Ezen a héten sokat agyaltam azon, hogy továbbmenjek-e, vagy mi legyen. Szabadidőmben további workaway programokra jelentkeztem. A Casa 9 már majdnem kész volt. Az utolsó simítások, már az EVS-es ellenőrzés után (állítólag nem volt gond, mindent rendben találtak) rám és Chrisre vártak. Az ablakrácsok feketére festése. De még elfelejtettem a keddi munkát, akkor a könyvtárban dolgoztunk. Amikor Dora magyarázta, hogy csoportosítani kell őket, a feleslegeseket, régieket, kétszer meglevőket eldobni , nagyon lelkes voltam. Gondoltam, pakolás közben majd forgatom őket, felismerem a regényeket, ami érdekesnek tűnik, „zsebre rakom”. Önmagában az, hogy én egy könyvről eldöntsem, felesleges, kvázi kidobandó, tudtam, hogy nehéz feladat lesz. Így is lett. Egy idő után utáltam a feladatot, rájöttem, hogy olvasni és szelektálni ég és föld, és eldönteni, hogy egy könyv hasznos-e, vagy hogy milyen kategóriába tartozik (mindezt ugye spanyolul), még nehezebb, mint gondoltam. Ledobni a földre, azaz feleslegesnek ítélni szintén. Mindenestre boldogan találtam néhány Shakespeare-t, és a Casa de Bernarda Alba – azaz a Bernarda Alba házát Lorcától zsebre raktam. Másnap döntötte el Dora, hogy én legyek az, aki Chrisnek segít az ablakrácsok festésében. Emlékszem, hogy egy kicsit féltem – a görög férfi haragja lobbanékony volt, alapból pedig goromba természet volt. Elmagyarázta a feladatok menetét. Az egyik lényeg az volt, hogy ne legyen túl sok festék az ecseten, és ne csöpögjön le a festék. Persze, több ízben is sikerült az ecsetnek nyakig a festékbe kerülnie, persze nem szánt szándékkal. Chrisen látszódott az ingerültség, de azt mondta, legalább tanulok a hibáimból. Csendben dolgoztunk egy ideig, aztán a lányokra terelődött a szó. De ne úgy képzeljétek el, hogy két srác megdumálja ki jó csaj az önkéntesek közül, mert ezt le is tudtuk körülbelül 5 perc alatt, az érdekes viszont az, hogy a beszélgetés ezután groteszkül alakult: ki leszbikus a lányok közül? A legfurcsább és legabszurdabb viszont az volt, hogy Chris szerint majdnem az összes lány. Ezen először kacagtam, aztán belegondoltam és megállt bennem az ütő: benne van a pakliban ez is. Sértő lenne sokukkal szemben, ha kifejteném azt a beszélgetést, de emlékszem, sokat nevettem a helyzet abszurditásán, és Chris „haver” funkcióba került. Közben pedig lefestettük a rácsokat. Szőlőt csentünk a szomszédból, Chris elmagyarázta, mi az a podcast, amit állandóan hallgat, illetve szóba került az is, hogy Chris mennyire érzi magát görögnek és mennyire amerikainak. Ezen a héten megérkezett Hepi és Tilly Angliából, valamint Paula, a baszk lány.

