Nem kellett a hajnalok hajnalán kelni, viszonylag kényelmes időben, délelőtt 11-kor indult a repülő Madridba január 26-án. Üröm az örömben, hogy éppenhogy lecsúsztam az aznapi Pintér Béla előadásról, de csak így jött ki jól. Ezúttal nem vittem bőröndöt, hanem egy hátizsákot az utazás előtt gondosan lemértem – és még éppen belefért a kézipoggyász-kategóriába, és a check in pultnál is elfogadták. Vicces ilyenkor télen, a kezembe semmi sem lehetett, így, ha jól emlékszem néhány pulcsit és két kabátot is magamra erőltettem. Persze aztán a leszálláskor minden újra vissza a hátizsákba. A sorba állásnál mondjuk valóban hideg volt, a leheletem is látszott. A repülőút hosszabb volt, vagy 3 óra, nem ablak mellett. Az út alatt kezdtem el olvasni Dragomán sikerkönyvét, A fehér királyt. Ezt aztán az egy hónapos utazás alatt nagyon be kellett osztanom, hiszen falni lehetett a könyvet. A madridi repülőtér nagyobb és kaotikusabb volt a barcelonainál is, ezt érezni lehetett. Sok-sok folyosó, bőröndhúzások zaja, amerikai turisták… azért a metrót megtaláltam. Jegyet vettem, és rögtön hozzá kértem egy turistatérképet is. Lénához igyekeztem hát, egy átszállással, ő már elmagyarázta, hol kell leszállni, csak annyi volt a feladatom, hogy a metróról sms-t küldjek. Azonban persze kalandosan indult ez a megérkezés is.

Az első metrón igaz nagyon jó hangulatba kerültem: utcazenészek (vagy inkább metrózenészek?) szálltak fel gitárral, cajonnal és nyomták. Azonnal hangulatba kerültem… kocsiról kocsira jártak a srácok és énekeltek, zenéltek, latin dallamok kerültek a fülembe és a metró pedig robogott. Annyira megfogott ez a performansz, mert nekem performansznak is beillett, hogy felvettem videóra telefonnal. Inspirált is: nem említettem, hogy február 15-ig kellett elküldenem 2 perces bemutatkozó kisfilmemet az SZFE színházrendező szakának felvételijére. Így sok mindent rögzítettem, hogy lehessen miből meríteni. A baj az volt, hogy amikor a második metrón próbáltam sms-t küldeni Lénának, valami nem működött jól. Talán nem jól mentettem el a számot és nem írtam be a „körzet” számát? Vagy az ő telefonja rossz? Mobilnet híján a Facebook kommunikáció esélytelen volt, Whatsappra pedig még nem vettem fel Lénát. Leszálltam tehát. Most döbbentem rá, hiszen eddig nem is voltam szabadtéren: baromi jó idő van! Úgyhogy vettem is le a kabátomat, de még a pulcsimat is, olyan kellemes idő volt, komolyan mondom, tavaszias. Körülnéztem, a Prícipe Pío állomás, azaz az északi pályaudvar volt a metrómegálló tövében, persze egy hatalmas bevásárlóközponttal kiegészítve. Vártam, minden középkorú nőben Lénát kerestem, de egyik sem Léna volt, hívni próbáltam, írni, a szám nem működött. Bementem a bevásárló centerbe, volt wifi, Facebook-on írtam Lénának, már rég írt, hogy na mi van? Merre járok? Válaszoltam, itt vagyok, csak a telefon, vagy a szám, satöbbi. Írta, hogy akkor kijön elém, még 5 percet várjak, és a Mango üzlet előtt találkozunk. Ez így is történt, nem telt el néhány perc és végre jött Léna. Nagyon megörültünk egymásnak. Azonnal elmentettem a számát normálisan és whatsapp-on is, a probléma a körzetszám kihagyásával, vagy rossz gépelésével lehetett, már nem emlékszem. Ugyanis két telefont vittem, és kicsit ez is bezavart: egy hívósat, és Sáriét, melyen netezni lehetett könnyebben. A lényeg, hogy Lénával végre találkoztunk, s el is indultunk a házuk felé, ami nagyon közel esett a metróhoz is. A külvárosi, csúnya környékről egy szűk lépcsősoron letértünk, és Madrid folyójánál, a Río Manzanares-nél találtuk magunkat, amely csendes, nyugodt környék volt. Az ide eső egyik panelblokkban, abban, amelyet éppen kívülről tataroztak, lakott Léna és spanyol párja, José.

A folyó és a jó idő tavaszi, újjászülető hangulatba kerített. Elbűvölt a város eme félreeső része. Lénáék lakása szűk volt, de otthonos. Lepakoltam a szobámban, amely szűk volt, de a kihajtható kanapé tökéletes ágynak bizonyult. Aztán Lénával a nappaliban leültünk beszélgetni. Meg is vendégelt: karfiolleves volt és húsos tészta. Lénával pedig mindenféle téma: hogy megy a németoktatás Madridban, nekem mi a célom az utazással, workaway, politika, oktatás…mindenre kitértünk. Persze a fő kérdés az volt, hogy az eddigi utazás alatt az első benyomásokon túl mire jutottam Spanyolországgal kapcsolatban, hogyan látom az országot. Fogas kérdés volt, de válaszoltam rá. Hiszen a „csodálat” nyilván a turista, vagy az utazó ember első reakciója, azonban azért voltam annál több időt az országban, hogy kicsit mélyebbre ássak, megfigyeljek. Elmondtam tehát Lénának, hogy igen, figyeltem és beszéltem néhány emberrel, és világossá vált számomra, hogy itt sem fenékig tejfel az élet, magasfokú a korrupció és a nyomor… tudtam ezt, hiszen erről a benidormi Adriannal, a valenciai Anával is beszéltem, tapasztaltam Barcelona vagy éppen Valencia azon negyedeiben, ahol szmog volt, lepukkant telepek és hajléktalanok. Léna bólogatott, azt kezdte mesélni, hogy a fiatalok nem elég motiváltak, amikor kijönnek az egyetemről, nem tudják, mit kezdjenek magukkal – sajnos sok ilyen diákkal találkozik a nyelviskolában is. Madrid hatalmas város – a kulturális, múzeumi élete fantasztikus, de egyébként nagy, zajos, és nem a legszebb. Persze, nyilván van egy-két dolog itt is, amit látni kell és nagyon szép.

