Azok a fránya reggelek. Az a sötétség. Még egy perccel tovább várni. Az utolsó öt percben eldönteni, hogy összeszedem magam és elmegyek reggelizni. Azért az egy darab kenyérért olívaolajjal. Utána visszafekszem, ha van idő. De igazából mikor kezdődik a munka? Úgy a harmadik hétre kiderül, hogy valójában 9kor. Mikor hogy. Spanyolország, nem lehet tudni. Beosztás. Chrissel festjük ki a 6-os házat szép fehérre, ami majd egy közösségi tér lesz. Chrissel jó dolgozni. Lehet vele beszélgetni, de ha hallgatásra vágysz, akkor hallgathatsz zenét is vagy rádiót. Átpakoljuk a bútorokat a szoba egyik felére. Mosd el az ecseteket, hozom a festéket. Chris sztorizik. A hétvégét Malagában töltötte, és megvolt neki egy lány. Csak úgy egy bárban elkezdtek beszélgetni, aztán a lány felajánlotta neki a „szálláslehetőséget”. Azóta Whatsuppon tartják a kapcsolatot. Johanna, Paula. Paula, Johanna. Chris tanácsokat ad. Végülis Gabi, Daisy és Paula hamarosan elmennek egy-két éjszakára, az alapítványhoz közeli házba segíteni az öreg Paul bácsinak. Vakolni, festeni a házát. Szóval elvileg ketten leszünk Johannával az egyik este a Casa 10-ben. Szóval el lehetne menni a Lidl-be biciklivel, venni sört, meghívni Johannát, beszélgetni, ilyenek. Ilyenek. Megint szóba kerülnek dolgok, Chris szerint Paula is leszbikus. Magyarázza az ecset használatát, néha rossz helyre csöpög, letörlöm, egyszer Chris leszid, mert túl sok festéket használok. Chris azt a feladatot adja, hogy amit nem ér el a Teddy-henger, azt a kis ecsetemmel (a plafon alatti és a padló feletti közvetlen részek) lefestem. Ő pedig a nagy Teddy-hengerrel kente a falat. Hasznos, persze, hiszen mindent le kell festeni. De képzeljétek el, milyen érzés!

Matthew és Alexandra elmennek. Előbbi hétfőn, másikuk végül szerdán. Szomorúság. Matthewt Daviddal kísérjük aznap délelőtt, mindenfelé, csomagok, búcsúzás. Megöleljük a srácot. Alexandra rögtön hiányolja Matthew-t. Egy ízben fönt ülünk a kanapés szobában, ketten, chill, Amélie zenéjét hallgatunk, meg megmutatom neki a „Danse” c. dalt. Még akár romantikus is lehetne, de mégsem lesz az. A filmből is elkezdünk részleteket nézni, majd megtalálom az egészet youtube-on és elkedzjük nézni. Este nagyon sokáig fent maradnak, Daisy, Gabi, Paula, Alex, én egyedül vagyok a szobámban, Matthew elment. Johanna a betegeskedő Sophiával van a 9-es házban. A lányok hangosak, én aludnék, ezért hangosan, durván kiüvöltök nekik. Elfelejtem, hogy Alexnek ez az utolsó estéje. Kirekesztett vagyok, sértettségből csinálom, mert nekem nincs kedvem ott lenni és nevetni velük. Magamra vagyok dühös, de rájuk kenem. Alexandra azonban végül szerdán megy el, mert még nem tudja, hogy a legegyszerűbb/gyorsabb/olcsóbb eljutnia Portugáliába, ahol a következő workawayt tölti majd. A szervezéshez a laptopomat használja. Gabi, Daisy és Paula már Paul bácsinál vannak, így felavathatjuk Alexandra újonnan vett vízipiáját, hárman, Johannával. Remek este! A lányok bíznak bennem, én meg végül a segítségükkel előkészítek mindent, felhevítem a szenet, a pipa működik, finom. Másnap Alex nagy sietségében ott hagyja, később Johanna postázza neki.