Délutánonként kiültünk a tetőre napozni, itt beszélgettem először Paulával, akiről kiderült, hogy járt Budapesten nemrég, és kapaszkodjatok meg, de úgy tűnt, hogy a Pal’s hostelben szállt meg!!! Ezen a véletlenen nagyon nevettünk. Más napokon a tv-s, kanapés szobában „döglöttünk”, például megnéztük az Életrevalókat eredeti nyelven nuku felirattal (csak így volt meg), pedig én a Volvert jobban szerettem volna. Ekkor szemtanúi lehettünk Samir és Isa összegabalyodásának. Más délutánokon Daviddal és Sophiával néztem youtube-videókat a szobában, Sophia kedvelte a testi érintéseket, egyáltalán nem zárkózott el. David persze észrevette, hogy sokszor ölelkezünk, de már nem idegesített a cukkolása. Tudtam, hogy Sophia sok mindenkivel ezt csinálja, és tudtam, hogy „sajnos” nem tetszik, de, úgymond, jól esik. Esténként a konditerembe jártunk, Daviddal, Chrissel, Jonival, Samirral, néha Matthew-val, szóval a fiúkkal. Örültem, hogy rászántam magam az edzésre, örültem, hogy mozgok, hogy sportolok néhány napig. A gyúrás utáni zuhany üdítő volt, épp annyira, amikor az egyik éjszaka elmentünk a relatíve, azaz autóval közel lévő természetes termálfürdőbe. Johanna, Alexandra és én Chris kocsijával mentünk. Chris igazi „őrültté” változott: bömböltette a zenét, türelmetlenkedett, mert Samir miatt később indultunk. „They are kids” – mondta Jonira és Samirra, és pökhendiségében volt némi igazság. Egy sártenger közepén volt a büdös forró gyógyvíz. Élveztem, megpörgettem magam körül Sophiát, majd Isa is kérte, aki egész este szinte Samir karjaiban volt, és ő is megforgatta. Mindenesetre élvezték. Ignacióval a forró vízesésnek tartottuk a hátunk, mert persze ő vezetett el minket a helyhez. Arrébb egy másik, talán még forróbb tó volt. A parton arrébb mentem öltözni, pedig sötét volt, Chris a szokásos stílusában félénknek nevezett, amit kikértem magamnak. Visszafele Paula autója elakadt a sárban, a magabiztos Chris-sofőr azonban az autót kivezette. Aztán a saját kocsiját, amiben mi ültünk, meg elvezette. Elvezette, de annyira, hogy a lányokra, főleg Johannára rájött a frász. Komolyan: most Chris tűnt 17 évesnek, aki azzal menőzik, hogy minél gyorsabban hajt a csúszós úton a sötétben. Hát gratulálok. Ezt gondoltam magamban, de a felszín csak fecsegett: nevettem az egészen.

Dora és Ignacio is hallott arról, hogy drámaórát szeretnék tartani. Mondtam nekik, nem is egyszer. Végül mégsem sikeredett ez az álom. Csak egy része. Talán túl nagy volt. Először Ignacionak mondtam – az este újra mondjam, és sort kerítünk a kivitelezésre. Aztán az ebéd előtt – ekkor én is elfelejtettem, aztán reggelinél – akkor megint ő felejtette el, és egy idő után, miután már Dóra is kiselőadást tartott arról, hogy ezt nehéz megszervezni és az emberek nem elég motiváltak – Gabi és Daisy első angolórájára egy ember ment el – feladtam én is. Lehetett volna még küzdeni: felállni magamtól az ebédnél, megvárni Ignaciót és rögtön reggeli előtt a fülébe súgni – de vagy nem éreztem elég erőt magamban a közösség életunt arcaira bámulva; vagy a végső elhatározásnál egyszerűen kiderült, hogy Ignacioék éppen Cordóbában vannak. Úgy tűnt, a tervem, hogy a közösségnek drámaórát tartsak, nem fog megvalósulni. Igazából egy idő után már én sem akartam; meggyőztem magam, hogy úgysem sülne el jól. Az üggyel párhuzamosan láttam mások is, hogy elégedetlenek, főleg Dórával: mindenki kevesellte a „szabadidőt”, vagyis azt az időt, amikor a városba lehetne menni, példának okáért a csütörtöki „kötelező vagy nem” találkozón éleződött ki a dolog. Ezeken a találkozókon ugyanis az ember ott lehet, ha hozzá tud szólni érdemben, illetve érti, hogy miről van szó. Nos, én például egyikkel se rendelkeztem, de mások sem; de még érdekesebb, hogy az is fölöslegesnek gondolta az egész találkozót, aki értette és hozzá is szólt: Paula. És igen, talán ez volt az a pillanat, amikor számomra elkezdett Paula körül forogni a világ. Amikor felállt és megszólalt, és lerendezte az egész közösséget. Már nem is emlékszem, pontosan mivel. A probléma, amelyre megoldást kellett találni, az volt, hogy az iskolába a közösségből induló gyerekek, és a faluból induló gyerekek nemigen jönnek ki egymással, és az iskolabuszon rendetlenkednek: ezért a sofőr már többször megjegyzést tett, és többet nem hajlandó vinni a gyerekeket. Egyértelmű lett, hogy az ilyesmit természetesen a gyerekek szüleinek kell rendezni. Paula szerint nem kell külön iskolabusz nekik, az iskola nincs messze, lehetne gyalogolni is, vagy a „normális” busszal menni. Paula csak beszélt és beszélt, én pedig ámultam. A találkozó előtt még Johanna és Daisy (ha jól emlékszem) próbálta kideríteni Dorától, hogy most akkor a találkozó kötelező-e, vagy mehetnénk helyette Granadába, amire a válasz kétértelmű volt: szóban -mehetünk, persze; viszont látszott rajta, hogy jobban örülne, ha maradnánk. Én végül elmentem, legalább spanyolt hallgatok, és Doráék hálásak lesznek, talán még a végén lesz bátorságom felállni és indítványozni a drámaórát. Aztán megbántam, iszonyat hosszúra nyúlt, és nem volt bátorságom megkérdezni, csak a végén, Ignaciót. Vagyis valamiért mégsem bántam meg: Paulát hallgathattam, és ugye nagy hatással volt rám.