Én motiváltan indulok el a koraestébe hajló délutánon egy kis városnézésre. Ízelítőnek tervezem, hiszen pihentem is, Lénával is beszélgettem, ezért viszonylag későn tudok elindulni. Léna felvértez egy válltáskával, útikönyvvel és térképpel is. Joséval még nem találkozom egyelőre. Lénáék lakásától és a folyótól egyébként majdnem minden elérhető könnyen. Nincs messze a katedrális és a királyi palota sem – mindkettőt már a partmenti sétányról is jól látni. Az öreg és elhanyagolt pályaudvar melletti úton megyek felfelé, kellemes idő van, és az út mellett már húzódik a palota kertje. Ide próbálok bejutni, de a rendőrök őrt állnak, beszélek velük, és a „cerrado-ból” teljesen világos: zárva van a kert. Ennélfogva csak belesek, részleteiben látom a hatalmas parkot és a palotát. Ám azt megállapítani könnyű, hogy valóban fenséges. A park mentén az úton felérve a Plaza de Espana tere fogadott, ekkor már szinte sötét volt. A tér csúnya volt, nincs mit szépíteni, hatalmas-felhőkarcolószerű tévé-épülettel. Az egyedüli szépség a középen lévő park volt: Cervantes ülőszobrával, Don Quijote, Sancho Panza és Dulcinea szobraival. Ezt azonban csak visszafele néztem meg, hiszen a térből kiábrándulva inkább a királyi palota felé vettem az irányt és az előtte lévő téren vonultam végig. Lengén volt öltözve mindenki, idősebbektől a gyerekekig, pedig azért kezdett már hűvös lenni. Emlékszem, eszembe jutott a könnyűvérűség, és hogy ez akkor, ez a kontraszt a palota fensége és a rikoltozó spanyol lányok könnyelműsége között mennyire lenyűgözött. Továbbmentem, egy spanyol király lovasszobra a Plaza de Orientén, és innen már látszott az Opera hátulja. Az Oriente téren is kameráztam, fiatalok jammeltek és azt vettem fel. Egy kis utcán értem az Opera előtti térre, egy figura hatalmas buborékokat fújt, valami hálóféle-szerkezettel, egy lány szexuális, kihívó táncot adott elő. Tömeg volt, a metró lépcsőjén özönlöttek felfelé az emberek – Madrid élt. Az Opera plakátjait megbámultam – a Varázsfuvolát és a Parsifalt is reklámozták. Így sodródtam a Calle de Arenal utcára. Hömpölygött a tömeg, mely még a csúcsidőben lévő Váci utcát is bőven lepipálta. Tangóharmonika szól, idősebb bácsik és nénik játszottak. Egy diszkó előtt fiatalok, velem egykorúak garmadája. További utcazenészek, furulya, hegedű, gitár. Az utca a tömeggel együtt torkollott a Puerta de Sol híres terére. Itt is tömeg. Az emberek éppen egy szabadulóművészt álltak körül, felvéve a státuszt én is bámultam és szurkoltam neki. Gyakoriak voltak a mulatságos élőszobrok – és persze ott volt az eperfáról eszegető bronzmedve, Madrid jelképe, és maga az óratornyos hivatal is. Egy mexikói zenekar koncertjébe is belehallgathattam. Körbesétáltam, majd annyira megtetszett az a népes Calle de Arenal utca, hogy azon sétáltam vissza, és felvételeket is készítettem. Ezután következik a komor, középkori Plaza Mayor, a piactér. Néptelenebb, de most ez is rámfér. Visszafele megyek már tudatosan, közben koromsötét lett. A szépen kivilágított Almudena Katedrális következik. Ez Madrid legnagyobb, a királyi palota mellett lévő, modern temploma. Elé állok és bámulom. Nem túl öreg templom, a 20- század eleje óta áll, nem is különleges, mégis az akkori estém nyugvópontja, mely a képzeletbeli i-re felteszi a pontot. Ezután következik a Don Quijote szobor a Spanyol téren. S így vissza is térek lassan a házhoz. Egy szelet Madridot kaptam, de van még pár napom, amikor nappal is megnézhetem akár ugyanezeket a helyszíneket.