Másnap van az a nap, amikor elvileg ketten lennénk Johannával. Elhatározom, hogy elmegyek a Lidl-be biciklivel. Erről most eszembe jut az a néhány biciklis utam, amit a Lidl-be vagy Atarfébe, a közeli faluba tettem. A biciklik a garázsban voltak, Ignacio-tól kellett engedélyt kérni használatukra. Az első út a boltig Daviddal (aki mutatta az utat), Johannával és Alexandrával volt. Később Dáviddal mentünk, volt, hogy kocsival Sophiával, most pedig egyedül. A Davidos utakat szerettem, mert jól elbeszélgettünk a lányokról. Én is ráéreztem a cukkolására, neki Alexandra tetszett. Sosem felejtem el, amikor azt magyarázta, hogy semmi sem lehetetlen, persze minden nehéz, de nem lehetetlen; ez adjon erőt arra, hogy próbálkozzak Paulánál vagy Johannánál. Jók voltak ezek az utak. Megvettem a söröket, aztán arra gondoltam: elmehetnék Atarfébe, csak úgy, talán enni egy tapast, naplót írni, egyedül lenni. Hamar odataláltam és remek érzés volt bicajjal menni. Jártam az utcákat, és az volt a helyzet, hogy 8 előtt sehol sem volt tapas. Aztán betértem arra a helyre, amit legelőször kinéztem, csak valamiért akkor nem akartam a „legelső helyre amit meglátok” bemenni. Így van ez, mégis itt kötöttem ki, a bicajt az étterem rácsos ablakához támasztottam. Bementem, azt mondták, csinálnak nekem tapast. Jól van, tök egyszerű, de finom: kenyér, sonka, olívabogyó. Plusz adag kenyeret is kérek, amit később nem számolnak el. Mellettem kissé trógernek kinéző társaság, hangosak, söröznek, dohányoznak, de aztán megszokom őket, még naplót is lehet írni. Sötét van már, mikor elindulok, veszélyes az út, mert egy részen a nyílt főúton kell menni. Túlélem, viszont a biciklit már nem tudom a garázsba rakni, nem találom Ignaciot, Dora az ablakból kiabál le, hogy csak hagyjam ott a garázs előtt, Constantino viszont ezt ellenzi: ellophatják, vigyem a házunkba. Így is teszek. Ott van már Johanna, és Angela is, aki a tv-szobában a fülembe pletykál: Johanna aggódott értem, mert már olyan régen elmentem. Azt is kifejti, hogy Paulát beképzeltnek tartja, és Johannát meg hozzám valónak. Imádom, mikor Angela szenvedélyesen magyaráz: Claro, si! Széles vigyorra fakadok, úgy üdvözlöm Johannát. Bontjuk a söröket, beszélgetünk, amikor nyílik az ajtó és megjelennek a lányok: hamarabb hazajöttek. A kurva életbe, ezt nem hiszem el!!! ÁÁÁ! Valami ilyesmit érezhettem. Aztán fancsali képpel, olyan mosollyal, mint aki citromba harapott, próbáltam jópofát vágni a maradék időben. Ez se jött össze. Másnap elmeséltem az egészet Chrisnek.

Chris, aki nem sokkal ezután szintén dühöt és csalódást okozott. Ugye sokáig én voltam a párja a festéseknél, aztán egy reggel jelezte Dorának: Paulát szeretné párjának. „Szóval én nem vagyok jó festő”. „Ráadásul direkt, érzem, direkt választotta Paulát”. Aztán csak azt láttam, hogy félmeztelenül flangál a szobában, ecsettel a kezében. Jonival éppen bútorokat cipeltünk fel a ház elé, ahol festettek. Két ujjamat a szememre irányítottam, majd az övére. Figyellek, köcsög. Edzésen Chrisnek ez bántott, de aztán tisztáztuk: ő nem akar semmit Paulától. Egyszerűen csak be kell ismerni, hogy Paula apja festő és Paula jobban fest nálam. Gyorsabb. Ennyi. Oké, mondom, jól van. „Semmi okod a féltékenykedésre”.

Az egyik legizgalmasabb, legviccesebb, leghasznosabb munka volt az argentin Sergio-val falat építeni salaktéglából. Tulajdonképpen a tüzifa-lerakóhelyet különítettük el ezzel a fallal. Betonkeverés, aztán malter-tégla-malter. Sergio közben tanított: kalapács (martillo), tégla (bloque), közepes (medio)… én pedig angolul segítettem neki. Ez az exchange tök jól indult, mert közben megtanulhattam a fal felépítésének csínját-bínját is. Kár, hogy mindez körülbelül csupán 2 óra volt, később mást osztottak be hozzá. Jó munka volt, közben üvöltött a rádió, és élveztem a kommersz spanyol dallamos muzsikát.

