Ezen a héten sokat agyaltam azon, hogy továbbmenjek-e, vagy mi legyen. Szabadidőmben további workaway programokra jelentkeztem. A Casa 9 már majdnem kész volt. Az utolsó simítások, már az EVS-es ellenőrzés után (állítólag nem volt gond, mindent rendben találtak) rám és Chrisre vártak. Az ablakrácsok feketére festése. De még elfelejtettem a keddi munkát, akkor a könyvtárban dolgoztunk. Amikor Dora magyarázta, hogy csoportosítani kell őket, a feleslegeseket, régieket, kétszer meglevőket eldobni , nagyon lelkes voltam. Gondoltam, pakolás közben majd forgatom őket, felismerem a regényeket, ami érdekesnek tűnik, „zsebre rakom”. Önmagában az, hogy én egy könyvről eldöntsem, felesleges, kvázi kidobandó, tudtam, hogy nehéz feladat lesz. Így is lett. Egy idő után utáltam a feladatot, rájöttem, hogy olvasni és szelektálni ég és föld, és eldönteni, hogy egy könyv hasznos-e, vagy hogy milyen kategóriába tartozik (mindezt ugye spanyolul), még nehezebb, mint gondoltam. Ledobni a földre, azaz feleslegesnek ítélni szintén. Mindenestre boldogan találtam néhány Shakespeare-t, és a Casa de Bernarda Alba – azaz a Bernarda Alba házát Lorcától zsebre raktam. Másnap döntötte el Dora, hogy én legyek az, aki Chrisnek segít az ablakrácsok festésében. Emlékszem, hogy egy kicsit féltem – a görög férfi haragja lobbanékony volt, alapból pedig goromba természet volt. Elmagyarázta a feladatok menetét. Az egyik lényeg az volt, hogy ne legyen túl sok festék az ecseten, és ne csöpögjön le a festék. Persze, több ízben is sikerült az ecsetnek nyakig a festékbe kerülnie, persze nem szánt szándékkal. Chrisen látszódott az ingerültség, de azt mondta, legalább tanulok a hibáimból. Csendben dolgoztunk egy ideig, aztán a lányokra terelődött a szó. De ne úgy képzeljétek el, hogy két srác megdumálja ki jó csaj az önkéntesek közül, mert ezt le is tudtuk körülbelül 5 perc alatt, az érdekes viszont az, hogy a beszélgetés ezután groteszkül alakult: ki leszbikus a lányok közül? A legfurcsább és legabszurdabb viszont az volt, hogy Chris szerint majdnem az összes lány. Ezen először kacagtam, aztán belegondoltam és megállt bennem az ütő: benne van a pakliban ez is. Sértő lenne sokukkal szemben, ha kifejteném azt a beszélgetést, de emlékszem, sokat nevettem a helyzet abszurditásán, és Chris „haver” funkcióba került. Közben pedig lefestettük a rácsokat. Szőlőt csentünk a szomszédból, Chris elmagyarázta, mi az a podcast, amit állandóan hallgat, illetve szóba került az is, hogy Chris mennyire érzi magát görögnek és mennyire amerikainak. Ezen a héten megérkezett Hepi és Tilly Angliából, valamint Paula, a baszk lány.

Délutánonként kiültünk a tetőre napozni, itt beszélgettem először Paulával, akiről kiderült, hogy járt Budapesten nemrég, és kapaszkodjatok meg, de úgy tűnt, hogy a Pal’s hostelben szállt meg!!! Ezen a véletlenen nagyon nevettünk. Más napokon a tv-s, kanapés szobában „döglöttünk”, például megnéztük az Életrevalókat eredeti nyelven nuku felirattal (csak így volt meg), pedig én a Volvert jobban szerettem volna. Ekkor szemtanúi lehettünk Samir és Isa összegabalyodásának. Más délutánokon Daviddal és Sophiával néztem youtube-videókat a szobában, Sophia kedvelte a testi érintéseket, egyáltalán nem zárkózott el. David persze észrevette, hogy sokszor ölelkezünk, de már nem idegesített a cukkolása. Tudtam, hogy Sophia sok mindenkivel ezt csinálja, és tudtam, hogy „sajnos” nem tetszik, de, úgymond, jól esik. Esténként a konditerembe jártunk, Daviddal, Chrissel, Jonival, Samirral, néha Matthew-val, szóval a fiúkkal. Örültem, hogy rászántam magam az edzésre, örültem, hogy mozgok, hogy sportolok néhány napig. A gyúrás utáni zuhany üdítő volt, épp annyira, amikor az egyik éjszaka elmentünk a relatíve, azaz autóval közel lévő természetes termálfürdőbe. Johanna, Alexandra és én Chris kocsijával mentünk. Chris igazi „őrültté” változott: bömböltette a zenét, türelmetlenkedett, mert Samir miatt később indultunk. „They are kids” – mondta Jonira és Samirra, és pökhendiségében volt némi igazság. Egy sártenger közepén volt a büdös forró gyógyvíz. Élveztem, megpörgettem magam körül Sophiát, majd Isa is kérte, aki egész este szinte Samir karjaiban volt, és ő is megforgatta. Mindenesetre élvezték. Ignacióval a forró vízesésnek tartottuk a hátunk, mert persze ő vezetett el minket a helyhez. Arrébb egy másik, talán még forróbb tó volt. A parton arrébb mentem öltözni, pedig sötét volt, Chris a szokásos stílusában félénknek nevezett, amit kikértem magamnak. Visszafele Paula autója elakadt a sárban, a magabiztos Chris-sofőr azonban az autót kivezette. Aztán a saját kocsiját, amiben mi ültünk, meg elvezette. Elvezette, de annyira, hogy a lányokra, főleg Johannára rájött a frász. Komolyan: most Chris tűnt 17 évesnek, aki azzal menőzik, hogy minél gyorsabban hajt a csúszós úton a sötétben. Hát gratulálok. Ezt gondoltam magamban, de a felszín csak fecsegett: nevettem az egészen.

Dora és Ignacio is hallott arról, hogy drámaórát szeretnék tartani. Mondtam nekik, nem is egyszer. Végül mégsem sikeredett ez az álom. Csak egy része. Talán túl nagy volt. Először Ignacionak mondtam – az este újra mondjam, és sort kerítünk a kivitelezésre. Aztán az ebéd előtt – ekkor én is elfelejtettem, aztán reggelinél – akkor megint ő felejtette el, és egy idő után, miután már Dóra is kiselőadást tartott arról, hogy ezt nehéz megszervezni és az emberek nem elég motiváltak – Gabi és Daisy első angolórájára egy ember ment el – feladtam én is. Lehetett volna még küzdeni: felállni magamtól az ebédnél, megvárni Ignaciót és rögtön reggeli előtt a fülébe súgni – de vagy nem éreztem elég erőt magamban a közösség életunt arcaira bámulva; vagy a végső elhatározásnál egyszerűen kiderült, hogy Ignacioék éppen Cordóbában vannak. Úgy tűnt, a tervem, hogy a közösségnek drámaórát tartsak, nem fog megvalósulni. Igazából egy idő után már én sem akartam; meggyőztem magam, hogy úgysem sülne el jól. Az üggyel párhuzamosan láttam mások is, hogy elégedetlenek, főleg Dórával: mindenki kevesellte a „szabadidőt”, vagyis azt az időt, amikor a városba lehetne menni, példának okáért a csütörtöki „kötelező vagy nem” találkozón éleződött ki a dolog. Ezeken a találkozókon ugyanis az ember ott lehet, ha hozzá tud szólni érdemben, illetve érti, hogy miről van szó. Nos, én például egyikkel se rendelkeztem, de mások sem; de még érdekesebb, hogy az is fölöslegesnek gondolta az egész találkozót, aki értette és hozzá is szólt: Paula. És igen, talán ez volt az a pillanat, amikor számomra elkezdett Paula körül forogni a világ. Amikor felállt és megszólalt, és lerendezte az egész közösséget. Már nem is emlékszem, pontosan mivel. A probléma, amelyre megoldást kellett találni, az volt, hogy az iskolába a közösségből induló gyerekek, és a faluból induló gyerekek nemigen jönnek ki egymással, és az iskolabuszon rendetlenkednek: ezért a sofőr már többször megjegyzést tett, és többet nem hajlandó vinni a gyerekeket. Egyértelmű lett, hogy az ilyesmit természetesen a gyerekek szüleinek kell rendezni. Paula szerint nem kell külön iskolabusz nekik, az iskola nincs messze, lehetne gyalogolni is, vagy a „normális” busszal menni. Paula csak beszélt és beszélt, én pedig ámultam. A találkozó előtt még Johanna és Daisy (ha jól emlékszem) próbálta kideríteni Dorától, hogy most akkor a találkozó kötelező-e, vagy mehetnénk helyette Granadába, amire a válasz kétértelmű volt: szóban -mehetünk, persze; viszont látszott rajta, hogy jobban örülne, ha maradnánk. Én végül elmentem, legalább spanyolt hallgatok, és Doráék hálásak lesznek, talán még a végén lesz bátorságom felállni és indítványozni a drámaórát. Aztán megbántam, iszonyat hosszúra nyúlt, és nem volt bátorságom megkérdezni, csak a végén, Ignaciót. Vagyis valamiért mégsem bántam meg: Paulát hallgathattam, és ugye nagy hatással volt rám.