Így csütörtökön nem, a hétvégén azonban ismét minden nap bementünk Granadába. A pénteki délelőtt, ha jól emlékszem, a fölösleges könyvek garázsba-vitelével telt, a zuhogó esőben, talicskával. Isi válogatott, én pedig a dobozokat hordtam, könyvekkel a garázsba, az üreseket vissza. Joni éppen Happyvel főzött, én meg gebedtem, ázottan, a „munkakabátomban”, ami egy régi Burburry volt,de eső ellen nem jó: túl meleg és nyirkos. Kiborítottam a sárba a könyveket, Joninak segítenie kellett, szégyelltem magam. Azt hiszem, ez volt a munkanapjaim mélypontja, nem erről álmodoztam.

Összefolynak a napok, de még nem is említettem, hogy Chrissel ez új projektet is kaptunk: a közösség szeméttelepének rendbetételét: szortírozás, fölösleges szemét – még használható szemét; illetve Dora azzal kecsegtetett, hogy a fölöslegesből valami művészit is lehetne alkotni, ami Zalán és Chris alkotása lenne. Valami szobrot lehetne építeni, gondoltam, de Chris legyintett. Mire a válogatással végzünk! Igaza lett. Ez rendes rakodás volt, tűzhelyeket, mosdókat, vasszekrényeket, foteleket vonszoltunk, cipeltünk egyik helyről a másikra. Egy ízben a szeméttelepről Constantino rángatott el minket: szüksége volt két emberre. A furgonjával Atarféba mentünk. Üres, kihalt ingatlantelep, hátborzongató, az épületek zöme új: mégis rohadásra ítélve. Az egyik garázsában por, sötétség, és egy kis zugban burkolókő, márványlap, mosdókagyló, csempe – ezek mind a közösség új, épülő malagai házához kellenek. Talicskával cipekedés, majd a furgonba pakolás – ismét izzadságos munka. Chris hülyéskedik, ezek után meg kéne inni egy sört Atarféban. Végül kívánsága teljesül: Constantino egy húsüzem pultjához invitál, az egyik oldalon a sonkák száradnak, a másikon egy italpult  van. Valamint van nagyon finom tapas is, sonkás-sajtos bocadillo. Meg sör. Constantino meghív minket, Chris neki is elmeséli az esetét a cigányokkal Pinos Puentében. Belelapozok egy sportújságba.