Léna reggel szendvicset készít és teát. Hálásan fogadom, elmesélem az esti sétát és Joséval is megismerkedem, aki munkája mellett zenél is. Dobos. Megörülünk, hogy mindketten zenélünk. José kézilabdameccset néz, hangosan drukkol a spanyol csapatnak. Útnak indulok. A tegnapi esti sétát fogom megtenni – csak nappal. Tegnaphoz képest hideg, esős idő van. Nem a legkellemesebb idő ahhoz, hogy parkokban sétálgasson az ember. Mégis így teszek, először a folyóhoz közel lévő Casa de Campo-t nézem meg. Madrid legnagyobb parkja egy volt királyi vadászterület, a hatalmas zöld területen a királyi család piknikezéseket is tartott. Itt található egyébként az Állatkert is. Iszom egy kávét és sétálok a ködben, körbesétálom a park közepén lévő, óriási tavat, ahol meglesem a vadludakat, és melynek partján épp egy forgatás zajlik. Második „állomásom” a királyi palota parkja, azaz a Mórók Kertje (Parque del Campo del Moro) hiszen azt muszáj megnézni. Tervem, hogy meglátogatom a közlekedési múzeumot, azonban az ismét „cerrado”. Mellette viszont kellemes platánfákkal övezett sétány, és hangulatos kerti tó sok vadkacsával. Arrébb egy másik kis kert: pávákkal. Néhány arra járó turistával megbámuljuk a pöffeszkedő hím hatalmas szárnyát. Udvarlás, felsőfokon. Érdekes tapasztalat, de a félreeső, külvárosi Casa de Campo valahogy hangulatosabb volt. Itt gondolkodtam arról is, hogy a rövidfilmemben mi legyen, és valahogy arra jutottam, hogy a humanizmusról kell szólnia, és az utca emberét kéne megszólítanom. Persze ez ábránd volt, a park hangulata, a hűvös és jól eső friss levegő indította el bennem. Az elfogyasztott kávé és az aznapi út megtervezése külön rituálé volt számomra. A kastély kertjében sajnáltam, hogy maga a kastély előtti terület le volt zárva. Sötét volt és nyirkos időjárás, kevés emberrel, a park borús képet adott, melyben csupán a pávák és a vízimadarak voltak színesek. Erős kép persze volt: a tél uralkodott a teljesen kopasz, égnek meredő fák ágain. Innen merészkedtem ki megint a Plaza de Espana térre, és vizsgáltam meg tüzetesebben Don Quijotét és Sanchót. Ázsiai turistákkal lefotóztattam magam, akik lelkesen több fotót is csináltak. Persze, cserébe én is lefotóztam őket. A tegnapi útból kimaradt, itt volt épp az ideje, hogy Madrid egyik fő-fő utcáját, a Gran Víát is megnézzem, vagyis végigsétáljak rajta. A kapitalizmus utcája volt, persze a nyomorral itt-ott megtűzdelve. A Teatro de Lope de Vega színház valójában musicaleknek adhatott otthont, legalábbis a színes kivetítő reklámjaiból ez derült ki. Csilivili volt az egész, túlzottan teátrális, kedvem sem volt benézni. A szemben lévő sokemeletes házak diadallal néztek az ég felé. Forgalom volt, buszok száguldottak, a McDonalds előtt tömeg. Persze, meg is éheztem, így kénytelen voltam kipróbálni egy madridi gyorséttermet is. De erről majd később, előtte elhaladtam egy ruhabörze előtt – az üzlet lépcsőjén volt a divatbemutató, valamivel arrébb a Callao Mozi hatalmas kivetítője reklámozta a madridi Mahou sört, ami hozzáteszem, elég pocsék ital. Tiszta nyújork, gondoltam. Néhány ruhaboltba is bementem kíváncsiságból – ezek belülről lenyűgöző palotabelsők, szalonok voltak márványoszlopokkal, tükrös plafonnal, csillárokkal és freskókkal. Nem vicc. Ahogy az sem, hogy az utcán haladva néhány méterrel arrébb magába roskadt hajléktalan ült, pokrócokkal borítva, kicsi kartontábláján a felirat: „portugál vagyok, segítségre van szükségem, hogy visszatérjek Portugáliába”. A tévétorony is impozáns volt, elvileg a tetején kilátó működik, azonban a segítőkész fiatal lányok tájékoztattak, hogy a kilátó már az El Corté Iglés áruház tetején van. Ezután következett a meki: szintén márványos falak, csillárok, lépcsők, gyönyörű volt és tele. A Gran Vía vége felé haladva a Szépművészeti Múzeum épülete állt, illetve a Metropolis dizájnos saroképülete – ezt sajnos tatarozták. A Gran Vía ekkor már Alcalá utca lett, mely kiszélesedve jutott el egy fontos térig. A tér egy hatalmas kereszteződés, melynek közepén a Fuente de Cibeles szökőkút állt, mely egy mitológiai szereplőt, Apollón istent ábrázolta (a szobrot III. Károly emeltette). Az utca egyik oldalán a Cibeles palota állt, erkélyén kifüggesztett felirat: Refugees Welcome. Itt volt az Amerikai Múzeum és a Bankpalota is. A Prado sétányon lekanyarodva az ember beleütközött a híres-neves Prado Múzeumba. Megnéztem az épületet és Goya szobrát, a meglátogatását később terveztem. Egy közelben lévő gótikus templomot jártam körbe, majd egy utcán felmenve a neoklasszikus stílusú Congreso de los Diputados épületét tekintettem meg. A képviselők háza zordan állt, egy mellékutcába besurranva pedig egy szocialista székház követte, az Ateneo, ide be is jutottam, és megnéztem a régi politikusok zord arcképét. A szűk utcácska egy kicsi és barátságos térre futott ki: ez volt a Calderón Színház, homlokzatába vésve híres spanyol drámaírók, a téren pedig Garcia Lorca szobra. A Barrio de las letras, azaz az írói negyedben voltam. Lope de Vega háza is itt volt, ahova szintén vágytam eljutni. Azonban nem erre a napra terveztem. Sétálgatva jó pár szimpatikus bár, kávézó, kifőzde mellett haladtam el, de a sétám vége végül a Puerta del Sol lett. Innen pontosan a tegnapi út, csak világosban – tehát Plaza Mayor, a piactér. És aztán maga a piac is – Mercado de San Miguel – és ezt a negyedet bejárva a Városháza Tér (Plaza de la Villa), ahol Madrid egyik legrégebben álló épülete, az 1400-as években épült paplak állt, és persze maga a Városháza (1700-as évek). A nap zárásaként a szintén centrumban lévő templomot, azaz Madrid katedrálisát néztem meg, azúttal belülről is, hatalmas, gótikus hajói lenyűgöztek. De az igazi csoda csak azután következett, Léna ajánlására néztem meg egy kicsi kápolnát: a házuk közelében, a Florida sétányon volt –Szent Antal temploma (Ermita de San Antonio de la Florida). Az eredeti templom (műemlék) mellett a kápolna azonos mása volt található. Itt tartották az istentiszteletet, míg a másikba csak „benézhettek” a látogatók. Bementem az eredeti templomba, az ottani egyházfiak mogorván köszöntöttek. Hatalmas, emlékezetes, monumentális El Greco freskó borította a mennyezetet. A kicsi templom lenyűgözött, fotózni sajnos nem tudtam. Goyát is itt temették el. Hazaindultam, még megnéztem a kápolnával szembeni étterem árlapját, de nem mentem be. Hazaérve a mozgalmas nap után elmeséltem mindent Lénának.