Így csütörtökön nem, a hétvégén azonban ismét minden nap bementünk Granadába. A pénteki délelőtt, ha jól emlékszem, a fölösleges könyvek garázsba-vitelével telt, a zuhogó esőben, talicskával. Isi válogatott, én pedig a dobozokat hordtam, könyvekkel a garázsba, az üreseket vissza. Joni éppen Happyvel főzött, én meg gebedtem, ázottan, a „munkakabátomban”, ami egy régi Burburry volt,de eső ellen nem jó: túl meleg és nyirkos. Kiborítottam a sárba a könyveket, Joninak segítenie kellett, szégyelltem magam. Azt hiszem, ez volt a munkanapjaim mélypontja, nem erről álmodoztam.

Összefolynak a napok, de még nem is említettem, hogy Chrissel ez új projektet is kaptunk: a közösség szeméttelepének rendbetételét: szortírozás, fölösleges szemét – még használható szemét; illetve Dora azzal kecsegtetett, hogy a fölöslegesből valami művészit is lehetne alkotni, ami Zalán és Chris alkotása lenne. Valami szobrot lehetne építeni, gondoltam, de Chris legyintett. Mire a válogatással végzünk! Igaza lett. Ez rendes rakodás volt, tűzhelyeket, mosdókat, vasszekrényeket, foteleket vonszoltunk, cipeltünk egyik helyről a másikra. Egy ízben a szeméttelepről Constantino rángatott el minket: szüksége volt két emberre. A furgonjával Atarféba mentünk. Üres, kihalt ingatlantelep, hátborzongató, az épületek zöme új: mégis rohadásra ítélve. Az egyik garázsában por, sötétség, és egy kis zugban burkolókő, márványlap, mosdókagyló, csempe – ezek mind a közösség új, épülő malagai házához kellenek. Talicskával cipekedés, majd a furgonba pakolás – ismét izzadságos munka. Chris hülyéskedik, ezek után meg kéne inni egy sört Atarféban. Végül kívánsága teljesül: Constantino egy húsüzem pultjához invitál, az egyik oldalon a sonkák száradnak, a másikon egy italpult  van. Valamint van nagyon finom tapas is, sonkás-sajtos bocadillo. Meg sör. Constantino meghív minket, Chris neki is elmeséli az esetét a cigányokkal Pinos Puentében. Belelapozok egy sportújságba.

Ha jól emlékszem, ugyanezen a pénteken megyünk Granadába jó későn, olyan 7, 8 körül. A cél ezúttal csupán a partizás, majdnem mindenki jön, az este azzal indul, hogy beleadunk egy eurót a Joni vásárolta italkészletbe: ami sörből, ciderból és sangriából áll. Elindulunk. Az első állomás mindenképpen az, hogy vacsorázzunk valamit. Most gyorskaja a gyrososnál. A lányok a mellette lévő vega kajáldába mennek. Jonira bízom az egyik italos zacskót: naná, hogy ottfelejti. Mehetünk vissza a zacskóért Jonival. Én veszem észre, hogy nincs meg. Út közben a Placa Nuevén hastáncos, Jonival összekacsintunk, hogy le kéne fotózni. Aztán elindulunk a völgymenti Calle Darro-n (?), meghallgatunk egy kiváló utcazenekart, iszogatunk, fotót, videót készítünk. Aztán Albacín negyed, fel a hegynek, Jonit követve. Érni kezdenek a konfliktusok: elérjük-e az utolsó buszt? Ki akar taxival menni? Hova visz bennünket Joni? Bulizni akarunk vagy csak leülni iszogatni? Én sem tudok dönteni. Maradjak velük az éjjel, vagy menjek haza Gabival és Matt-tal. Mert nekik ez a szándékuk, az utolsó busszal. Johanna és Isi eleve nincs velünk, mert ők Johanna egyik Granadában élő barátjával, Alexszel vannak. Később találkozunk velük. Találkozunk Samirral és fura kinézetű haverjával. Fent vagyunk a kilátóban, innen a legszebb az Alhambra, sok iszogató fiatal, meg persze szerelmespárok helye. Újabb fotók. Felbontjuk a Sangriát, vagy boroskólát, már nem emlékszem. A kőpadkára ülök, bámulok lefelé, lázasan agyalok, hogy mit lehetne a mellettem ülő Paulának azon kívül, hogy ez a látkép gyönyörű. Gyönyörű, mint te – micsoda közhelyes udvarlás lenne ez! Az ilyesmit Isa talán értékelné, de Paula más. Eközben döntést kell hozni, és első pillanatban nem értem, miről. Arról, hogy maradunk –e Granadában egész éjjel.Mivel elsőre nem értem, ezért többen elmosolyodnak, konkrétan nyelvi fogyatékosnak érzem magam, és az már szellemi is, végül kinyögöm, maradok – ezzel még jót is teszek, mert ha összegyűlik kétszer négy ember – a taxi olcsóbb. Matt és Gabi elmennek. Egy parkba megyünk. Mellettünk talán angol turisták – zenélnek, bűvészkednek. Rögtön arra gondolok, milyen jó lenne megismerkedni velük. Ó, de minek, mikor itt vannak a többiek? Egy ideig unatkozom, aztán előjön az ötlet: ittunk/ittam már annyit, hogy legyen bátorságom/bátorságunk egy két drámajáték betanítására. Nagy levegő, megkérdezem őket. A válasz igen, elkezdem megtanítani a HO-SI-HŐ-t, Samir, Joni és a haverja nagyon nem érti, hogy mi ez az egész, de nem törődöm vele. A HŐ-t senki sem tudja kimondani, ezért HU lesz belőle. Elnevetgélünk, talán Isának és Paulának megy a legjobban, aztán végül: „na jó, ezt hagyjuk” lesz belőle. A következő játékot elkezdeném tanítani, de végül mindenki eltűnik. Továbbmegyünk, és még mindig Jonit követjük. Samir haverjával jó seggű lányokat bámulunk meg, vesznek még több piát, Samirral azt konzultáljuk, hogy tetszik neki Isa, Isával meg arról beszélünk, hogy januárban lehetne együtt visszajönni Spanyolországba. Közben begyalogoljuk szinte az egész várost, már a külvárosban lehetünk. Daisy és Paula lemaradoznak, később én is velük tartok; Joniék pedig nagyon előrerohannak – ez azt is jelzi, véglegesen két táborra szakadtunk. Az egyik végre meg akar állni, keresni egy normális helyet, a másik csak megy az éjszakába- nem érteni a célját. Aztán mégis. Ilyet még nem láttam. A granadai fiatalság Deáktere nem a fűben/tóparton üldögélő iszogató/vízipipázó fiatalok halmaza. Itt egy hatalmas, téglalap alakú betonplaccon állnak zsúfolva az emberek, mint a szardíniák a dobozukban, nincs hely, van viszont