Arra emlékszem, hogy későn keltem. Délelőtt Jola elmondott néhány fontos dolgot. Például, hogy a tapas csupán annyit jelent: kis adag étel körettel. Elmondta még, hogy hol érdemes tengerpartozni, és hogy érdemes megnézni a másik egyetemet is. Elmagyarázta, hol van. Mesélt Barcelónáról, Granadáról, mindkét helyen szerinte nehéz lesz munká találni, kevés a foglalkoztatottság és sok a munkanélküli.

Aztán elindultam a városba újra. Illetve nem. Először csak a pékségbe és a Mercadonába mentem kaját venni erre a néhány napra. A pékséggel mellélőttem. Szépen, felkészülve az útikönyvből, spanyolul kértem zsemlét, azaz panecillo-t és croissant-t. De 3 euró volt összesen, ami azért furcsa. Utána a boltba mentem és vettem reggelinek valót. Nagy üzlet volt, és 0,5 literes sörön kívül tényleg minden volt. Az alsó szintre mozgó futószalag vitt le. A bolt egyik része egy külön halpiac volt. Az olívás krémmel megint mellélőttem, Jola azt mondta, azt tortillához szokták enni, s nem szokták kenyérre kenni. Hát, ez van. Nem lett tőle semmi bajom, rákentem a panecillora.

Jó későn, szendvicskészítés és bő reggeli után elindultam, csak előbb a teraszról, kávézás közben lefotóztam a napfényben fürdő szemben lévő házat. A délutáni terv az volt, hogy a Barcelonában élő volt VMG-s sráccal, Fetával találkozom.

Elindultam a Ramblán, és egy kis idő elteltével valami művészeti akadémiába ütköztem, ami egyben színház is, és ez igen megtetszett. Repertoáron a Szerelmes Shakespeare. Aztán betértem az egyetem felé vezető szűk utcákba. Itt láttam egy festőműhelyet, eszembe jutott a Vicky Christina Barcelona című film. Ezután a híres piac, a Mercat de la Boqueria következett. Sári imádná! Mennyi egzotikus gyümölcs! Mennyi hal és tengeri herkentyű! A piacon egyetlenegy dolgot vettem végül: kókuszdiót. Egy pohárban volt, vízzel felöntve. A nehezen megtalált egyetem szintén szép belső udvarral rendelkezett, itt uzsonnáztam. A nap kérdése az volt, hogy meg lehet-e enni a kókuszdió barna héját? Napokkal később derült ki, hogy igen, de amúgy is megettem. Nem tudtam pontosan megfejteni, hogy ez most művészeti, vagy orvosi egyetem, vagy mindkettő, és hogy ehhez tartozik-e a katolikus kórház is. Mindenesetre nagyon szép udvar volt, helyes lányokkal, és hangulatos kávézóval. Az egyetem neve Massana volt.

Visszaténfergés a szűk utcákon, ezek közül az egyiket (La Pau) veszélyesnek találtam, baljós arcok jöttek szembe. Aztán kiértem az operához. A visszavezető úton, a La Ramblán (egyébként kicsit turistás utca, hömpölygő tömeg, rengeteg árus, éttermek sora) egy házra azt hittem, hogy Gaudi, de nem. Színes esernyők voltak kőből kifaragva a ház oldalán. Az erotikus múzeum onnan ismertetett fel, hogy a ház erkélyén egy miniszoknyás lány táncolt. Aztán egy kis csodálkozás: a főutcán egy Real Madrid – bolt! Te Jóisten! E rémhír után megmosolyogtatott a közvetlenül a peron mellett található spanyol Fornetti pékség – a Catalunya metróállomásnál. Fél 5-kor találkoztam Fetával az Arc de Triumph metrómegállónál.

Mikor írom, már október 20 van, mikor gépelem, már október 29.  

Egy kis eltévedés után végre a tengerpart és a kikötő felé veszem az irányt. A Barri Gotic-ban jó sok időt eltöltöttem. Már fáradt vagyok. Kiérek a pálmafás sétányra,rengeteg vitorláshajó van a kikötőben, menekültek (főleg feketék) áruljál portékáikat. A nap lemenőben, gyönyörű narancssárgás-rózsaszínes az ég. A parton iszogató fiatalok. Egy-egy magyar hang is megcsapja a fülemet. A képet a történeti múzeum vöröstéglás méltósága teszi teljessé. 