Utolsó hét hétfőn volt Paula streetdance-órája a konditeremben. Fantasztikus volt, élveztem, de amikor „szólózni” kellett, leültem. Megint milyen ostoba és gyerekes voltam! Csak azért, mert azt gondoltam, hogy az én mozgásom béna és nem vicces. Ó, pedig mennyire éreztem a lábamban az egészet! Mennyire felszabadított ez a tánc! Mennyire ügyes Paula és mennyire jó órát tartott. Csak engem észre sem vesz. És tudom, hogy Joninak is tetszik.

Ezen a héten érkezett Pedro, 28 éves srác, Portugáliából. Hamar összebarátkoztunk (ő lett az új szobatársam). Rögtön elmondtuk neki a tábor negatívumait, csak úgy biztatásképpen. Sokat beszélgettem vele a spanyol és portugál nyelv különbségeiről.

Csütörtökön drámaórát tartottam délután. Végre. Összeírtam, már eleve angolul, hogy mit fogok mondani. Johanna, Daisy, Gabi, Isi és Pedro csatlakozott, később Paula. A többiek már előtte biztattak, Paula órája után is, hogy tartsam meg a drámaórát. Tök jó volt, tényleg. A mozdulat-megjegyzős játékot sosem fogom elfelejteni, emlékszem, Gabi és Daisy mennyire lelkes volt, és hogy mennyit nevettem a játékon. Az egész óra után pedig megtapsoltak, hogy mennyire jó órát tartottam. A vakvezetős játék is jól sült el. A Jessy James is. Meg a koncentrálos számolós játék is, ami sokáig nem sikerült, de aztán igen, azt hiszem 30ig számoltunk el csukott szemmel.

Halloween-játék a gyerekeknek. Este. Joni szervezi, ő mesél a gyerekeknek. Kifestjük egymást nagyon félelmetesre, engem Gabi fest ki. Sophia kivételével mindenki ki van festve (majdnem mindenki, a csapat egyik része „eltűnt”, nem is tudom, hova). Sötét van már, elindulunk az alapítványhoz, el kell bújni, de Dora mást mond, mint Joni, és mi sajnos Dorára hallgatunk (Chrissel és Sophiával), így elcsesszük. Az afrikai házba bújunk el, de a veteményeskertbe kellett volna. Így csak „később” ijesztjük meg a gyerekeket, verekedünk velük, játszunk, az egyik srác nagyon vad, úgy ver mindenkit, hogy fájdalmat is okoz. Az ijesztegetés után sok sütemény és fotókészítés vár minket az ebédlőben. Éjjel pedig, amikor vége van, alig akar lejönni az a sok festék az arcunkról.

Másnap, október 31-én, szombaton van az utolsó napom. Már megvan, hova megyek tovább. Készen állok a vasárnap reggeli indulásra. A tervem mindenképpen az, hogy még egyszer bemegyek Granadába. Ezúttal Daisy és Gabi társaságában utazom be, megnézünk néhány templomot, egy pékségben veszünk minipizzát (kettőt egy áráért, tonhalas, finom), majd a katedrális háta mögé érve egy nagyszerű kis piacra bukkanunk, ahol sokáig elidőzünk (illetve először még szuvenírboltokban, antikváriumban, lemezboltban). A kis piacra művészek hordják ki festményeiket és egyéb alkotásaikat, szuper dolgok vannak! Aztán megmondom a lányoknak, hogy most én egyedül fölmegyek az Albacín negyedbe, megnézni az útikönyv szerinti néhány templomot. Így is teszek. De mindezek előtt még a város és Spanyolország egyik legrégebbi arab fürdőjét tekintem meg (egyébként fogalmam sincs miért, de ingyen), illetve egy nagyon hangulatos helyen kajálok is. Bocadillot főfogásnak, illetve előtte tapast, ami szintén egy nagyon finom szendvics. Sörrel, hát persze, hogy sörrel! Aztán Albaycín, felülök egy magaslati pontra, nézem Granadát a naplementében, az utolsó napon, és elbúcsúzom tőle. Közben levelet fogalmazok Paulának. Végül vele és Pedroval a buszmegállóban találkozom, este együtt térünk haza, merthogy van esti program: közös vacsora az érkező olasz csoport tiszteletére. Rengeteg kaja van, bolognai, meg pörkölt, meg saláta, krumplipüré, minden. Sütemények tömkelege. Sohasem ettünk még ennyit itt. A konditerem most egy kis koncertteremmé válik: Ignacio testvére, Carlos, a pék gitározik, a gyerekek pedig karaoke-szerűen felváltva énekelnek egy-egy dalt. A végén sokan kórusban éneklik az alapítvány „himnuszának” tűnő dalt. Dora a hangpultnál, Ignacio fel-alá sétálva irányítja az estét. Ezek az emberek büszkék arra, amit létrehoztak. Hogy családot teremtettek. Teljes joggal egyébként.