zaj, alkohol és húgy szag- nem véletlenül: a „wc” ugyanis a placc szélén végighúzódó, vasparavánokkal elhatárolt keskeny csatorna. Mint kiderül, itt találkozunk Johannával és Isivel, valamint Alexszal, annak haverjával, meg Isi ausztrál, épp Granadában nyaraló barátnőjével, Hannah-val. Samir, Samir haverja és Joni marad, mi végre „elszabadulunk”, de mindenki hullafáradt. Megállunk, kajáldát keresek, ismét egy arab gyorsétterem: veszek valami hasonló szendvicset, mint induláskor. Már a taxira várunk. Ez lett volna a nagy, bulizós este? Komolyan mondom, mintha Pesten lennénk: hova menjünk – és bejártuk az egész körutat a Móricztól az Oktogonig, éjjel 2 van, és – na jó, akkor menjünk haza. Hát körülbelül ez történt. A büfében összeismerkedtem csak úgy random egy finn csávóval, aki nemrég költözött Spanyolországba. Aztán mire feleszméltem, az első négy ember már fogott is egy taxit (Isa, Daisy, Paula, Alexandra). Aztán kiderült, hogy Johanna Alexnél alszik, ezért ők nem jönnek. Dühbe gurultam, főleg Johannára voltam mérges: az utolsó pillanatban derült ki, hogy Granadában marad éjszakára. Hárman maradtunk Isivel és Hannah-val, és a taxi 7 euró volt fejenként. Hamar visszaértünk – a másik csapat is épphogy megérkezett, csodálkoztak is, hogy a mi taxink hogy lehetett ilyen gyors. Nem tudom, mondtam, majd epésen hozzátoldottam, hogy nem vagyok egy gazdag ember, és nem volt fair, hogy mielőtt megbeszéltünk volna bármit, elhúztak a taxival. Persze ők sem tudhatták, hogy Johanna marad – az alibi máris megvan. Johannának később szóvá teszem, de talán direkt nem úgy hangzik, mint számonkérés, és Johanna sem értelmezi szidásnak. Paula viszont megjegyzi, és nagyon nemesen később ad 2 eurót.

Szombat- a tegnapi estéből kiindulva egy dolog világos előttem: ma egyedül akarok bemenni Granadába és egyedül akarom tölteni a napot, legalábbis a 6kor kezdődő ingyenes gypsy cave tour-ig. De mire összeszedem magam, mindenki ott áll a buszmegállóban, először Hepi és Tilly, amit nem bánok, mert velük még sosem beszélgettem. Aztán megjelenik Isi és Hannah, meg Gabi is. Nem leszek egyedül. És nem is tudom, egyáltalán hogy szabaduljak el, ha nem szeretnék megsérteni senkit. Egyetlen dolog van, amire hivatkozni lehet: meg szeretném nézni a Garcia Lorca – múzeumot. Illetve ebédelni szeretnék. Gabi, Hepi és Tilly leszakadnak, Isi viszont mindenképpen megbízik a szavaimban, miszerint tudok egy nagyon jó éttermet (ahol Johannával voltunk). Viszont nem találom meg, bolyongunk egy kicsit, és az jut eszembe, hogy mi van, ha tudat alatt direkt csinálom, hogy megunják és beüljenek valahova. Ez meg is történik, hivatkozhatok arra, hogy bocs, nekem ez az étterem nekem nem jön be, meg akarom keresni a sajátomat. Mindegy, csak most már el egy kicsit. Egyedül. Gyorsan, hol lehet? Itt volt egy másik, ami mellett eljöttünk és szimpatikus volt. Áh, de ha jobban megnézem, mégsem az. Aztán felfedezek egy helyet: 3 fogásos ebéd-menü 9 euróért, és úgy, hogy az előétel Bolognai. Beülök. Az étterem korrekt volt, talán 2 deci híg sör, valami majonézes tapas, aztán Bolognai, majd a főétel, a kissé rágós marhahús krumplival, majd a desszert – valami ehetetlen puding. Sebaj. Internetet keresek, hogy mégis megmondjam a többieknek, merre járok. A wifi nem működik. Akkor irány a Garcia Lorca Park és Ház, meg persze a múzeum. Hamar odaérek. A mester házában vagyok, egyedül, az ajándékboltban nézem az eredeti könyveket, mi lehet a Vérnász spanyolul, jegyet veszek, fél 5kor indul az idegenvezetés. Két hölgy van még rajtam kívül, spanyolok, az idegenvezetőnek pedig azt mondom: jól van, akkor legyen spanyolul az idegenvezetés. Ezzel is tanulok. Nem is tudom megmagyarázni, milyen az az érzés, amikor végigsétálsz egy olyan helyen, ahol drámát írtak. Lépkedni azon a padlón, ahol egy drámaíró lépkedett, vagy megnézni a zongorát, ahol egy drámaíró játszott. Minden eredeti- mondja az idegenvezető. Az utolsó szobában rengeteg fénykép. Íróasztal – fölötte Lorca társulatának plakátja. Aztán séta a parkban (a Lorca-házban sem volt wifi), majd kényszeredett kávézó-keresés. Persze, elkövetem azt a hibát, hogy előbb kávét kérek, aztán érdeklődöm az internet felől – ami persze nincs: illetve van, csak privát! Hiába könyörgöm, hogy nagy szükségem lenne rá. Szóval rohanás a Placa Nuevére, és még ott van a csapat. Kiderül: ugyanaz az idegenvezetőnk, mint a historikus túrán, a kedves, mosolygós spanyol hölgy. Johanna és Alex, Hepi és Tilly. Elindulunk. Fel a hegyre, át az Albacín-negyeden, majd valaki megszólít a hátam mögül: „Jól hallottam, hogy te is magyar vagy?” „Igen!” – örülök meg. Annyira fura magyarul beszélni – csak keresem a szavakat. Aztán rájuk találok, és beszélgetni kezdek a magyar fickóval. Egy nemzetközi cég tagja, és éppen csak nemrég óta székelnek Granadában. Felhívja a figyelmemet, hogy éppen holnap este a „granadai magyarok” Facebook-csoport éppen találkozót szervez. Fontolóra veszem, hogy elmenjek. Eközben megyünk felfelé, a kilátás is egyre gyönyörűbb. A cigány barlangokban jelenleg sok hippi és fekete lakik, minden sziklába vájt lakás nagyon otthonosnak tűnik. Az idegenvezető arról magyaráz, hogy hogy jön fel a hegyre a víz és az áram, közben bejárjuk a hegybe vájt ösvényt, besötétedik. Lassan vége a túrának. Johannáékkal még beülünk egy helyre, ahol ezúttal levest rendelek, ami nagyon ízlik. Sörözünk, amihez tapas is jár.  Johanna vegetáriánus adagját félig érdeklődve, félig viszolyogva nézem. Alex és Johanna hamarabb lelépnek, mi az angol lányokkal megyünk haza. A buszt simán elérjük.