Léna folyamatosan segített, amellett, hogy reggeliztetett és néha meleg ebéddel vagy vacsorával járt, a neten kinyomozta azt is, mikor látogathatóak ingyen a múzeumok, vagy éppen a királyi palota. Emellett volt egy Madrid-hangoskönyve, amit nagyon szívesen rátöltött a telefonomra, és ugye felszerelt térképpel-útikönyvvel, mint már említettem. Így a harmadik napomon már a hangoskönyvet is birtokolhattam.  Ez a megnézni tervezett Retiro park végigjárása miatt is fontos volt. Merthogy ezzel parkkal kezdtem a napot. Metróval mentem, az aluljáró elhanyagoltságából jött fel a feljáró a zöld park bejáratához. Így kezdtem el járkálni, bóklászni a fülemben a fülessel, hallgatva az érdekességeket. Persze, rájöttem, hogy néha a hallgatnivalóra való koncentrálás, és az éber, szépséget leső séta nem összeegyeztethető, ilyenkor elkalandoztam, majd idegesen visszatekertem a felvételt, hogy mégis, mit mondott arról a szoborról az a női hang. Kikapcsolást azonban a felvétel kikapcsolása jelentett, az önfeledt séta a kellemes parkban. A csónakázótó egyik partján XII. Alfonz szobra és egy oszlopos emlékmű volt, a hősök teréhez, vagy a Gellért szoborhoz hasonlatos konstrukció. Ennek szobrai, szfinxei alatt ültem le banánt eszegetni, közelebbről még monumentálisabbnak tűnt, mint a szemközti oldalról, s hol a csónakázókat néztem, hol a hangos, cserfes, élettel teli gimnazistákat. A Velazquez Palotát és a Kristálypalotát (az angliai tökéletes mását) persze megnéztem. Utóbbiban őskövületeknek volt a kiállítása. Elképzeltem, hogy a hatalmas üvegmennyezetről akár egy dinoszaurusz-csontváz is lelóghatna, de maradtak az ősi kövületek, kisebb csontok. Egy idő után, mint mondtam, nem érdekelt, mit mond a hangoskönyv, inkább spontán utakon sétálgattam, és minden egyes szobrot alaposan megnéztem. Pár percig csak álltam velük szemben, figyeltem az apró részletességgel kidolgozott, vagy éppen pont hogy elnagyolt politikusokat, királyokat, isteneket, angyalokat. Volt egy sátán-szobor, amin bosszankodtam, hogy nem találtam meg, vagy megtaláltam, de nem jöttem rá, hogy az az. A Retiro park után utam ismét az Írók Negyedében folytattam. Szerettem volna még járkálni itt, és voltaképpen a Lope De Vega-ház megnézése is tervben volt. A csinos kis utcákon haladva egy beülős helyet, étteremfélét is kerestem, ebédidő volt, ezen a napon későn indultam el. Nagyon hangulatos helyet találtam – azt az étteremláncot, amivel már Valenciában is találkoztam. 1-2 euróért, csupa akcióval, mini-szendvicseket lehetett venni. Volt hideg és meleg, sajtos, sonkás, paradicsomos, húsos… mindenféle. Isteni szendvicsek. Hörpintettem melléjük mégy egy kávét. A Lope de Vega ház nem fér bele a mai napba, gondoltam, ha nem a rohanást akarom választani. Nem is akartam. Inkább a híres Cine Dorét, Madrid első moziját akartam megnézni. Egy csúnyácska templom keltette fel érdeklődésemet, mert talán itt temették el El Grecot. A templom azonban zárva volt. A mozit egyszerűen nem találtam meg, rejtélyesen eltűnt, elbújt, már jó sokszor mentem végig a Calle Atochán. Más mozikat persze láttam, egyikük plakátja éppen az „El hijo de Saúl”, vagyis a Saul fia volt. Végre megtaláltam a Cine Dorét, szép, klasszikus bejárata volt, a cifra homlokzatot oszlopok tartották. De ide sem mentem be. Tovább, tovább volt a jelszavam, hogy minél több dolgot megnézhessek. Persze volt, amit hiába, például az egyik templom a centrumban nem a külső szépségéről győzött meg, bemenni meg nem tudtam, nem volt nyitva. Így ez a nap a sok sétával és bizonytalansággal elég hullámzónak bizonyult. Olyan utcákon sétáltam végig, amiken már jártam, nem is tudom, miért. Igaz, a San Miguel piacot most kicsit jobban megnézhettem, világosban, de nem mentem be vásárolni, nézelődni. Nem, hiszen a nap nagy fénypontja már közel volt: ha jól emlékszem, délután 4 órától lehetett egy-két óra erejéig ingyen betérni a királyi palotába. A katedrális és a palota közti hatalmas téren már messziről jól látható tömeg állt sorba az egyre inkább esőre álló időben. Ki fogom állni a sort, nem vitás, gondoltam, be is álltam, előkaptam a Dragomán-kötetemet, és akkor sem tettem el, amikor az első esőcseppek megjelentek a tiszta, új lapokon. Némán haladtam a sorral, a végállomásig, ahol a táskám átkutatása után végre bejutottam. Persze, mikor még a tér felé tartottam, a borult ég alatt álló, kígyózó sor látványa megihletett, mint ahogy a zordan tűrő katedrális és az azt palotával összekötő oszlopsor is. Így lőttem pár képet az olvasás előtt. A harmadik