Ha jól emlékszem, ugyanezen a pénteken megyünk Granadába jó későn, olyan 7, 8 körül. A cél ezúttal csupán a partizás, majdnem mindenki jön, az este azzal indul, hogy beleadunk egy eurót a Joni vásárolta italkészletbe: ami sörből, ciderból és sangriából áll. Elindulunk. Az első állomás mindenképpen az, hogy vacsorázzunk valamit. Most gyorskaja a gyrososnál. A lányok a mellette lévő vega kajáldába mennek. Jonira bízom az egyik italos zacskót: naná, hogy ottfelejti. Mehetünk vissza a zacskóért Jonival. Én veszem észre, hogy nincs meg. Út közben a Placa Nuevén hastáncos, Jonival összekacsintunk, hogy le kéne fotózni. Aztán elindulunk a völgymenti Calle Darro-n (?), meghallgatunk egy kiváló utcazenekart, iszogatunk, fotót, videót készítünk. Aztán Albacín negyed, fel a hegynek, Jonit követve. Érni kezdenek a konfliktusok: elérjük-e az utolsó buszt? Ki akar taxival menni? Hova visz bennünket Joni? Bulizni akarunk vagy csak leülni iszogatni? Én sem tudok dönteni. Maradjak velük az éjjel, vagy menjek haza Gabival és Matt-tal. Mert nekik ez a szándékuk, az utolsó busszal. Johanna és Isi eleve nincs velünk, mert ők Johanna egyik Granadában élő barátjával, Alexszel vannak. Később találkozunk velük. Találkozunk Samirral és fura kinézetű haverjával. Fent vagyunk a kilátóban, innen a legszebb az Alhambra, sok iszogató fiatal, meg persze szerelmespárok helye. Újabb fotók. Felbontjuk a Sangriát, vagy boroskólát, már nem emlékszem. A kőpadkára ülök, bámulok lefelé, lázasan agyalok, hogy mit lehetne a mellettem ülő Paulának azon kívül, hogy ez a látkép gyönyörű. Gyönyörű, mint te – micsoda közhelyes udvarlás lenne ez! Az ilyesmit Isa talán értékelné, de Paula más. Eközben döntést kell hozni, és első pillanatban nem értem, miről. Arról, hogy maradunk –e Granadában egész éjjel.Mivel elsőre nem értem, ezért többen elmosolyodnak, konkrétan nyelvi fogyatékosnak érzem magam, és az már szellemi is, végül kinyögöm, maradok – ezzel még jót is teszek, mert ha összegyűlik kétszer négy ember – a taxi olcsóbb. Matt és Gabi elmennek. Egy parkba megyünk. Mellettünk talán angol turisták – zenélnek, bűvészkednek. Rögtön arra gondolok, milyen jó lenne megismerkedni velük. Ó, de minek, mikor itt vannak a többiek? Egy ideig unatkozom, aztán előjön az ötlet: ittunk/ittam már annyit, hogy legyen bátorságom/bátorságunk egy két drámajáték betanítására. Nagy levegő, megkérdezem őket. A válasz igen, elkezdem megtanítani a HO-SI-HŐ-t, Samir, Joni és a haverja nagyon nem érti, hogy mi ez az egész, de nem törődöm vele. A HŐ-t senki sem tudja kimondani, ezért HU lesz belőle. Elnevetgélünk, talán Isának és Paulának megy a legjobban, aztán végül: „na jó, ezt hagyjuk” lesz belőle. A következő játékot elkezdeném tanítani, de végül mindenki eltűnik. Továbbmegyünk, és még mindig Jonit követjük. Samir haverjával jó seggű lányokat bámulunk meg, vesznek még több piát, Samirral azt konzultáljuk, hogy tetszik neki Isa, Isával meg arról beszélünk, hogy januárban lehetne együtt visszajönni Spanyolországba. Közben begyalogoljuk szinte az egész várost, már a külvárosban lehetünk. Daisy és Paula lemaradoznak, később én is velük tartok; Joniék pedig nagyon előrerohannak – ez azt is jelzi, véglegesen két táborra szakadtunk. Az egyik végre meg akar állni, keresni egy normális helyet, a másik csak megy az éjszakába- nem érteni a célját. Aztán mégis. Ilyet még nem láttam. A granadai fiatalság