Vasárnap van, az a nap, amikor egyrészt a granadai second hand market-et, vagyis egy leginkább használtruha-piacnak mondható helyet látogatunk meg: valamint az Alhambrát, amit meg tudunk nézni ingyen, az alapítványnak köszönhetően. A problémák ott kezdődtek, hogy nem volt nálam készpénz. Automatát a piacig vezető úton pedig hiába kerestem. Mert ahelyett inkább Johannával beszélgettem a menekültválságról. Elmondtam a magyar helyzetet, amiről persze hallott, valamint ő is kifejtette többek között, hogy a jelenlegi svéd kormány ez ügyben se hús, se hal, a vezetés „tutyimutyi”, nem tudják mit kezdjenek az emberek-menekültek okozta- elégedetlenségével. A lényeg, hogy mire a piacra értünk, nem volt nálam készpénz és nem találtam automatát. Belevetettük magunkat a bazársorba a többiekkel. Elkezdtem ruhákat válogatni. Sok meleg pulcsi volt olcsón, és a kabátok is egész jó áron. Válogattam, és eldöntöttem, hogy veszek valamit. Csakhogy, mint említettem, nem volt nálam készpénz. Elhatároztam hát, hogy kimegyek a vásárból, és rögvest keresek egy bankautomatát. Elindultam kifelé, megkérdeztem, merre lehet, útbaigazítottak, persze úgy, hogy nem értettem pontosan, így csak a sejtette irányba indultam el. Nem találtam. Újra kérdeztem. Öreg nénik üldögéltek valami szolárium-szerűség előtt, tőlük is. Tovább. Fiatal srác, tudott angolul többé-kevésbé, és a buszállomást javasolta, ami viszont még messzebb volt. Benzinkút, ott sincs. Tehát buszállomás. Útközben láttam egy McDonaldsot, megéheztem, eldöntöttem, ide még gyorsan visszajövök enni. Nem tudtam, mennyi idő telt el, de sok. Túl sok. Az Alhambrába 2-re kell érnünk, rájöttem: a többiek hamarosan elindulnak vissza. ATM, gyorsan, McDonalds, találok wifit, írok Matt-nek, Isának és talán Isinek is, hogy a mekiben vagyok, várjanak meg. A telefonom haldoklik, értsd: merülőben. Matt válaszol, ők már indulnak, találkozzunk a McDonaldsban. Rendben. De mikor? Elindulok vissza, hátha szembetalálkozom velük, vagy ha nem, még gyorsan meg tudom venni a ruhákat. A telefonom meghal. Kétségbe vagyok esve, itt vagyok a külvárosban, egyedül, nem láttam semmit szinte a vásárból, mert a hülye ATM-et kerestem, és ha nem sietek, az Alhambráról is lecsúszom. Őrülten megyek bele a piac tömegébe: nincsenek sehol a többiek, hol lehetnek, hát ez az egy út van, miért nem jönnek szembe? Talán a hátsó kijáraton távoztak, kikerülve a tömeget? Ajjaj, valószínűleg. Akkor nyomás vissza. Gyors tempóban, irány a meki, ott sincs senki. Persze nyilván tudat alatt akartam ezt a kis szabadságot, de most zavar, elveszettnek és szerencsétlennek érzem magam. Mi van, ha aggódnak értem? Elpirulok, mert ez végtére is tetszik, megint győzött az önérzetem, aggódjanak csak! Sőt, vesszek el, verjenek meg, kerüljek kórházba, vagy akár… mikről gondolkodom? Na jó, itt vagyok a buszmegállóban, újra segítségkérés, hogy jutok el az Alhambrához. Veszek egy jegyet, átszállok, végül elérem a hegyre felmenő Alhambra-buszt is, és most egy kis szerencsém van: a jegyem érvényes mindhárom járatra. Német turisták mosolyognak, gyors tempóban (a sofőr őrült talán?) fel a hegyre, és lássanak csodát. Kb. negyed 3-ra ott is vagyok – hol is? valahol az Alhambra főbejáratánál – a pénztáraknál, beváltom a jegyemet, ellenőrző kapu, és kezdődhet az Alhambra-túra. Egyedül. És valahogy mégis örülök neki. Legfőképpen azért, mert így nem kell azon vitatkozni, hogy mivel kezdjünk, miket nézzünk meg, kinek mi a fontos… dönthetek egyedül, olvashatom az útikönyvet, sétálhatok lassan, böngészhetem órákig a térképem. A Generalife-vel kezdek, ez a fehér vár az arab uralkodók nyári lakhelye volt. Lenyűgöz a park, a vörös Alhambrára való kilátás, aztán a szökőkutak, a mesterien kimunkált fal-díszítések, oszlopok, meg a mennyezet. Valóban, szinte érzem a zsigereimben, hogy valaha nemes királyok pihentek meg itt. Aztán azt gondolom, hogy milyen jó, mert ez még csak a kezdet, és mi minden lesz még! A vörös erőd, most megyek megnézni a valódi Alhambrát. Elindulok egy sétányon, és akkor egy pillanatra megáll bennem az ütő, aztán nyomban el is szégyellem magam emiatt. Jönnek szembe: Alexandra, Isi, Gabi, Daisy és Johanna. Örülnek, megtaláltak. Hát én mit csináltam, hova lettem? Valahogy én is örülök. Johanna megkínál olívabogyóval. Elmesélem az ATM-et, a lemerült telefont, a McDonaldsot (kiderült, hogy kerestek ott, valószínűleg akkor, amikor én lélekszakadva a piacon rohantam: tehát a másik úton jöttek), és hogy végül a busszal idejöttem. Isi meglátta az útikönyvet a kezemben, és megkért, hogy akkor meséljem el, hol vagyunk épp, kvázi tartsak „kiselőadást” a helyszínekről. A büszkeség villámgyorsan át tud csapni szégyenbe: ez történt most is. Mert milyen jó már, hogy a két hét alatt kiviláglott előttük: én erre képes vagyok, értelmiségi vagyok, roppantul érdekelnek a régi helyek, történetek, és a történelem. Na és akkor: én erre képes lennék, értelmiségi lennék, érdekelnének a régi helyek, történetek és a történelem. El tudnám én nekik magyarázni… de néha magyarul sem értem az útikönyvet; olyan zavaros az egész, nincs is minden helyszínről leírás. Belekezdek valamibe, eleinte érdeklődve hümmögnek. Majd belebukom, elakadok, és az érdeklődés úgy lankad le bennük. Csalódtam magamban, ez a fő, nem is az, hogy ők most csalódtak-e bennem. Menjünk tovább, csak ne kelljen megszólalni. Mert terhet éreztem a rámragasztott idegevezető-szerep miatt. Szóval sétáltunk tovább, megnézünk egy régi arab fürdőt, meg V. Károly körlakú, klasszicista palotáját. Aztán Isi kideríti: nem mehetünk be a palota belső termeibe, azaz a leghíresebb és legszebb szalonokba, szálákba, belső kertekbe – a jegyünk nem tartalmazza azt a részt! Amiről az útikönyv túlnyomó része is szól. Nem hiszem el, elhatározom, hogy kiderítem én is. A többiek fotózkodnak, főleg egymással, kétpercenként, idegesít, kicsit kirekesztve érzem magam, egyeüdl akarok itt sétálni, de basszus miért? A többiek most mennek a Generalife-hez, azt már láttam, akkor találkozzunk 6-kor a kijáratnál. Oké. Akkor megint egyedül. Most kérdezem meg, hogy a jegyünk valóban nem tartalmazza-e a palotát. Hát nem. Csalódottan bolyongok a régi falak között, és kezdek rájönni: engem a Generalife sokkal jobban lenyűgözött, mint az Alhambra. Betérek egy hotellé alakított épületbe – azért az se rossz, az Alhambrában lakni egy néhány napot. Aztán az egyetlen- még a jeggyel megnézhető rész, az Alhambra szélén lévő végvár következik, lényegében a csaták helyszíne. Ez viszont ismét fantasztikus – igaz, főleg a kilátás miatt. Itt újra összeakadok a csoporttal. Úgy, hogy én már a legmagasabb toronyról bámulom az alattunk lévő fehér Albacínt, ők pedig egy alsóbb toronyról integetnek felfelé: Zálán! Zálán! Visszaintek, majd lemegyek értük, mutatom az utat, és újra felmegyek velük a bástya tetejére. Daisy-ék fotózkodnak, én csak bámulok lefelé, majd Johannával selfie-zünk. Alexandra megy a gypsy cave tour-ra, tőle elbúcsúzunk. Daisy és Gabi lemennek egy alsóbb bástyához, és fotókat kérnek tőlünk, fentiektől, ezt meg is kapják. Az utolsó pillanatokban hagyjuk el az Alhambrát, már néhány kaput bezártak, az őrök noszogatnak- igyekeznünk kell. Jól kihasználtuk ezt a cirka négy órát. Csorgunk lefelé a hegyről, ezúttal gyalog, az erdőben, látok egy szép, mohával benőtt, szobrokkal kialakított kutat. A négy lánnyal elmegyünk vacsorázni – egy tipikus arab, vegetáriánus helyre. Vízipipa-dohány kering a levegőben és teagőz. Ismét levest eszem, de nem akarok sokat költeni, pedig éhes vagyok. Megkóstoljuk egymás kajáját, egész finom a sok zöldség. De a hely drága, másodikat nem rendelek, ezért végül később egy plusz pizzaszelet lesz belőle. Happy hours – olcsóbb a pizza, sor is van, és a sorban egy fickó, kinek vállán egy gyönyörű papagáj. Ezután nem emlékszem mi történt, és mivel nem emlékszem, valószínűleg csupán hazamentünk. 