Madridban töltött napomba nyílt otrombasággal terjeszkedett be a palotában szerzett élményem, ami egyszerűen, de tényleg így van, leírhatatlan. Elég, ha csupán annyit mondok: igen, ez valóban egy királyi palota, különböző termekkel, szalonokkal, étkezővel, trónteremmel, kék teremmel, márványlépcsőkkel, hatalmas fali freskókkal. Meghatározó arany színes, faliszőnyegek, különleges lámpák, gyertyatartók, csillárok – ez mind-mind a királyi pompa és fényűző részei, de érezhetően beágyazva a hagyományba és a történelembe, nem a királyi pár urizálásaként volt jelen, hanem az aranykor dicső emlékeként. Persze, frusztráló volt a turisták tömege, főleg azért, mert a világ különböző országaiból jöttek, a lányoknak más és más jellegzetessége volt, amire fel lehetett figyelni, és néha fel is figyeltem. A szűkebb termekben néha feltolult a tömeg, s ez néha zavaró volt. Az élmény után fokozni akartam azt, a Prado múzeum felé vettem az irányt. Irdatlan, talán még nagyobb sor fogadott, az órámra pillantva azt mondtam: kb. fél órám lenne Európa egyik leghíresebb tárlatában, inkább hagyjuk ezt mára. Különben is, a palota éppen elég volt mára. Így a Prado sétányon lecsorogva rám sötétedett, és a környéken megnézendőnek a híres Atocha Pályaudvar maradt. A kissé a Nyugatira emlékeztető, fémpanelekből álló modern épület belsejét dzsungelméretű növényzet borította, ettől vált különlegessé. Elbóklásztam a pályaudvaron, leültem olvasni, agyaltam, hogy mi legyen, menjek-e haza, 7 óra környéke lehetett. Végül, ha jól emlékszem, hazamentem, de még vacsoráztam kevésbé finom szendvicset a Florida úti gyorsétteremben, mely kocsma is volt egyben. Madrid vizezett, nem túl finom sörét, Mahout ittam a vacsorához, valamiért borús hangulat jött rám, talán azért, mert azon kezdtem el morfondírozni, hogyan hódítsam el a lányokat. A pultos lány is vonzó volt, de a kocsmába be-betévedtek még csinos lányok. Azonban csak a kötelező kedvesség, udvariasság jutott, mert az ember hogy lépjen tovább? Tohonyán, szürke hangulattal mentem haza.

Másnap a szerelmesek spanyol városába, Toledóba mentem, ami kb. 40 perc busszal Madridtól. Azonban ezt az utat majd a következő fejezetben mesélem el, most jöjjön a negyedik madridi nap. Ilyenkor már mérlegelnem kellett, hiszen tudtam, hogy nemsokára elhagyom a várost. Luissal, a kasztíliai farmerrel tartottam a kapcsolatot, tudta, hogy a napokban megyek át. Lénával ezért „konzultáltam”, hogy maradnék még néhány napot, bár eredetileg kevesebbről volt szó. Azt mondta, maradhatok, és segített még megtervezni az utolsó napokat. Többek között azt mondta, érdemes megnézni a folyó két híresebb hídját, valamint a Salamanca-negyedet is. A neten zenés helyeket, klubokat is segített keresni. Természetesen a híres múzeumok közül is legalább kettőt szerettem volna, hogy beleférjen a napomba. Az utamat a folyóparton kezdtem, és tulajdonképpen a háztól mindig ezen a parti sétányon kell végigmenni a központ felé, szinte már megszoktam és nagyon szerettem. Tisztán látszott a kék ég a felhőkkel, hol szürke, téli időjárást lehetett róla leolvasni, de ritkán a nap is látszott rajta. Itt mentem végig, ezúttal jó darabon, már a hatalmas Casa de Campo park volt a jobbomon. Tudtam, hogy a folyó bal partján hamarosan feltűnik az Estadio de Vicente Calderón is – azaz az Atletico de Madrid stadionja. A környék jellemzően külvárosi volt, ám az impozáns kőhíd antiksága kitűnt környezetéből. Ez volt a Puente de Segovia. A folyó itt kiszélesedett, és különböző „medencékre” oszlott, egyik ilyenben még szökőkút is volt. A híd a kilenclyukú volt csak kicsiben, a félkörívekkel a tükröződés árnyéka alkotott teljes kört. A híd túlsó felén rengeteg vízimadár grasszált, repkedett. Továbbhaladva a Puente Androrra fémrácsaival a vasúti összekötő hídra, vagy a K hídra emlékeztetett. Mellette, a parton görkorcsolya-oktatás zajlott. Ez már a bal parton volt, és hamarosan feltűnt előttem a robosztus stadion, melynek lelátójára egy ponton jól rá lehetett látni, mert az aréna konkrétan annyira rálógott a keskeny folyóra, hogy az autók továbbhaladását a stadion alatti alagúttal oldották meg – amely felett értelemszerűen nem volt lelátó. Kívülről nem volt különösebben szép, a neve jó nagy betűkkel volt ráírva, betont és ablakokat lehetett még látni, meg a kiugró hatalmas lámpákat. A bolt izgalmasabb volt, a múzeumot nem néztem meg, azért nem a kedvenc csapatomról van szó. Vitrinek mögött a klub története, mellette a fanshop, mely annyira nem volt hatalmas és fényűző, mint