Séta a parton, a benyúló, félszigetszerű karéj már Barcelonita. Ez a negyed jóval alacsonyabb házakból áll, mint általában Barcelona házai. Halászok építették, régen halászfalu volt, ezt később Jola meséli. Sok a fiatal, bulinegyednek, de egyben a szegénynegyednek is kinéz, a lányok pedig talán itt a legkirívóbbak. Itt a teraszokról általában nem katalán, hanem kifejezetten Barcelonita zászlaja lóg. Sétálgatok, és közben tudom is, hogy miért: éhes lettem, és voltaképpen éttermet keresek. De nem találok. Végül úgy döntök, hazametrózom, és a környékünkön keresek éttermet. A metróban a kedvenc részem a kijárati ajtók heves csapkodása. 

Étteremkeresés, éhesen, fogyó türelemmel. A végén teljesen elfogyó türelemmel térek be a "következő étteremben eszem, bármi is lesz" szabálya szerint az éppen következő étterembe. Húha, remélem, értettétek. Nos. A személyzet kedves, a pincér ugyanannyira lehetne spanyol, mint amennyire arab, szóval nem tudom eldönteni, de nem is érdekes. Egyébként kedvesek, esetlen angolsággal próbálják felvenni rendelésemet. Azonban minél több időt töltök a helyen, annál kevésbé tetszik. Először is félreértem, hogy mi az a tapas. Mint később (Jolától) kiderül, csupán annyit jelent, kisadag étel körettel. Én pedig valami extrál spanyolos tortillás, húsos lepényes finom csodát vártam. Gondoltam, ha bab meg kolbász van benne, az tökjó. Amikor kihozták a fehérkolbászt fehérbabkörettel, már nem örültem annyira. Na mindegy, a kolbász jó volt, a bab nem. Aztán kisétált mocskos kötényben egy kínai szakács. Én pedig kértem még egy sört. Édesanyám elszántságával mondom, hogy a kaja majdnem volt finom, valamint, hogy én nem is tudtam, mi az a tapas. Persze számítottam a mézesmázas "Very good?" kérdésre. Hát nem. Hazamegyek, véget is ér az első nap. Jó késő lett közben. Jola azt hiszem, valami kiállítás-megnyitón van, mert írt facebook-on, hogy menjek. De én nem megyek, mert fáradt vagyok, ez ilyen egyszerű. Lefekszem aludni. 

A híres tér megtekintése után ismét az útikönyvhöz fordultam segítségül. Mi is lehetne vajon szebb itt Barcelonában, mint a gótikus negyed? És a Katalónia térrőlk könnyen megközelíthető. A szélesebb, majd fokozatosan keskenyedő, sétálóutcává váló Portal de l’ Angel utca oda is visz. Valóban, olyan, mintha az ember fokozatosan kerülne bele valami egészen másba, mint ami eddig körülvette. S már észre sem veszi, de középkori falak, terek, templomok veszik körül. Először egy kis belső udvarba térek be, melynek közepén szökőkút buzog. A tetején egy galamb-pár. Mennyire máshogy tűnnek most fel, mint a Catalunyán! Ez a kis kert meseszép, falain mozaikkirakás.Oszlopok. Boltívek. Megyek tovább és egy hatalmas templomba ütközöm. Később kiderül, hogy ez a fő-fő katedrális. De hát kit érdekel, fő-e, vagy nem fő, amikor egy hatalmas, ódon, gót templom van előttem.Félelmetes és gyönyörű. Az oldalaknál barokk oltárok, néhány eléggé ízléstelen. Inkább a boltívek és a szűk ablakok fognak meg. Leülök imádkozni. Itt muszáj. Aztán találok egy hasonló templomot, itt még halk kórus is szól. Persze a hangszórókból, de olyan, mintha angyalok lennének. 

A templomok után szűk sikátorokba tévedek: elképesztő a hangulat, elkap a pékség cukormázas, túlédesillata, a turisták tömege, vagy egy galéria, egy telegraffitizett ajtó, házak közti szárítókötelek, színes portékák. Egy dizájnboltba be is megyek. Elbeszélgetek az eladólánnyal, jól beszél angolul, mondja, hogy a dizájnos tárcák, táskák, ipad-tokok mind újrahasznosított termékek. Persze drága minden, mint Barcelonában és a városközpontokban általában. Aztán a Placa St. Jaume téren a községháza és a katalán Generalitat (az autonóm katalán parlament) áll egymással szemben. Utóbbi előtt transzparenses tüntetők. Másnap Feta mesél majd a katalán függetlenedési helyzetről. De jó sok éve küzdenek, s hiába. 