Hétfőn bemegyünk Granadába. Még mindig zavarban vagyok a spanyollal, idegesít, hogy nem értem meg. Luissal angolul beszélgetünk, de őt is nehezen értem: ekkor döbbenek rá, hogy talán nem is az akcentus miatt: borzalmasan gyér a szókincsem, fejlesztésre szorulna. Katalónia függetlenedéséről beszélünk, nem ért vele egyet, Andaluciát hozza példának, ahol talán a legkevésbé válnak elszakadni Spanyolországtól, mégis egységes a nyelv, a kultúra, és remekül megvannak. A külvárosban vagyunk, semmi különös, hasonlóan a külvárosokhoz. Zaj, szmog, bérházak, kosz. Bárokból kilépő harsány pincérek: Luissal megállapítjuk, ki nem állhatjuk az olyan helyeket, ahol ránk akarják erőszakolni, hogy mindenképp ott fogyasszunk. Mindenesetre végül egy hasonló hely teraszán foglalunk helyet. Sör, és ingyen tapas – szinte majdnem minden granadai bárban! Itt is. A többiek hosszasan diskurálnak a pincérrel arról, hogy mit egyenek. Semmit sem értek, néha fordíttatok Valentinával, aki mellettem ül, rendelek valamit, amiről azt sem tudom, micsoda, de a kaja nem jön meg, a pincér elfelejti. Késve eszem, rám várnak, közben kiderül, hogy a fél társaság ma elmegy. Valentina is. Meg Alfonso is. És még Sergio, meg egy páran, nem sorolom fel mind. Alexandra eltűnik, pillanatra aggódni kezdek, aztán végül előkerül Luissal és Claudióval. Ugyanis kb. 10 percre besétáltunk az óvárosba, én Johannával szakadtam le, Alexandra a két sráccal, a lényeg, hogy lassan mentünk: fel akartuk fedezni a várost, nem tudtuk, hogy Alfonsoék indulása miatt ez most nem aktuális. Lesz rá alkalom később. A buszmegállóban Sophia indítványozza a körbe-bedőlős-elkapós játékot, ennek örülök. Elbúcsúzkodunk Alfonsotól és a többiektől, Alfonso hülyéskedik, hogy én vagyok az ő magyar barátja, mert hogy több magyart nem ismer, de örül nekem. Az este a teraszon, megfogyatkozva, Claudio beül Johanna mellé a kanapéba, egy nap telt el, és máris viszket a lelkem, ismerős érzés kap el: féltékeny vagyok. Hárman isszuk kávéscsészéből az Alhambra sört, ami egy fokkal jobb, mint a tegnapi, legalábbis jól csúszik.  Claudio Johanna combjára teszi a kezét. Elfordulok. Claudio azt mondja, próbáljunk meg spanyolul beszélni, ő majd segít nekem, lassabban mondja, és bátran, nyugodtan kérdezzem meg, ha valamit nem értek. Szinte semmit sem értek, de udvariasságból csak minden ötödik szót kérdezek meg. Johanna és Claudio elbeszélgetnek, de úgy látom, s később ki is derül: a lány elutasítja a madridi fiú közeledését.  Luis holnap elmegy, szóval az este folyamán még beszélni kell a színházról. Ott hagyom Johannát, rágyújtok, Alfonso laptopot vesz elő, megnyitja a google-fordítót, csak a biztonság kedvéért. Az angolja miatti szabadkozása már –már idegesítő, mert egyáltalán nem olyan rossz neki, mint ahogy állítja. A színházi workshopjának lényege a clown. Ami, mindenekelőtt nem egyenlő a hagyományos értelemben vett bohóccal, sokkal inkább pantomimes mozgásszínház, melynek lényege az arcjáték semlegesítése és csupán a testtel való kifejezés. ……

A magyarázatokban néha elveszem, de néha maga Luis is, a lényeget viszont megértem, majd előállok a játék-ötleteimmel, HOSIHŐ, Számolás, stb. Ismeri is őket, csak a HOSÍHŐt Ninjának mondja. Az este éjszakába nyúlik, fáradt vagyok. Luistól búcsú, hamarosan pedig Johannának szegezem a kérdést, mi volt Claudióval, amire persze „semmi” a válasz. Ja, hogy ez lenne az az este, amikor rengetegen betódulnak a szobánkba, Joni cigizik, összefüstöli a szobát, Claudia és Johanna egymásnak fest hennát: a féltékenység felszökik bennem, mint a higany, én aludni szeretnék, semmi többet, fogat mosok és visszajövök pizsamában, valószínűleg rájöttek a szándékomra, ezért oldalogtak kifelé. Végre valahára. Talán épp a szocializációról szóló szkeccset írom ekkor, de hiába, ha magányra vágyom és álmos vagyok.