Deáktere nem a fűben/tóparton üldögélő iszogató/vízipipázó fiatalok halmaza. Itt egy hatalmas, téglalap alakú betonplaccon állnak zsúfolva az emberek, mint a szardíniák a dobozukban, nincs hely, van viszont zaj, alkohol és húgy szag- nem véletlenül: a „wc” ugyanis a placc szélén végighúzódó, vasparavánokkal elhatárolt keskeny csatorna. Mint kiderül, itt találkozunk Johannával és Isivel, valamint Alexszal, annak haverjával, meg Isi ausztrál, épp Granadában nyaraló barátnőjével, Hannah-val. Samir, Samir haverja és Joni marad, mi végre „elszabadulunk”, de mindenki hullafáradt. Megállunk, kajáldát keresek, ismét egy arab gyorsétterem: veszek valami hasonló szendvicset, mint induláskor. Már a taxira várunk. Ez lett volna a nagy, bulizós este? Komolyan mondom, mintha Pesten lennénk: hova menjünk – és bejártuk az egész körutat a Móricztól az Oktogonig, éjjel 2 van, és – na jó, akkor menjünk haza. Hát körülbelül ez történt. A büfében összeismerkedtem csak úgy random egy finn csávóval, aki nemrég költözött Spanyolországba. Aztán mire feleszméltem, az első négy ember már fogott is egy taxit (Isa, Daisy, Paula, Alexandra). Aztán kiderült, hogy Johanna Alexnél alszik, ezért ők nem jönnek. Dühbe gurultam, főleg Johannára voltam mérges: az utolsó pillanatban derült ki, hogy Granadában marad éjszakára. Hárman maradtunk Isivel és Hannah-val, és a taxi 7 euró volt fejenként. Hamar visszaértünk – a másik csapat is épphogy megérkezett, csodálkoztak is, hogy a mi taxink hogy lehetett ilyen gyors. Nem tudom, mondtam, majd epésen hozzátoldottam, hogy nem vagyok egy gazdag ember, és nem volt fair, hogy mielőtt megbeszéltünk volna bármit, elhúztak a taxival. Persze ők sem tudhatták, hogy Johanna marad – az alibi máris megvan. Johannának később szóvá teszem, de talán direkt nem úgy hangzik, mint számonkérés, és Johanna sem értelmezi szidásnak. Paula viszont megjegyzi, és nagyon nemesen később ad 2 eurót.

Szombat- a tegnapi estéből kiindulva egy dolog világos előttem: ma egyedül akarok bemenni Granadába és egyedül akarom tölteni a napot, legalábbis a 6kor kezdődő ingyenes gypsy cave tour-ig. De mire összeszedem magam, mindenki ott áll a buszmegállóban, először Hepi és Tilly, amit nem bánok, mert velük még sosem beszélgettem. Aztán megjelenik Isi és Hannah, meg Gabi is. Nem leszek egyedül. És nem is tudom, egyáltalán hogy szabaduljak el, ha nem szeretnék megsérteni senkit. Egyetlen dolog van, amire hivatkozni lehet: meg szeretném nézni a Garcia Lorca – múzeumot. Illetve ebédelni szeretnék. Gabi, Hepi és Tilly leszakadnak, Isi viszont mindenképpen megbízik a szavaimban, miszerint tudok egy nagyon jó éttermet (ahol Johannával voltunk). Viszont nem találom meg, bolyongunk egy kicsit, és az jut eszembe, hogy mi van, ha tudat alatt direkt csinálom, hogy megunják és beüljenek valahova. Ez meg is történik, hivatkozhatok arra, hogy bocs, nekem ez az étterem nekem nem jön be, meg akarom keresni a sajátomat. Mindegy, csak most már el egy kicsit. Egyedül. Gyorsan, hol lehet? Itt volt egy másik, ami mellett eljöttünk és szimpatikus volt. Áh, de ha jobban megnézem, mégsem az. Aztán felfedezek egy helyet: 3 fogásos ebéd-menü 9 euróért, és úgy, hogy az előétel Bolognai. Beülök. Az étterem korrekt volt, talán 2 deci híg sör, valami majonézes tapas, aztán Bolognai, majd a főétel, a kissé rágós marhahús krumplival, majd a desszert – valami ehetetlen puding. Sebaj. Internetet