Sagrada Familia

Szóval megyek a Sagrada Familia felé, már messziről látom a tornyait, és eleinte nem értem, hogy a porból, szmogból és mocsokból hogyan nőhet ki ez a robosztus gyönyörűség. Aztán megértem, igen, azt az érzést értem meg, amikor nem turistaként a Bazilikánál sétálgatok, és azt firtatom, miért van itt ennyi turista, hiszen csak a mocskos városunkat szelik át… lehetséges, hogy így gondolják ők is. Megértem a gúnyos mosolyokat, a ráncolt homlokot, a sóhajt. Tényleg, hát mennyien vagyunk, turisták, turista-aggyal gondolkodók! A parkból kényelmesebb, kellemesebb a rálátás a templomra, mert különben közvetlenül mellette, előtte megfojtanak a turistatársak. A Gaudi építette épület viszont valóban megérthetetlen, hogy van. És ott tornyosul. Bár folyamatosan renoválják, vagy felújítják, nem tudni, de egy-két daru kikandikál a négy torony mögül. Érdekes tapasztalat volt tehát, én főként felfelé néztem, a tornyokra, a homlokzatból kialakított szobrokra, s nem a környezetre. Most csak képzeletben hallgatom a Jesus Christ Superstart.

Universitat

Aztán elindulok busszal, egy fiatal srác, aki beszél angoul, kisegít, hogy a center felé merre, melyikkel, de én elfelejtek leszállni. Hosszú gyaloglás a hatalmas Diagonal úton. Majd ráfordulás a Cortes Catalanes-ra. Sétány, mosolygó spanyol lányok, szép kialakítású sarokházak. Most az egyetem felé veszem az irányt. Úgy képzeljétek el, hogy a belső udvara olyan, mint egy kisebb dzsungel. Mítikus érzés fog el…mintha egy indián kultúra elhagyatott szentélye lenne: burjánzó, vad zöld pálma-növényzet; kisebb tavak, magas boltívek. Köztük azonban spanyol fiatalok cigarettáznak, és elfoglalt profok sietnek. Lenyűgöző belső udvar.

Catalunya

Barcelona leginkább főtere a Katalónia-tér, amely nem szépsége miatt említésre méltó: ez a tér együtt lélegzik a várossal.  Együtt nyüzsög az embertömeggel, mely áthalad rajta. Magas, modernebb épületek veszik körül, irodaház, hotel. Középen parkosított, nagy placc, női szobrok őrzik. Középen nagy kőkirakású ovális: tele sétáló galambokkal, s az őket elkergető gyerekekkel. Eszembe jut a Galamb-monológom, hogyne jutna eszembe, és örülök neki. 

 Ott tartottunk, hogy szépen elindultam lefelé az utcánkon, a buszállomás felé. Térképem nem volt, csak az útikönyv elnagyolt, vázlatos, régi és hibás kis térképe. Sebaj, azért utólag nézve nem is volt nehéz. Hangos madárricsajt hallok egy pálmafás udvar felől. Azért ezt még szokni kell, hogy itt pálmafák vannak, de kezdem elhinni, hol vagyok! A katalánok hangosak, óbégatnak, holáznak, ki fiatal, ki idős, mindenki bőszen holázik! Hangulatos park egy körforgalomnál. Meg kell viszont állapítanom, hogy nagy a zaj, a szmog, a szenny, van egy már-már balkáni, vagy inkább csak déli igénytelenség, úgy érzem. Ami az elraktározott gyönyörű Barcelona-képemet kicsit csonkítja, de teljessé teszi. Megtalálom a buszpályaudvart, ez a környék eléggé leszedált, vagy hogy is mondjam... egy hangos fekete nő kurjongat az állomáson, talán társának szól. Sor van, érzem, ezek az emberek itt mögöttem sietnek és el akarnak érni egy buszt, én pedig valószínűleg órákig fogom vadászni a jó buszt. A nő egyébként türelmes, bátortalanul kezdem, ő nem beszél angolul, így nehezen értjük egymást. Hangsúlyozom jó magyar szokás szerint, hogy az olcsóbbat szeretném, és megint csak, az olcsóbbat. Meg is kapom. Szombatra, Granadáig. Na, ez is megvan, és úgy tűnik, nyugodt a mögöttem álló sor. Elhatározom, hogy a következő célpont (vagyis városnézés szempontjából első) a Sagrada Familia lesz; de eltévedek a hülye térkép miatt. Találok egy piacot, ami első látásra nagyon szimpatikus, de amikor beljebb megyek: minden zárva van, és büdös az egész, a húsok sem tetszenek,meg semmi, és alig vannak. Na mindegy, kitalálom, h. a híres templom előtt még megnézem a La Monumentalt (a képen ezt látjátok), amire a mai napig nem jöttem rá pontosan, hogy mi, de egy kiállítás volt benne, az biztos. Ez egy szép téglaépület, szecessziós tégla-kirakással. Viszont a környék továbbra sem kellemes, fülledt a levegő és fulladok, por zaj, nagy meleg, nem olyan környék, amire számítottam, pedig már látom a Sagrada tornyait, meg a fölé tornyosuló darukat a távolból. Még mindig kell gyalogolni, útközben egy gsm-boltba térek be, de nem adnak el sim-kártyát, ez derül ki, habár angol szó nem hangzik el, csak tőlem. Végre megérkezem, de a Sagrada Familia kapcsán lett benyomásaim egy külön anekdotát érdemelnének.