Kedd az első munkanapom, előző este azzal hencegem Johannának, hogy én majd negyed 8kor felkelek (8- reggeli), hogy összekészüljek, fürödjek, stb. Nem sikerül. Körülbelül 45-kor kelek, az alapítvány közel van, ráérünk. Sötét van. Joni, aki úgy látszik, korán kelő, 50 körül már üvölt, VÁMOS, VÁMOS! Isa hozzácincogja: Come on guys. Indulás a reggelihez. Út közben Johannával elmeséljük egymásnak az álmunk. A közösség együtt van már az ebédlőben: gyerekek, szülők, munkások, önkéntesek. Fémkancsókban az italválaszték: tej, tea, vagy kávé. Johanna jóindulatú humorral, nevetve meséli Alexandrának Zalán negyed 8-as kelésének történetét. A reggeli lehetne jobb: pirítós, amit hamar elkapkodnak, jó, ha kettő szelet kenyér jut egy emberre: olívaolaj, vaj, lekvár mindig van, a felvágottakból azonban nem sok, és ami van is, látszik, hogy a tesco gazdaságos kategória. Reggeli után kiderül, minden nap két embernek közülünk vállalnia kell a reggeli és ebéd utáni elmosogatást. A munka során több felé válunk, én úgy látszik Jonival vagyok beosztva, mert ő mondja, merre menjek. Spanyolt vele a legjobb tanulni, ugyanis egy mukkot sem beszél angolul. Egyelőre. Kíváncsian várom, mi lehet az a caro, meg az érdekes mozdulatai, de a számításom nem csal: bizony, ásni kell, talicskába hányni a földet, csákánnyal feltörni a köves talajt. Valami keskeny csatornaformát építenek. Joni Daviddal elmegy, ott hagynak. A társaságból, ami a közösség felnőtt férfiaiból áll, senki sem beszél angolul. Ott van Samir is, a marokkói srác, akiről sokáig nem tudtam eldönteni, hogy kicsoda-micsoda, a faluból van –e, vagy önkéntes. Később derül ki minden, a casablancai srác Granadában tanul, spanyolja tökéletes, és szinte folyamatosan ellátogat Sierra Elvirába. A caro, azaz a talicska szó most már könnyen megy, Samirral is meg tudjuk érteni egymást. A csákány nehéz,  ez nem is lenne baj, de érzem, hogy néznek, hogy mosolyognak, nem bírja az újonc, ez nagyon frusztrál, nem erre számítottam, de én megteszek mindent, dolgozni fogok, mint az igásló, ha kell. David odaugrál, hősködik, ahogy szokta, hogy majd ő, hagyjam, hadd csinálja ő. Kimászok a gödörből, és a spanyolos munkamódszer valóban így működik. Egyszerre nem férünk el, így váltjuk egymást, és nézzük, ahogy a másik izzadva hányja a földet a talicskába. Nem sokára szünet, narancslé, cigaretta, hosszúra nyúlik. Mecherro, fuego, tüzet kérnek. Aztán rájövök: tökre fölösleges, hogy ott vagyok, hiszen elegen vannak, és nem munka az, hogy 5 percenként kimászok a gödörből nézni, hogy hogy dolgoznak. Más kérdés, hogy a másik 5 percben leszakad a karom, és azt érzem, nem bírom, még a csákányt megtartani se. A lényeg, hogy a konyhába megyek, adnak is munkát, Daviddal megterítünk. Chucerra, ez a kanál, és az ebéd előtt 3 perccel derül ki: kevesebbet raktam, mint amennyi kell, rohanok a konyhába. Megint elcsesztem. Johanna és Claudio a harsány és majom-nevetésű Happynek, a szakácsnőnek segítenek az étel előkészítésében. Iszunk egy kis narancslét, újabb szünet. Aztán vissza, ásás, állás, ásás, és valahogy lepereg az idő. Fél 3, ebéd. Újra összegyűlik a közösség, Ignacio köszönetet mond, hogy az étel az asztalunkra került. Azt hiszem, lencse volt chorizzoval (kolbász) és sült vérrel, amitől a gyomrom is felfordult. Aztán Claudio őszinte vallomása következett, és azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor valakit először tényleg érdekeltem. Fontos volt, mert Claudio látta rajtam, hogy valami bánt. Még én sem vettem észre, hogy úgy különösen valami zavarna, de ha belegondolok, az egész lényemen látszódhatott az a stressz és értetlenség, amit a munka, a nyelv, a társaság – minden – okozott. Azt mondtam, hogy különösebben nem bánt semmi, csak zavar, hogy nem beszélek spanyolul, és hogy nagyon hálás vagyok amiért megkérdezte. Aztán Johannára tértünk át, mindkettőnknek tetszik, de Claudio elmegy, nálam az esély, a lány visszautasította közeledését. Claudio összegzi: neki rendben, ha Johannával csak barátok maradnak. Én hümmögök, azt mondom, különösebben nekem sem tetszik, de majd meglátjuk. Mindez  a köralakú afrikai ház előtt történik, ami egy fehér vályogház nádtetővel, belül szőnyegekkel és párnákkal berendezve, a legjobb hely például meditálásra. Ugyanis pont Claudio meditatív tréningjére vártunk, ami lényegében a mélyen képzett, rekedtes, kitartott hang (by Claudio) hallgatása csukott szemmel. Érdekes, megnyugszom, ellazulok. Kicsit hosszú. Utána bejön Dora, és bemutatja az új workawayt, Matthew-t, egyenesen Ausztráliából. Mindannyiunknak be kell röviden mutatkoznunk. Azután Dora elmondja a hírt, ami részben meg is határozta a 3 hetet. A mostani házunkat kell rendbe vágni: azaz az ágyakat lefesteni, a falakat vakolni, festeni, polcokat hozni, stb. Merthogy. Az EVS-es (azaz az európai önkéntes szervezet) jönnek megnézni a helyet, hogy minden rendben van-e, azaz „hivatalossá” lehet-e tenni az önkéntesek számára: azaz felkerülhetnek-e az oldalra. Ezért, nekünk e napok alatt kell a casa 9 hippitanyáját valóban lakhatóvá tenni. Pontosabban egy hetünk van rá.

Festettünk. Vaságyakat, szürkére. Miért? Csúnya volt. Matthew-val voltam, beraktam a Jesus Christ Superstart zenének, David is csatlakozott, korábban említettem neki, hogy Johanna tetszik, kár volt, a három hét végéig le se szállt rólam, cukkolt. Megértettem: mit várjak egy 17 éves, infantilis kamasztól? Inkább mosolyogtam, belementem a játékokba, ahogy Matthew is, mindketten tűrtük, egy ideig, pedig az ausztrál srácnak még nehezebb dolga is volt homoszexualitása miatt, habár olyan természetesen válaszolt David félig gyerekes, félig sértő kérdéseire, vicceire, hogy talán csak a szűk kelet-európai szemmel tűnik furcsának az egész szituáció. Más oldalról nézve természetesnek tűnt, mint ahogy később az itt-ott feltűnő leszbikus párok is. Az ágyak lassan beszürkültek, időközben megérkezett Daisy és Gabi Oxfordból, akiknek tipikus angol akcentusát nehéz volt megértenem, és eleinte akaratomon kívül ez lett az oka, hogy nem találtam szimpatikusnak a két hippi-lányt, akiket, ha nem lett volna kommunikációs gát, talán a hozzám legközelebb állónak gondoltam volna. Aztán, összefolynak a napok, de Isabel is megérkezett szintén Ausztráliából, szintén a nyelv miatt gyenge pont, Matthew-hoz képest is alig lehetett érteni, plusz szemet ütött valami végtelen banalitás, ami sugárzott a lányból, akkor éreztem ezt, kb. két hónapja, azóta Isi is másként létezik a szemem előtt, de ne rohanjunk előre. Vagyis rohanjunk, mert le vagyunk maradva. Dora bejött néha a Casa nueve-be szervezni, irányítani, szavát követve vakoltam a