keresek, hogy mégis megmondjam a többieknek, merre járok. A wifi nem működik. Akkor irány a Garcia Lorca Park és Ház, meg persze a múzeum. Hamar odaérek. A mester házában vagyok, egyedül, az ajándékboltban nézem az eredeti könyveket, mi lehet a Vérnász spanyolul, jegyet veszek, fél 5kor indul az idegenvezetés. Két hölgy van még rajtam kívül, spanyolok, az idegenvezetőnek pedig azt mondom: jól van, akkor legyen spanyolul az idegenvezetés. Ezzel is tanulok. Nem is tudom megmagyarázni, milyen az az érzés, amikor végigsétálsz egy olyan helyen, ahol drámát írtak. Lépkedni azon a padlón, ahol egy drámaíró lépkedett, vagy megnézni a zongorát, ahol egy drámaíró játszott. Minden eredeti- mondja az idegenvezető. Az utolsó szobában rengeteg fénykép. Íróasztal – fölötte Lorca társulatának plakátja. Aztán séta a parkban (a Lorca-házban sem volt wifi), majd kényszeredett kávézó-keresés. Persze, elkövetem azt a hibát, hogy előbb kávét kérek, aztán érdeklődöm az internet felől – ami persze nincs: illetve van, csak privát! Hiába könyörgöm, hogy nagy szükségem lenne rá. Szóval rohanás a Placa Nuevére, és még ott van a csapat. Kiderül: ugyanaz az idegenvezetőnk, mint a historikus túrán, a kedves, mosolygós spanyol hölgy. Johanna és Alex, Hepi és Tilly. Elindulunk. Fel a hegyre, át az Albacín-negyeden, majd valaki megszólít a hátam mögül: „Jól hallottam, hogy te is magyar vagy?” „Igen!” – örülök meg. Annyira fura magyarul beszélni – csak keresem a szavakat. Aztán rájuk találok, és beszélgetni kezdek a magyar fickóval. Egy nemzetközi cég tagja, és éppen csak nemrég óta székelnek Granadában. Felhívja a figyelmemet, hogy éppen holnap este a „granadai magyarok” Facebook-csoport éppen találkozót szervez. Fontolóra veszem, hogy elmenjek. Eközben megyünk felfelé, a kilátás is egyre gyönyörűbb. A cigány barlangokban jelenleg sok hippi és fekete lakik, minden sziklába vájt lakás nagyon otthonosnak tűnik. Az idegenvezető arról magyaráz, hogy hogy jön fel a hegyre a víz és az áram, közben bejárjuk a hegybe vájt ösvényt, besötétedik. Lassan vége a túrának. Johannáékkal még beülünk egy helyre, ahol ezúttal levest rendelek, ami nagyon ízlik. Sörözünk, amihez tapas is jár.  Johanna vegetáriánus adagját félig érdeklődve, félig viszolyogva nézem. Alex és Johanna hamarabb lelépnek, mi az angol lányokkal megyünk haza. A buszt simán elérjük.

Vasárnap van, az a nap, amikor egyrészt a granadai second hand market-et, vagyis egy leginkább használtruha-piacnak mondható helyet látogatunk meg: valamint az Alhambrát, amit meg tudunk nézni ingyen, az alapítványnak köszönhetően. A problémák ott kezdődtek, hogy nem volt nálam készpénz. Automatát a piacig vezető úton pedig hiába kerestem. Mert ahelyett inkább Johannával beszélgettem a menekültválságról. Elmondtam a magyar helyzetet, amiről persze hallott, valamint ő is kifejtette többek között, hogy a jelenlegi svéd kormány ez ügyben se hús, se hal, a vezetés „tutyimutyi”, nem tudják mit kezdjenek az emberek-menekültek okozta- elégedetlenségével. A lényeg, hogy mire a piacra értünk, nem volt nálam készpénz és nem találtam automatát. Belevetettük magunkat a bazársorba a többiekkel. Elkezdtem ruhákat válogatni. Sok meleg pulcsi volt olcsón, és a kabátok is egész jó áron. Válogattam, és eldöntöttem, hogy veszek valamit. Csakhogy, mint említettem, nem volt nálam készpénz. Elhatároztam hát, hogy kimegyek a vásárból, és rögvest