Hosszú lesz ez a blogírás. Holnap folytatom, a második napon vagyok túl, és az elsőnek kb. a felét írtam le, így lassú lesz, de most muszáj lefeküdnöm. Buenos noches! 

 Ez egy hatalmas, régies, ódon bérház, az ajtó belökéséhez nagy erő kell. A kisméretű lifthez vasrácsos ajtó illeszkedik. (Elnézést a fotó minőségéért). A Consell de Cent 403 harmadik emeletén lakik Jola Wieczorek, akinél lakni fogok. A lakás nagy, kőpadló, hosszú folyosóról nyílnak a szobák, a fürdő és a konyha, viszonylag magas a belmagasság. A szállásom lényegében Jola dolgozószobája. Megmutat mindent, mondja, hogy az elsőn egy idősotthon található, miattuk van a lift. Én lefekszem, neki dolgoznia kell, s elmegy. Felkelek, kaptam kulcsot, bezárom az ajtót, és elindulok a városba. Először buszjegyet kell vennem Granadába - ezen túl akarok lenni mihamarabb, így első célpontom az Északi Buszállomás. 

Ködbe borult a reptér, a félhomályban látni a wizz- és ryanaireket. Ott tornyosul a mi gépünk is. Várakozás tömött sorokban a reggeli hidegben és ködben, aztán felengednek a gépre. A stewardess-ek zavarba ejtően szép lányok. Az ülőhelyem nem az ablak mellett van, egy középkorú magyar pár mellett foglalok helyet. A férfi percenként kifotóz a párásodó miniablakon. Elkezdődik a felszállás előtti "petting", most eszembe jutnak a régi repülések - a kapitány (Magyar Hajnalka) bemutatása, oxigénmaszk felvételének elmagyarázása. Odafigyelek, becsatolom a biztonsági övem. Felszállás, bedugul a fülem, de jólesik, maga a repülés is relaxáló, el is bóbiskolok. A fellegek fölött hallgatom a Jesus Christ Superstart. A stewardess-ek körbejárnak a méregdrága utastéri kafetériával, a fő-utaskísérő férfi mézesmázos akcentussal próbálja rábeszélni az utazóközönséget a vásárlásra. Aztán közeledik a leszállás. Meglátom a tengert, és a várost, és el sem hiszem, hogy ez megtörtént. Pedig amikor írom e sorokat, már a Saló de Tinell kőlépcsőin üldögélek, szemben a Placa de Rei-jel. 

Szóval most azt mesélem, hogy ülök a repülőn, és önkéntelenül esnek ki számon a szavak: "jézusíristen", vagy "arohadtéletbe", esetleg "aztaqrva", nem tudom, Mert egy tengerparti várost látok, felülnézetben. És két órája nem vagyok Budapesten. Az üléstársaim mosolyognak. A repülőgép bedől, a nő aggódni kezd, durva, mert valóban oldalt van a tenger, s nem alattunk. Aztán leszállunk szépen, ahogy kell, meg is tapsoljuk Hajnalkát. Újabb wizzaires kedveskedések, köszönjük, kellemes időtöltést, örülünk hogy cégünket választották, satöbbi. A helyünkön maradunk, úri türelemmel, elfojtom magamban a tolakodó Mamát, és várok. Szinte utolsóként szállunk le. 