falat, takarítottam, festettem, kapartam a lecsöpögött festéket. Egy ízben, még a költözés előtt (merthogy a felújítás alatt mindannyian átköltöztünk a Casa 10-be), meghívtuk Dorat és Ignaciot vacsorára, amire olyan lázasan készültünk,mintha az elvtársak várnák Kádárt ebédre. A csikkeket kidobáltuk, a palackokat eldugtuk, rendbe raktunk mindent. Tészta volt, már kb. asz ötödik nap, és eszembe jutott, hogy majd nekem is kéne főznöm. Chris is megérkezett, ő egy külön tanulmány, a 35 éves görög srác, aki 15 éve New Yorkban él. A sorrend igazából ez volt: Daisy-Gabi, Chris, Isabel. Amúgy tök jó, hogy elköltöztünk. A Casa diez a kedvencem lett. Folyosó, szobák, lépcső, konyha, belő udvar, újabb lépcsők, folyosó, szobák. Fehér falak, mozaik. És Anjela! A cigány nő, aki velünk lakott, hihetetlen karakter a pletykáival, fortélyaival, élces spanyol beszédével, édes-bús, panaszkodó hangnemével. Aztán eljött a nap, amikor Johannával, pénteken, ketten mentünk be Granadába, mert a többiek még nem akartak, mi viszont elhatároztuk. „Gyerünk, tigris” – gúnyolódott David, elmosolyodtam, zavarban voltam, voltaképpen megszoktam Davidot, örültem, ő így fejezte ki a szurkolását. Hitet adott, hogy valóban képes vagyok ezzel a lánnyal valamit kezdeni. Csodálatos este volt. Egy tapas-bárban kezdtük. Sört rendelük, és ingyen tapas, Johanna vegán, isteni kecskesajtot kap, én meg egy kis adag pörköltet. Megállapítjuk, hogy jó egy kicsit kiszakadni a faluból, a közösségből, és a város zajában, a szűk utcák színes forgatagában vacsorázni. Koccintunk. Járjuk az utcákat, megnézzük a templomot, utcazenét hallgatunk, és annyira megtetszik egy zenekar, hogy hirtelen felindulásból veszünk egy CD-t. Felesben. Egy másik helyen újabb tapas, sajt, majd én még egy carbonara tésztát is veszek, azóta sem felejtettem el, az egyik legjobb éttermi vacsorám volt eddig, igaz, nem is volt olcsó. Johanna megpróbál megtanítani cigarettát tekerni, nem nagyon sikerül egyelőre, később a mester szerepét Matthew veszi át. Itt már komolyabb témákat feszegetünk, mint halál, gondviselés, vallás és Isten. Nem megyek bele, ez a beszélgetés ránk tartozik, de a lényeg, hogy egyetértettünk. Én maradtam volna még, de nagyon, most kezdtem belemelegedni a helyzetbe, de csak egy szelfit sikerült kisajtolnom, Johanna menni akart haza. Nem bántam, Johanna élvezte az estét, ezt éreztem. Kezdésnek tökéletes volt. Az este erőt adott a következőhöz is, amikor Johanna nem volt ott. Isivel, Alexandrával és Matthew-val mentünk be, először büszkén mutattam meg a tegnapi tapasos helyet. Koccintottunk, selfiztünk. Aztán Isi, aki már valamennyire ismerte Granadát, mert egyik barátnője éppen ott lakott egy hostelben, mutatott egy bárt. Gitárok lógtak a falon, a hely kicsi volt, de teli, angol foghíjas tulajjal, rengeteg turistával. Rengeteg tapast ettünk, megosztottuk egymással, fogyott a sör az ingyenétel mellett. Vasárnap reggel hárman, Alexszel és Mattel mentünk a történelmi free guide-tourra, amit egy nagyon helyes spanyol nő vezetett. Katedrális, egyetem, arab szálló, Albaycín negyed – mind-mind a képeim között, leírásokkal. Természetesen nem állíthatom, hogy mindent értettem, részben az erős spanyol akcentus, részben a szókincsem miatt. A képeket, magyarázatokkal az albumaik között megtaláljátok a Facebook-on. A kulturális és történelmi feltöltődés, a nő szenvedélyes, és csupa-szív karaktere, lelkes magyarázatai megérdemeltek néhány eurót. Aztán az Albacín negyedben csak üldögéltünk, megettük a Matthew készítette salátát, figyeltünk egy cigány-pincérnőt, aki illegette magát egy gitáros játékára – ó, Andalucia! Éhes voltam, még elmentem egy gyorskajáldába tésztát enni, megvártak, majd bolyongtunk a bazársoron, gondolkodóba estem, hogy vegyek-.e bőrtáskát, vagy pénztárcát, de végül nem, ahogy Matt sem vett üvegpipát. Végül két palack sör, fel a hegynek, (de nem sokáig bírtuk, az első padnál leültünk), chill, sörözés, megkóstóltuk Alex csodás péksüteményét, ami nagyon nagyon édes volt, mint általában minden spanyol édesség. Beszélgettünk, jól esett megtárgyalni néhány embert – pl. Davidot és Christ – majd azt is eldöntöttük, hogy a 6kor kezdődő cave tour-on már nem veszünk részt. A térre értünk, köszöntünk a többieknek, majd irány a busz. Hazafele még vettem egy szelet pizzát, és a helyen láttam egy fószert, akinek papagáj ült a vállán. Mozgalmas hétvége, sűrű hét, lassan a spanyol nyelv átváltozott angolra. Claudio, Luis, Alfonso, Valentina már nem voltak ott, valamennyire hiányoztak, de ott volt Johanna, Alex, Matthew és David, akikkel talán a legjobban lettem az első hét folyamán. 

Constantino, az alapítvány román ezermestere, és egyben legviccesebb figurája (erről majd később) átkísér a 9-es házhoz, ami lényegében két utcányira van a közösség „székhelyétől”. Csupa fehér ház, csendes, nyugodt környék, a hatalmas terasz-főtér villanyoszloppal és kockakővel – a falu egyből megtetszik. Bemegyünk, az előszobában egy matracféleségen elterül egy srác, alszik, mindenhol szétdobált ruhák, cuccok, étel, hatalmas a rendetlenség. Két emelet, felmegyek, lerakom a cuccom, az egyik emeletes ágyon még valaki alszik. Lemegyünk,kis idő múlva Constantino ott is hagy. Sok a fiatal, kicsit mindenki szétesettnek vagy hippinek néz ki, mindenki spanyolul beszél. Nem erre számítottam. Kimegyek dohányozni, azt se tudom, egyáltalán szabad-e, de a házban szétdobált csikkekből és a fű émelyítő szagából arra jutok, hogy valószínűleg igen. Pár ember odajön, szabadkoznak az angoljuk miatt, én meg a spanyolom miatt, na ez jó lesz, gondolom. Egyre több ember kerül elő, Sophia, a német lány mindig mosolyog rám. Alfonsóval, a sevillai sráccal tudok beszélgetni, jól beszél angolul, vele filmekről diskurálunk (kiderül, h. Tarr Béla az egyik kedvenc filmrendezője, aztán amikor a svéd Johanna megérkezik, akkor kiderül, hogy a másik kedvenc filmrendezője Ingmar Bergman :D). Aztán David, aki egy 17 éves srác a faluból, az alapítvánnyal nőtt fel, sakkozni hív, persze elnézem néhány tisztemet, erre a fejére mutogat, „gondolkodj”, és visszacsinálná, bepöccenek, micsoda pökhendiség ez, ezt utálom a legjobban és tiltakozom. Persze szégyellem is magam, mert az igéző szépségű olasz Valentina a parti előtt kért meg, hogy tanítsam sakkozni, illetve szeretné figyelni a játékot, hogy tanuljon. Még kínosabb viszont, hogy valahogy szóba kerül a futó neve, és Valentina megkérdezi, hogy mondják angolul, mire 1 perc izzadságos agytorna után kinyögöm, hogy „bishop”, de akkor ő már nincs ott. Aztán betoppan Johanna, a svéd lány, aki saját állítása szerint egy kicsit beszél spanyolul, de nekem úgy