keresek egy bankautomatát. Elindultam kifelé, megkérdeztem, merre lehet, útbaigazítottak, persze úgy, hogy nem értettem pontosan, így csak a sejtette irányba indultam el. Nem találtam. Újra kérdeztem. Öreg nénik üldögéltek valami szolárium-szerűség előtt, tőlük is. Tovább. Fiatal srác, tudott angolul többé-kevésbé, és a buszállomást javasolta, ami viszont még messzebb volt. Benzinkút, ott sincs. Tehát buszállomás. Útközben láttam egy McDonaldsot, megéheztem, eldöntöttem, ide még gyorsan visszajövök enni. Nem tudtam, mennyi idő telt el, de sok. Túl sok. Az Alhambrába 2-re kell érnünk, rájöttem: a többiek hamarosan elindulnak vissza. ATM, gyorsan, McDonalds, találok wifit, írok Matt-nek, Isának és talán Isinek is, hogy a mekiben vagyok, várjanak meg. A telefonom haldoklik, értsd: merülőben. Matt válaszol, ők már indulnak, találkozzunk a McDonaldsban. Rendben. De mikor? Elindulok vissza, hátha szembetalálkozom velük, vagy ha nem, még gyorsan meg tudom venni a ruhákat. A telefonom meghal. Kétségbe vagyok esve, itt vagyok a külvárosban, egyedül, nem láttam semmit szinte a vásárból, mert a hülye ATM-et kerestem, és ha nem sietek, az Alhambráról is lecsúszom. Őrülten megyek bele a piac tömegébe: nincsenek sehol a többiek, hol lehetnek, hát ez az egy út van, miért nem jönnek szembe? Talán a hátsó kijáraton távoztak, kikerülve a tömeget? Ajjaj, valószínűleg. Akkor nyomás vissza. Gyors tempóban, irány a meki, ott sincs senki. Persze nyilván tudat alatt akartam ezt a kis szabadságot, de most zavar, elveszettnek és szerencsétlennek érzem magam. Mi van, ha aggódnak értem? Elpirulok, mert ez végtére is tetszik, megint győzött az önérzetem, aggódjanak csak! Sőt, vesszek el, verjenek meg, kerüljek kórházba, vagy akár… mikről gondolkodom? Na jó, itt vagyok a buszmegállóban, újra segítségkérés, hogy jutok el az Alhambrához. Veszek egy jegyet, átszállok, végül elérem a hegyre felmenő Alhambra-buszt is, és most egy kis szerencsém van: a jegyem érvényes mindhárom járatra. Német turisták mosolyognak, gyors tempóban (a sofőr őrült talán?) fel a hegyre, és lássanak csodát. Kb. negyed 3-ra ott is vagyok – hol is? valahol az Alhambra főbejáratánál – a pénztáraknál, beváltom a jegyemet, ellenőrző kapu, és kezdődhet az Alhambra-túra. Egyedül. És valahogy mégis örülök neki. Legfőképpen azért, mert így nem kell azon vitatkozni, hogy mivel kezdjünk, miket nézzünk meg, kinek mi a fontos… dönthetek egyedül, olvashatom az útikönyvet, sétálhatok lassan, böngészhetem órákig a térképem. A Generalife-vel kezdek, ez a fehér vár az arab uralkodók nyári lakhelye volt. Lenyűgöz a park, a vörös Alhambrára való kilátás, aztán a szökőkutak, a mesterien kimunkált fal-díszítések, oszlopok, meg a mennyezet. Valóban, szinte érzem a zsigereimben, hogy valaha nemes királyok pihentek meg itt. Aztán azt gondolom, hogy milyen jó, mert ez még csak a kezdet, és mi minden lesz még! A vörös erőd, most megyek megnézni a valódi Alhambrát. Elindulok egy sétányon, és akkor egy pillanatra megáll bennem az ütő, aztán nyomban el is szégyellem magam emiatt. Jönnek szembe: Alexandra, Isi, Gabi, Daisy és Johanna. Örülnek, megtaláltak. Hát én mit csináltam, hova lettem? Valahogy én is örülök. Johanna megkínál olívabogyóval. Elmesélem az ATM-et, a lemerült telefont, a McDonaldsot (kiderült, hogy kerestek ott, valószínűleg akkor, amikor én lélekszakadva a piacon rohantam: tehát a másik úton