy az étel az asztalunkra került. Azt hiszem, lencse volt chorizzoval (kolbász) és sült vérrel, amitől a gyomrom is felfordult. Aztán Claudio őszinte vallomása következett, és azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor valakit először tényleg érdekeltem. Fontos volt, mert Claudio látta rajtam, hogy valami bánt. Még én sem vettem észre, hogy úgy különösen valami zavarna, de ha belegondolok, az egész lényemen látszódhatott az a stressz és értetlenség, amit a munka, a nyelv, a társaság – minden – okozott. Azt mondtam, hogy különösebben nem bánt semmi, csak zavar, hogy nem beszélek spanyolul, és hogy nagyon hálás vagyok amiért megkérdezte. Aztán Johannára tértünk át, mindkettőnknek tetszik, de Claudio elmegy, nálam az esély, a lány visszautasította közeledését. Claudio összegzi: neki rendben, ha Johannával csak barátok maradnak. Én hümmögök, azt mondom, különösebben nekem sem tetszik, de majd meglátjuk. Mindez  a köralakú afrikai ház előtt történik, ami egy fehér vályogház nádtetővel, belül szőnyegekkel és párnákkal berendezve, a legjobb hely például meditálásra. Ugyanis pont Claudio meditatív tréningjére vártunk, ami lényegében a mélyen képzett, rekedtes, kitartott hang (by Claudio) hallgatása csukott szemmel. Érdekes, megnyugszom, ellazulok. Kicsit hosszú. Utána bejön Dora, és bemutatja az új workawayt, Matthew-t, egyenesen Ausztráliából. Mindannyiunknak be kell röviden mutatkoznunk. Azután Dora elmondja a hírt, ami részben meg is határozta a 3 hetet. A mostani házunkat kell rendbe vágni: azaz az ágyakat lefesteni, a falakat vakolni, festeni, polcokat hozni, stb. Merthogy. Az EVS-es (azaz az európai önkéntes szervezet) jönnek megnézni a helyet, hogy minden rendben van-e, azaz „hivatalossá” lehet-e tenni az önkéntesek számára: azaz felkerülhetnek-e az oldalra. Ezért, nekünk e napok alatt kell a casa 9 hippitanyáját valóban lakhatóvá tenni. Pontosabban egy hetünk van rá.

Festettünk. Vaságyakat, szürkére. Miért? Csúnya volt. Matthew-val voltam, beraktam a Jesus Christ Superstart zenének, David is csatlakozott, korábban említettem neki, hogy Johanna tetszik, kár volt, a három hét végéig le se szállt rólam, cukkolt. Megértettem: mit várjak egy 17 éves, infantilis kamasztól? Inkább mosolyogtam, belementem a játékokba, ahogy Matthew is, mindketten tűrtük, egy ideig, pedig az ausztrál srácnak még nehezebb dolga is volt homoszexualitása miatt, habár olyan természetesen válaszolt David félig gyerekes, félig sértő kérdéseire, vicceire, hogy talán csak a szűk kelet-európai szemmel tűnik furcsának az egész szituáció. Más oldalról nézve természetesnek tűnt, mint ahogy később az itt-ott feltűnő leszbikus párok is. Az ágyak lassan beszürkültek, időközben megérkezett Daisy és Gabi Oxfordból, akiknek tipikus angol akcentusát nehéz volt megértenem, és eleinte akaratomon kívül ez lett az oka, hogy nem találtam szimpatikusnak a két hippi-lányt, akiket, ha nem lett volna kommunikációs gát, talán a hozzám legközelebb állónak gondoltam volna. Aztán, összefolynak a napok, de Isabel is megérkezett szintén Ausztráliából, szintén a nyelv miatt gyenge pont, Matthew-hoz képest is alig lehetett érteni, plusz szemet ütött valami végtelen banalitás, ami sugárzott a lányból, akkor éreztem ezt, kb. két hónapja, azóta Isi is másként létezik a szemem előtt, de ne rohanjunk előre. Vagyis rohanjunk, mert le vagyunk maradva. Dora bejött néha a Casa nueve-be szervezni, irányítani, szavát követve vakoltam a falat, takarítottam, festettem, kapartam a lecsöpögött festéket. Egy ízben, még a költözés előtt (merthogy a felújítás alatt mindannyian átköltöztünk a Casa 10-be), meghívtuk Dorat és Ignaciot vacsorára, amire olyan lázasan készültünk,mintha az elvtársak várnák Kádárt ebédre. A csikkeket kidobáltuk, a palackokat eldugtuk, rendbe raktunk mindent. Tészta volt, már kb. asz ötödik nap, és eszembe jutott, hogy majd nekem is kéne főznöm. Chris is megérkezett, ő egy külön tanulmány, a 35 éves görög srác, aki 15 éve New Yorkban él. A sorrend igazából ez volt: Daisy-Gabi, Chris, Isabel. Amúgy