a Barca boltja, de a maga módján mégiscsak az volt, tele sálakkal, pólókkal, emléktárgyakkal. A stadion háta mögött külvárosi utca indult visszafelé. Kajálni akartam, de nem nagyon találtam szimpatikus büfét vagy éttermet. Kis bolyongás után a térképen kinézett Szent Ferenc templomot akartam megnézni, ami nem volt messze a stadiontól, de már visszafelé, a center felé volt. A templom újra csalódást okozott, nem volt különösebben esztétikus. Galambok fészkeltek és piszkoltak a tornyain, elhanyagolt volt, bemenni persze nem lehetett. A felette való kilátó, templomkert annál romantikusabb helynek tűnt. Azonban partner híján folytattam utamat, ismét történelmi emlékmű nem messze, Toledó Kapu. Hasonló, valamely nemzet által adományozott robosztus diadalív, mint a korábbi Alcalá Kapu is. A Toledó Kapu után ismét nem találtam megfelelő éttermet, ezért továbbmetróztam, egészen a Gran Víáig. Megkerestem az El Corté Inglés áruházat, és felmentem megnézni a korábban említett kilátót. A puccos áruház, éreztem, nem az én világom. A földszinten parfümök és szépségápolás-szekció, feljebb digitális cuccok, könyvek, ruhák, de minden a legprímább és legpuccosabb minőségben. Mozgólépcsőn fel és fel, körül se néztem, mentem felfelé, a kilátó a lényeg. A mirador, ugye. Megérkeztem a hetedik vagy kilencedik emeletre. Nem a kilátó-jelleg tűnt fel, hanem újból a puccosság. Éttermek, komolyan, mint a Westendben vagy az Allée-ben az étterem-szint, csak mégis egész másképp. Az illat elbódított már a mozgólépcsőn felérve, pikáns, fűszeres hússzag, öltönyös emberek falják a szaftos húst, tapas-bárok, kolbászok, méregdrága minihamburger, gyros és pizza, szendvics, minden. A táblákra nézek, minden drága, esélytelen, hogy most egyek itt. Az első bódulatból felébredek, észreveszem, merre tolódik a tömeg, igen, az emelet nagy ablakaihoz és teraszához. Valóban: ez maga a kilátó. A nagy ablakok körbeveszik majdnem az emeletet, és az üvegen az előttünk és alattunk magasodó épületek körvonalai látszódnak. A tetők mellett a nagyobb templomok (Katedrális, Szt. Ferenc templom) jól látszódtak, az ablakon a házak közötti terek nevei is fel voltak írva. Látszódtak a magasabb tévétornyok, a palota teteje, így sejteni lehetett azt is, hogy a folyó és Léna háza merre van. Rettenetesen éhes voltam. Néhány fotó elkészítése után lementem és a környéken kerestem éttermet. A közeli sétálóutcákban bóklászva találtam is, egy tésztás-pizzás helyet, ha jól emlékszem egy tetemes méretű pizzát ettem, és spanyol árak szemszögéből nézve elfogadhatónak is tűnt. A pincérlány természetesen itt is bájos volt. Nem maradhattam álmodozni, vagy éppen iszogatni, a napból sok volt még, viszont annál kevesebb idő Madridra. A Colón terén még nem voltam, és errefelé volt a híres kávéház, amit az útikönyv is ajánlott – irodalmi centrum annak idején és most is: a Café Gijón. A téli hidegből a melegség következett, a kávéillat, a gyönyörű faszékek, díványok, egy kiállítás képei, régi plakátok, hatalmnas, megkopott tükör-fal, elegáns, régies itallap, hófehér ingű felszolgálók, aranyfeliratos szalvéták. Hirtelen azt gondoltam, hogy bármennyibe is kerül egy rohadt kis eszpresszó, nem fog érdekelni, és biztos nem olcsó, de iszom egyet, az emlék kedvéért. Leültem, jött a pincér, hozta a kávét, vagy inkább kávécskát. Külön kannácskában tejecske, miniatűr, kifogástalan szalvétácska – és persze a bónusz, vagyis a valós ráadás: három eurócska. Értsd, ezer forintért kávézott burzsuj Zalán Spanyolország fővárosában. És ezt akkor és ott leszarta. Kellenek az ilyen pillanatok, gondoljon mindenki amit akar. De még a számla is kialakított kis lista volt, első tétel, második tétel; igaz, a pincér nagyzolva firkantotta rá az egyetlen tételt. Elégedetten baktattam tovább, mintha már maga az ülés, nem is mondjuk a kiállítás, tehát maga az ülés ezen a helyen magas fokú műveltséget öntött volna belém, jóleső illúzió volt ez, nyilván átmeneti, de így indultam el, és hogy fokozzam, a Nemzeti Könyvtár felé – szintén a Colónnál volt. Fiatalok lézengtek körülötte, ez jó, elmosolyodtam. Míves vaskapu hirdette, ez a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Könyvtár is volt egyben. A rideg falakat hatalmas szobrok őrizték, melyeket jobban megfigyeltem. Szentek és írók is voltak köztük. Például Lope de Vega, vagy éppen Cervantes. Nos, ezután következett a Salamanca-negyed. Nem ragoznám, annyit mondanék, hogy a házak miatt érdemes volt megnézni, és valóban, ahogy Léna mondta, akár Pest is eszünkbe juthat e negyed