Na úristen. Hát így. A nyelv, mint egy forgószél sodor el, itt bizony az alaphangzavar latin nyelvű. A kiírásokról nem is beszélve. Persze, a poggyászkiadót még könnyű megtalálni. Meg a mosdót, ami olyan átlagosan mocskos, szóval semmivel sem tisztább, mint Ferihegyen, sőt. Elég büdös van. Megjön a csomagom, irány a vonat, veszek T10 jegyet, ami tulajdonképpen egy 10 útra érvényes BKV és Máv kombinált bérlet. A jegyárus lány ingerült, pedig csak nem hallottam, hogy mit mondott. A vonat felé haladva szarszag van, nincs mit ragozni. A vonat is kicsit visszataszító, de csak az érzés, ránézésre semmi baj vele. Feltünedeznek a repülő jól ismert magyar arcai. Két idősebb katalán mellettem mintha hangosan politizálna. Szerencsére meg van a megálló (Passeig de Gracia), és még egyet kell menni az L4 metróval. Hosszú aluljárózás előzi meg az L4 megtalálását, ami egy jól ismert alstom járat. A metró amúgy semmi különös. Inkább útvesztőnek nevezném, a ki-be csapható csomagajtókban van valami leplezhetetlenül primitív, ahogy csapkodjuk magunk után. Az automata ajtó, mely csak jeggyel érvényes, már kifinomultabb. Mozgólépcső nincs, vagy nem találkoztam vele, csal lifttel. 

Véget ér az "érjekmároda" rutinutazás. A Giróna megállónál alaposabban körülnézek, hiszen itt fogok lakni. Ez egy kisebb kereszteződés, ám forgalmas, jó koszos, sok a szemét, a csikk. Mégis van benne valami. Nyilván valami Barcelona, ami roppantul tetszik nekem. Az ablakokból katalán zászlók lógnak ki. Van két pékség egymás mellett, meg egy papír-írószer bolt, meg egy Farmacia. Elindulok a keresett bérház felé. 

Ezt a képet láttam, amikor az El Prat repülőtérről kimerészkedtem. Közhely, de a pálmafák tűntek fel. Kinek mi. 

De kezdjük az elején. Ha hajlani 3-kor kell kelnie az embernek, talán lefeküdni sem érdemes. Talán. Azért 1-2 órát aludtam, kvázi megszokásként, mert sosem szoktam hajnalig virrasztani. 

Persze minden jól kezdődik, csak olyan zalánosan, hogy pont akkor fogy ki a nyomtatóból a tinta, amikor ki kellene nyomtatni a repülőjegyet, persze nekem is csak előző este jut eszembe, hogy hoppá. A jegy teteje még megvan, aztán semmi. Persze a reptéren dolgozó fiatal kollégák nem értik, ilyen esetekben, kvázi egy fél jeggyel mit lehet kezdeni. A 28-as kapunál, úgy tűnik, a problémás esetekkel foglalkoznak. Előttem egy nagyzenekar igyekszik éppen a hárfát meg az üstdobot a futószalagra erőltetni. A check-in hölgy a jegyre néz, majd szinte szónélkül kinyomtatja a beszállókártyámat.Ennyi volt :D Ezek szerint mindig problémásnak kell lenni, hogy hamar becsekkolj. A poggyászellenőrzésnél sincs gond, csak hát ugye rég voltam reptéren. Ki gondolta volna, hogy az övet is le kell venni ilyenkor. 

Aztán pedig ki gondolta volna, hogy a reptér-beltér (igen, így, mert most mii?) egy külön birodalom, ahol még a Burger King is drágább, na meg az ásványvíz. De a "bejutáshoz" még át is kell menni egy ilyen hatalmas bolton. Nehogy elcsábulj! Na, de már csak néhány méter választ el a repülőtértől, illetve a beszállástól, de egy nő két éles kérdése azért még belémvág: Magyarországon dolgozol? Elmúltál 23 éves? Valami beengedőnőnek tűnt. Igen, nem. Mi köze van hozzá? Vagy ha nem, akkor nem enged át a kapun? 

És hány beléptető kapu van még!

De nincs gond egyébként. 

folytköv.