Este. A Casa 9 fenti teraszán gyűlünk össze. Van sör, Johannának is adok, és kifizeti. Nem tudok mit csinálni, a markomba nyomja azt a rohadt 1 eurót, és ezzel szinte végleg eldőlt, hogy nem lesz semmi. Aztán meg is beszéljük, amikor három héttel Claudio után én is a combjára merem tenni a kezét. Azt mondja: „Svéd vagyok, nem szeretem az érintéseket”. Volt barátod? Volt. Azt hiszi, őt szerette, de most sem szeret senkit, neki ez nehéz. Én nem tetszem neki. Jó, legalább megbeszéltük. Dejszen’ jó este ez! Chris whiskey-t oszt körbe, én pálinkát. Ízlik nekik, de azért köhögnek rendesen! Hamar el is fogy, Johannától kérek néha cigarettát a sörökhöz. Szívunk is, Samir és Joni kicsit betépnek. Sokan egyébként alszanak, hogy el tudjanak menni éjjel egy partira, ami a gyógyfürdőnél van. Végül nem megyek. Lefekszem, már nincs kedvem partizni.

Másnap reggel korán kelek. Már minden zsigerem az utazásra készül. Szendvicskédzítés, összepakolás, egy kis mosogatás, megfürdés. Aztán megkeresem…azaz megkeresném Ignaciot és Dorát, de a kapu zárva van. Csöngetek, Dávid már ott ugrál mellettem, nagyon szomorú, hogy mennem kell. Végre ajtót nyitnak, kiderül, hogy Doráék éppen Cordóbában vannak. Úgyhogy az ott lézengő emberektől végül megtudom, van, aki megy be a városba. Nem emlékszem már a férfi nevére, aki elvitt, meg a fiatal munkáséra se, aki vele volt. Siettettek, 11-kor indulás! Búcsú a többiektől, Johannát kétszer is megölelem. A csomagjaimmal Pedro segít.  Daisy nem jön ki, alszik, Isinek és Chrisnek is csak üzenetet tudok írni, és Jonitól meg Samirtól sem tudok elbúcsúzni. A házban felejtem az összekészített kajám (a téliszalámi még mindig megvan), de még időben szólok, visszamegyünk, gyorsan felkapom és mehetünk. Vége van, a munkásokkal a csajokról beszélgetünk, viccelőnek, hogy majd ők vigyáznak a lányokra! Főleg Johannára… Megállapodunk, hogy egy eurót fizetek nekik, aztán az egyik munkás azt mondja, hogy a kávéjuk többe kerül, és lehúzna még pénzzel, erre azt mondom: sajnálom, nincs több. Nem fogok többet fizetni a fuvarért, mit képzelnek ezek? Mindegy, megveszem a jegyemet Malagáig. Onnan fogok továbbmenni Rondába… Leülök a váróba és az a kellemes érzés jön rám, hogy azért biztos hiányolnak a többiek, végiggondolom az élményeim, úristen, mennyi minden! Lefotózom, megörökítem a Granada-Malaga jegyemet, merthogy nincs megállás, jön a következő hely! És felszállok a buszra.

A képen (balról jobbra): Ignacio, Joni (Spanyolország), Gabi (Anglia), Daisy (Anglia), én (Magyarország), David (Spanyolország), Alexandra (Kanada), Isa (Németország), Matthew (Ausztrália), Sophia (Németország), Johanna (Svédország).