házairól. Ennél jobban ezt a képeim tudják prezentálni. A Salamanca-negyedben még az volt érdekes, hogy az utcák általában festőkről és művészekről voltak elnevezve (Goya, Velazquez…). A negyedet körbejárva értem vissza a Retiro parkhoz, jártam benne még egyet, most egészen sokan voltak, az alkonyatban, a tó partján kitartó szaxofonos, sok gyerek és persze szerelmespárok. A végállomásom, vagyis akkor még annak tűnt, az éppen aznap ingyenessé váló (kedvezményes nap) Reina Sofía múzeum volt, amely a 20. és 21. századi festő- és szobrászművészetet ölelte fel. Kényelmesen beálltam a még nem túl nagy sorba (korábban mentem oda) és ismét olvastam. Az épületet külsőleg meghatározta az első bejáratnál lévő üveglift, egyébként a bejutást illetően a titok nyitja az volt, hogy a hátsó bejáratról kevesen tudtak – így nyitás után pár perccel be is jutottam. Kb. 6 órakor tehát, ekkor vált ingyenessé. A tárlat Míró, Dalí, Max Ernst és Picasso munkásságát egyaránt felölelte. De volt pl. Moholy-Nagy is, csak hogy magyarokat említsünk. Picasso talán leghíresebb alkotása – előtte szalag-kordon és persze embertömeg – a Guernica is itt volt látható. Percekig néztem a háború tombolását, a halálfélelmet, az őrületet a vásznon, és kezdtem megérteni, miért vált pont ez a műalkotás maradandóvá. A számomra legjobban megnyerő alkotásokat megörökítettem (pl. Max Ernst életnagyságú metronómját, melyen a tempót mérő nyél egy emberi szem). A múzeumot zárásig néztem, ha jól emlékszem, rohanni nem kellett, de az idő korlátozva volt: a szellem terhelése azonban megfelelő mértékűre sikeredett, legalábbis esetemben mindenképp, én egyszerre semmiképpen sem tudok feldolgozni 2-3 órányi műalkotást, megelégszem a másféllel. A Reina Sofía után az Atocha utcán mentem visszafelé. A zajos út tele volt fiatalokkal, egy zenés klub előtt 17-18 évesek tömkelege, jó páran hangosan és duhajul élvezték az életet, valami botrány is lehetett, sok rendőr grasszált, a klub előtti tömegen át kellett fúródnom, közel kerültem a bulizókhoz, és amennyire vágytam közéjük tartozni, éppen annyira vágytam minél messzebb menekülni. Ez értelmetlen volt, a madridi éjszaka kitárulkozott, pulzált, latin kommersz számokra dobálta magát, a tömeg a Puerta del Solnál nagyobb volt, mint bármikor, hömpölygött a tömeg, figyelni kellett az autókra és a gyalogosokra is. Megtetszett a dolog, mondom, egyszerre vonzott és taszított, de megjegyzem, az Atocha utca környéke egészen más buli-hangulatot árasztott magából, mint a Puerta del Sol környéke. Most már halványan emlékszem, akkor biztos tisztán, hogy a neten vagy az útikönyvben lecsekkoltam-e egy negyedet, ahol romkocsmák vagy jó helyek voltak, de valószínűleg így történt. Lényeg a lényeg: tudatosan kerültem a Gran Vía környékére, valamit tudva (konkrét kocsmát, klubot vagy csak környéket) fordultam be róla jobbra egy szűkebb utcácskába, grasszáltam a kocsmák előtti dohányzó fiatalok előtt. Művészi negyed volt ez, színházi kocsma, romkocsma, valamivel idősebb korosztály. Nézelődtem, a legnagyobb probléma az volt, hogy egyikben sem volt hely, aztán felbátorodva mégis találtam egy olyat, ahol a pultnál volt egy kevés, ez volt az El Bistro del Teatro, azaz a Színház Kocsmája. Tömeg volt, de jól csúszott a Mahou, és három pohár után érezni kezdtem. Kedvesen mosolyogtam a pultoslányra, beszéltem vele pár szót, ő érdekelt igazán, a göndör fürtök és az évei mögötti történetek. Én viszont mást érdekeltem, egy már jóval idősebb nőcit, aki kérdezgetett, nem emlékszem az arcára, persze nem úgy érdeklődött, mint nő férfi iránt, hanem csak barátként, úgy láttam, én mégis prédára lestem, és fárasztott a helyzet. Lekecmeregtem aztán a bárszékről és a következő helyre tértem be, ismét söröztem, egyedül, magamban ülve, pöffeszkedve és nyitott szemmel. Persze, meg is találtam a szemkontaktust sok lánnyal, de… a Malagában írt dal jutott az eszembe. Vagy az, hogy hány sör kell a bátorsághoz, és tudtam, ez már nem a sörön múlik. Lényegében úgy gondolom, mégis élveztem az estét, bódultan tértem a harmadik kocsmába, talán ez volt a legbohémabb, alagsora is volt, itt is megittam a sörömet, álltam a tömeg közepén, kimentem dohányozni, figyeltem egy lányt, és mikor minden gátlást és félelmet talán már legyőztem, akkor persze társaságával elment. Részeg voltam és rájöttem: így nem érdemes kísérletezni. De bízom abban, hogy ez csak idő kérdése. Egy biztos: nem a részegségtől függ. Éjjel 2 körül estem haza, nagyon szerettem Madridot, és már csak másfél nap volt hátra.