tök jó, hogy elköltöztünk. A Casa diez a kedvencem lett. Folyosó, szobák, lépcső, konyha, belő udvar, újabb lépcsők, folyosó, szobák. Fehér falak, mozaik. És Anjela! A cigány nő, aki velünk lakott, hihetetlen karakter a pletykáival, fortélyaival, élces spanyol beszédével, édes-bús, panaszkodó hangnemével. Aztán eljött a nap, amikor Johannával, pénteken, ketten mentünk be Granadába, mert a többiek még nem akartak, mi viszont elhatároztuk. „Gyerünk, tigris” – gúnyolódott David, elmosolyodtam, zavarban voltam, voltaképpen megszoktam Davidot, örültem, ő így fejezte ki a szurkolását. Hitet adott, hogy valóban képes vagyok ezzel a lánnyal valamit kezdeni. Csodálatos este volt. Egy tapas-bárban kezdtük. Sört rendelük, és ingyen tapas, Johanna vegán, isteni kecskesajtot kap, én meg egy kis adag pörköltet. Megállapítjuk, hogy jó egy kicsit kiszakadni a faluból, a közösségből, és a város zajában, a szűk utcák színes forgatagában vacsorázni. Koccintunk. Járjuk az utcákat, megnézzük a templomot, utcazenét hallgatunk, és annyira megtetszik egy zenekar, hogy hirtelen felindulásból veszünk egy CD-t. Felesben. Egy másik helyen újabb tapas, sajt, majd én még egy carbonara tésztát is veszek, azóta sem felejtettem el, az egyik legjobb éttermi vacsorám volt eddig, igaz, nem is volt olcsó. Johanna megpróbál megtanítani cigarettát tekerni, nem nagyon sikerül egyelőre, később a mester szerepét Matthew veszi át. Itt már komolyabb témákat feszegetünk, mint halál, gondviselés, vallás és Isten. Nem megyek bele, ez a beszélgetés ránk tartozik, de a lényeg, hogy egyetértettünk. Én maradtam volna még, de nagyon, most kezdtem belemelegedni a helyzetbe, de csak egy szelfit sikerült kisajtolnom, Johanna menni akart haza. Nem bántam, Johanna élvezte az estét, ezt éreztem. Kezdésnek tökéletes volt. Az este erőt adott a következőhöz is, amikor Johanna nem volt ott. Isivel, Alexandrával és Matthew-val mentünk be, először büszkén mutattam meg a tegnapi tapasos helyet. Koccintottunk, selfiztünk. Aztán Isi, aki már valamennyire ismerte Granadát, mert egyik barátnője éppen ott lakott egy hostelben, mutatott egy bárt. Gitárok lógtak a falon, a hely kicsi volt, de teli, angol foghíjas tulajjal, rengeteg turistával. Rengeteg tapast ettünk, megosztottuk egymással, fogyott a sör az ingyenétel mellett. Vasárnap reggel hárman, Alexszel és Mattel mentünk a történelmi free guide-tourra, amit egy nagyon helyes spanyol nő vezetett. Katedrális, egyetem, arab szálló, Albaycín negyed – mind-mind a képeim között, leírásokkal. Természetesen nem állíthatom, hogy mindent értettem, részben az erős spanyol akcentus, részben a szókincsem miatt. A képeket, magyarázatokkal az albumaik között megtaláljátok a Facebook-on. A kulturális és történelmi feltöltődés, a nő szenvedélyes, és csupa-szív karaktere, lelkes magyarázatai megérdemeltek néhány eurót. Aztán az Albacín negyedben csak üldögéltünk, megettük a Matthew készítette salátát, figyeltünk egy cigány-pincérnőt, aki illegette magát egy gitáros játékára – ó, Andalucia! Éhes voltam, még elmentem egy gyorskajáldába tésztát enni, megvártak, majd bolyongtunk a bazársoron, gondolkodóba estem, hogy vegyek-.e bőrtáskát, vagy pénztárcát, de végül nem, ahogy Matt sem vett üvegpipát. Végül két palack sör, fel a hegynek, (de nem sokáig bírtuk, az első padnál leültünk), chill, sörözés, megkóstóltuk Alex csodás péksüteményét, ami nagyon nagyon édes volt, mint általában minden spanyol édesség. Beszélgettünk, jól esett megtárgyalni néhány embert – pl. Davidot és Christ – majd azt is eldöntöttük, hogy a 6kor kezdődő cave tour-on már nem veszünk részt. A térre értünk, köszöntünk a többieknek, majd irány a busz. Hazafele még vettem egy szelet pizzát, és a helyen láttam egy fószert, akinek papagáj ült a vállán. Mozgalmas hétvége, sűrű hét, lassan a spanyol nyelv átváltozott angolra. Claudio, Luis, Alfonso, Valentina már nem voltak ott, valamennyire hiányoztak, de ott volt Johanna, Alex, Matthew és David, akikkel talán a legjobban lettem az első hét folyamán.