jöttek), és hogy végül a busszal idejöttem. Isi meglátta az útikönyvet a kezemben, és megkért, hogy akkor meséljem el, hol vagyunk épp, kvázi tartsak „kiselőadást” a helyszínekről. A büszkeség villámgyorsan át tud csapni szégyenbe: ez történt most is. Mert milyen jó már, hogy a két hét alatt kiviláglott előttük: én erre képes vagyok, értelmiségi vagyok, roppantul érdekelnek a régi helyek, történetek, és a történelem. Na és akkor: én erre képes lennék, értelmiségi lennék, érdekelnének a régi helyek, történetek és a történelem. El tudnám én nekik magyarázni… de néha magyarul sem értem az útikönyvet; olyan zavaros az egész, nincs is minden helyszínről leírás. Belekezdek valamibe, eleinte érdeklődve hümmögnek. Majd belebukom, elakadok, és az érdeklődés úgy lankad le bennük. Csalódtam magamban, ez a fő, nem is az, hogy ők most csalódtak-e bennem. Menjünk tovább, csak ne kelljen megszólalni. Mert terhet éreztem a rámragasztott idegevezető-szerep miatt. Szóval sétáltunk tovább, megnézünk egy régi arab fürdőt, meg V. Károly körlakú, klasszicista palotáját. Aztán Isi kideríti: nem mehetünk be a palota belső termeibe, azaz a leghíresebb és legszebb szalonokba, szálákba, belső kertekbe – a jegyünk nem tartalmazza azt a részt! Amiről az útikönyv túlnyomó része is szól. Nem hiszem el, elhatározom, hogy kiderítem én is. A többiek fotózkodnak, főleg egymással, kétpercenként, idegesít, kicsit kirekesztve érzem magam, egyeüdl akarok itt sétálni, de basszus miért? A többiek most mennek a Generalife-hez, azt már láttam, akkor találkozzunk 6-kor a kijáratnál. Oké. Akkor megint egyedül. Most kérdezem meg, hogy a jegyünk valóban nem tartalmazza-e a palotát. Hát nem. Csalódottan bolyongok a régi falak között, és kezdek rájönni: engem a Generalife sokkal jobban lenyűgözött, mint az Alhambra. Betérek egy hotellé alakított épületbe – azért az se rossz, az Alhambrában lakni egy néhány napot. Aztán az egyetlen- még a jeggyel megnézhető rész, az Alhambra szélén lévő végvár következik, lényegében a csaták helyszíne. Ez viszont ismét fantasztikus – igaz, főleg a kilátás miatt. Itt újra összeakadok a csoporttal. Úgy, hogy én már a legmagasabb toronyról bámulom az alattunk lévő fehér Albacínt, ők pedig egy alsóbb toronyról integetnek felfelé: Zálán! Zálán! Visszaintek, majd lemegyek értük, mutatom az utat, és újra felmegyek velük a bástya tetejére. Daisy-ék fotózkodnak, én csak bámulok lefelé, majd Johannával selfie-zünk. Alexandra megy a gypsy cave tour-ra, tőle elbúcsúzunk. Daisy és Gabi lemennek egy alsóbb bástyához, és fotókat kérnek tőlünk, fentiektől, ezt meg is kapják. Az utolsó pillanatokban hagyjuk el az Alhambrát, már néhány kaput bezártak, az őrök noszogatnak- igyekeznünk kell. Jól kihasználtuk ezt a cirka négy órát. Csorgunk lefelé a hegyről, ezúttal gyalog, az erdőben, látok egy szép, mohával benőtt, szobrokkal kialakított kutat. A négy lánnyal elmegyünk vacsorázni – egy tipikus arab, vegetáriánus helyre. Vízipipa-dohány kering a levegőben és teagőz. Ismét levest eszem, de nem akarok sokat költeni, pedig éhes vagyok. Megkóstoljuk egymás kajáját, egész finom a sok zöldség. De a hely drága, másodikat nem rendelek, ezért végül később egy plusz pizzaszelet lesz belőle. Happy hours – olcsóbb a pizza, sor is van, és a sorban egy fickó, kinek vállán egy gyönyörű papagáj. Ezután nem emlékszem mi történt, és mivel nem emlékszem, valószínűleg csupán hazamentünk.