Valójában úgy volt, hogy korábban elmegyek a fővárosból, azonban hirtelen és meggondolatlan, előre nem tervezett pénzügyi gondjaim akadtak, kénytelen voltam megvárni a hétfőt. Mérlegeltem sokat a telekocsi és avagy busz választásában, és végül a választás a buszra esett, azzal jött ki jobban az utazás. Lénával nem beszéltem meg ennyi napot előre, de hálistennek még maradhattam még egy éjszakát, habár a hír váratlanul érte, és még pluszban a buszom is csak 4 körül indult, tehát nem reggel. Anyukám egyik legkedvesebb barátnőjének nagylelkűsége azonban megmentett, tehát maradhattam. A vasárnap nem volt eseménydús, nem emlékszem, hogy telt az eleje, de feltételezm, józanodással, alvással, pihenéssel. Annyi bizonyos, az ismert folyómenti utat megtéve az utam rögtön a kajáláshoz vitt. Előtte mondjuk sokat mentem: még tovább lefelé a folyó jobb partján, így még egyszer megnézhettem az Atletico stadiont, most más szögből is, hatalmasságát jobban megfigyelve. Azon is túlérve értem el a Puente de Toledóhoz – a másik híres kőhídhoz. Hasonló volt a Segovia hídhoz. A híd sétányszerű, kopár fák rajta. Rideg Madrid, búcsúzik. Muszáj ennem. Felfelé haladva a hídtól Burger Kinget hirdetnek, még jobban megéhezem, de sokkal messzebb van, mint ahogy írják. Félúton inkább már az ismert szendvicses helyre térek rá, a szendvicset viszont már a metrón eszem, hiszen a vasárnap fő-fő úticélját még nem említettem: az aznap bizonyos órában ingyenesen látogatható Prado múzeum az. Ezúttal későn érek a múzeumhoz, a sor hatalmas már, reményvesztetten állok be, de mégis beállok, talán ez az utolsó esély, hogy bemenjek, sőt, ebben a spanyol kalandban biztos, és hát, végülis, ingyen is van. Kiállom a sort, szűk, talán egy órányi időm van a korszakokat felívelő, inkább klasszikus művekre koncentráló tárlat bejárására. Ez nem is lehetséges, kiválasztom a kiállítás azon részeit, melyek jobban érdekelnek. Goya, El Greco, Velazquez, Murillo, Rubens. Híres és hatalmas alkotások, a klasszikus művészet palotája a Prado, a képeken az élő történelem, a múlt, mítoszok… Goya botrányt keltő aktja, Rubens húsos, barokk testei. Kár, hogy az idő kevés a tegnapi dorbézolás miatt. És a nap ennyi, bezár a kiállítás, az utolsó pillanatig maradok, aztán haza, ha jól emlékszem. Vagyis nem: 9-kor, mindegy főhajtással egybekötött méltó búcsúként, a Gran Víához közeli kocsmában megnézek egy Real Madrid meccset. Jófej pincérek végül, nagy nehezen engedik, hogy kártyáról fizessek, két sört iszom, melyhez finom olívabogyó-tapas is járt. Ez volt a zárás, ezután jön a ráadás.

Fogalmam sincs, mivel fogom eltölteni az ébredő február első délelőttjét, aztán Léna helyettem is kitalálta: a harmadik leghíresebb, bizonyos Thyssen-Bornemisza múzeum hétfőn ingyenesen látogatható. Mintha az istenek hozták volna össze: szombat Reina Sofía, vasárnap Prado, hétfő Thyssen-Bornemisza. A múzeummal azonos nevet viselő művész gyűjteménye ez. A reggelről annyit, hogy csomagolás és búcsú után a Princípe Pio üzletközpontjában fogyasztok el hosszú ideig egy kávét, ezalatt az idő alatt még mindig a telekocsit szervezem, ami nem jön össze, ezért is választom a buszt. A kávézás után megyek a múzeumba. Újból süt a nap, kék az ég, a pálmák zöldek… újabb sor, rövidebb, kibírhatóbb, mint mondjuk előző nap a Prado sora. Bent már az előcsarnokban a királyi család festményei, valamint a gyűjtőről készült portré. És aztán teremről teremre más és más korszak, a középkortól kezdve a 20. század végéig, a legátfogóbb és komplexebb tárlat ez, mindegyik terem érdemel egy-két fotót, és néhány Picasso a filmhez is megihlet. A narrációm nem érti ezt a modern, kusza, kockás művészetet, ezt veszem fel. A hangom és a kép ellentétét. Aztán felveszem a kiállítás egyik termének tömegét, majd egy Edward Hopper – kép, konkrétan a Hotelszoba című annyira megihlet, hogy hosszan és lassan kamerázom a hotelszobában, csomagok kíséretében az ágyon ülő és magányosan olvasó nő képét. Akkor még nem tudom, hogy a Murciában forgatott felvételi-rövidfilmem alapja és fő motívuma lesz ez a kép. De ezenkívül még rengetek nyűgöz le: El Grecotól kezdve, Van Gogh-on keresztül és Magritte-on át a pop-artig. Tényleg, minden. És szembetűnő, hogy a legszürkébbnek nekem a 18. századi festőművészet tűnik. Itt nincsenek nagyobb, vagy feltűnőbb műalkotások, ehhez mérten suhanok végig néhány termen. A Thyssen-Bornemisza Múzeum a Madridi tartózkodás ráadása. Ezután a déli buszállomás következik, gyors samponvásárlás, és annak megtudása, hogy Hellínt, a célállomást „ejjínnek” ejtik.

Összességében: mit is mondjak még…? Néhány szegmenst, ami eszembe jut… Például, hogy José egyszer levette a polcról a digitális zongoráját, és én játszottam, improvizáltam, és nagyon tetszett neki. Vagy a Lénával való kellemes beszélgetéseket a finom főztjei mellett… az éjszaka táncra perdülő, duhaj Madrid hívását… a nappali konszolidált, klasszikus és kulturált fővárost… a rideg és elhanyagolt külvárost… a romantikus parkokat és folyót… a palota fenségét, méltóságát, a Szent Antal Kápolna csinos egyszerűségét… a buszra ülve, délután új kaland felé, újabb workaway felé veszem az irányt, jön a kasztíliai Letur biofarmja… teljesen más világ. Mint ahogy Toledo is, amely madridi tartózkodásomba ékelődött bele. Erről a műemlék-városról fog szólni a következő fejezet.