tűnik, ez már bőven középszint. Mindenesetre megnyugszom, mert úgy tűnik, az angolja még így is sokkal biztosabb. Pláne Alexandrának, a kanadai (ám letagadhatatlanul ázsiai szárm.) lánynak, aki meg se szólal spanyolul, és Johanna után nem sokkal érkezik (lehet, hogy már hétfőn, csoda, hogy emlékszem). De előtte még, úgy délután fele elmegyünk a környék hegyei közé. Mászunk, túrázunk, nagyon jó, Sara, egy másik olasz lány a spanyol ragozást tanítja, és kiderül az egyik alapvető spanyol kifejezés is, amit boldogan ismételgetek: me gusta…azaz I like… azaz szeretek… . Joni, a srác Cadizból biztat a hegymászásra, én vonakodom, aztán összeszedem a bátorságomat, miután látom, hogy több lány is útnak indul, na kérem, akkor mi ez nekem, végülis pár éve Lengyelország legmagasabb pontján voltam a zuhogó esőben, most meg egy köves dobot kell megmászni 30 fokban. Könnyű is, lefelé nehezebb, de mint látjátok, túléltem. Közben az is kiderül, hogy a jointot úgy kell elkérni, hogy: „Puma, puma!”. De ekkor még nem merek, vagy inkább nem akarok szívni. Közben megismerkedem Luis-val is, ami azért érdekes, mert ő tartott korábban színházi workshopot. Előre biztosít, hogy ő megpróbálja, de az angolja nagyon rossz. „Don’t worry”, mondom, nem is igaz, tök jó az angolod. Megismerkedem Isával is, a német lánnyal, aki nagyon domináns személyiségnek tűnik, szinte azonnal kiderül, ő az önkéntesek feje, fél évre jött, és abból már nagyjából három hónap le is telt, tehát a mostani csapat legrégebbi tagja. A szobánkban a korábban említett Sergio (kölyökképű, lassú beszédű, busa fejű srác, az angol erősen töri) mellett még Johanna lesz a szobatársam. Két gyönyörű spanyol lányt váltunk, akikkel kb. csak egy köszönés erejéig találkozunk, mert ők aznap már elmennek. A nap megszégyenítő pontja volt számomra, amikor sajnos a magamtól nem is túl távol álló attitűdöd felvéve, mintegy „mártírként” az egész társaságot lefotózom a lányok búcsúja alkalmából, talán Sara vagy Isa meg is említi, hogy én nem vagyok akkor rajta, és ez így nem jó, erre legyintek és ők bepózolnak. Amikor később Sara megkér, hogy küldjem el, meg amikor már a facebook-on viszont is látom, még mindig keserűséget érzek. Az este a másodikon levő tágas és rendetlen teraszon telik, van kanapé, sör, meleg étel, amit az önkéntesek főztek. A társalgás főleg spanyolul folyik, én, ha jól emlékszem Johannával angolul, és talán az is még az első este része, hogy összenézünk: a sör vizezett és nagyon szar. Meg emlékszem, hogy frusztrációt okozott a deszka nélküli wc, a kosz és a zaj, a nyelv okozta kétségbeesés mint alapérzés. Aztán lefeküdtünk, mármint csak Johanna meg én, mert Sergio valószínűleg Isával aludt, a lány a teraszon való iszogatás közben már a karjai közt volt. Isának úgy tudom, barátja van, a szőke és jó alakú német lány később is „kapós” volt, de erről majd később. Biztos vagyok benne, hogy Johannával beszélgettünk, és abban is, hogy jó volt, talán a tanulmányainkról, tényleg nem emlékszem már. A pillanatok megmaradtak és emlékezetesek voltak: Alfonso fetreng a szoba közepén, Daviddal sakkozunk, Valentina odaül, Johanna belép, Sara tanít, megmásszuk a hegyet, alattunk az olívaföldek, Sophia bunkóvá válik, ki tudja, miért, a képből kimaradok, mert én csinálom, Alfonsoval és Johannával a filmes téma, a sör rossz, a wc undorító, Johannával beszélgetés lefekvés előtt.

A lepukkant állomáson ismét megtapasztaltam a mosdók ápolatlanságát. A kávézóba mentem, részben kicsit felébredni, részben útbaigazítást kérni. Sikerült, megadták az egyik busz számát, SN4, ha jól emlékszem. Kávézom, még látom a buszút szereplőit, meg öreg krákogós spanyol bácsikat. Olyan, mintha hajnal lenne, szinte még sötét, pedig 9 óra is elmúlt. Az már a jegypénztárban kiderült, hogy Sierra Elvirába nem lehet az autobuszállomáson jegyet venni. Így a granadai tömegközlekedéssel kell egy bizonyos Comedores Universitarios megállóig eljutnom, ami viszont nem teljesen egyenlő az Egyetem épületével… angolul persze nem beszél senki, a taxisok sem, nem könnyítik meg a dolgom, és mindenki más buszról beszél. A térkép sem világos a megállóban, teljesen össze vagyok zavarodva. Végül találomra felszállok az egyik buszra, és a sofőr azt mondja, hogy ő közel tesz le ahhoz a megállóhoz. Igaza lesz, kicsit kell előre gyalog olni, nincs messze. A buszmegálló utcájának egyik oldalát park határolja (Fuente Nueva), a másikat egy sportpálya, valószínűleg az egyetem egy részéhez tartozik. A rozzant lépcsőnél szétesett, füvet szívó fiatalok gyűlnek össze: ők lennének az egyetemisták? Két srácot megkérdezek Sierra Elviráról, azok egy idős házaspárhoz irányítanak. Ők pedig felvilágosítanak, hogy a buszok összevissza járnak, és sosem lehet tudni. Na fasza. Ami Santa Fe felé megy, az egész közel tenne le. Aztán begördül a Pinos Puente feliratos busz, az öregek bőszen integetnek, hogy ezaz,ezaz, ami neked jó! A buszsofőr mogorva, esik az eső, és nagyon kell wc-znem. Ködbe borult hatalmas hegyeket látok a párás ablakból. Szerencsére az út rövid, alig több, mint 20-25 perc. A sofőr szól, hogy hol szálljak le, ez végül rendes tőle. A címet nem kell keresni, mert a megállóban már szinte látom a fehér kerítést, és rajta a feliratot: Fundación Escuela de Solidaridad. Megérkeztem. 

Az éjszakai buszút egyik lényege nézetem szerint, hogy ha már éjszaka van, akkor az ember egy kicsit tudjon aludni. Tulajdonképpen nekem is sikerült, csak nem annyit, amennyit szerettem volna.  Borzalmas volt. Megálltunk Tarragonában, Valenciában, mindenütt, két óránként. Valahol 15 perce, valahol 45-re. Ezzel nem is lett volna baj, de a buszsofőr a BKV-re képzelte magát, vagy nem tudom. Minden helyen hangosan beleordított mikrofonba, elmondta, hol vagyunk, mi következik, felkapcsolta a lámpákat, hangosan vitatkozott a fel- és leszállókkal. Öreg, éjjel van, neked nem tűnt fel? Összenézek egy nővel, ő sem érti. Néha elfelejtem, mennyi időt állunk, egy cigi, vagy bolt, pisiszünet, aludjak, mi legyen. Ekkor fiatal lányoktól megkérdezem, ők kedvesen válaszolnak, de nem mindegy, hogy 15 vagy 50 perc, és néha összekeverik. Lassan megszokom az utastársaimat, találgatom a történeteiket, ahogy szoktam. Van egy nagyon fura, félhómlesz-kinézetű szemüveges figura, aki mindig konzultál a sofőrrel, és mindig leszáll dohányozni. Egy csinos lány, talán francia, még Barcelonában ő segít, hogy jó-e a busz, aztán azzal az úrral beszélget, aki még Barcelonában azt mondta, ez a busz nem jó. Egy nő először felháborodik, kiderül, hogy a jegyem nem az ablakmelletti. Aztán megbékél a helyzettel. Egy termetesebb házaspár mindkét tagja talál magának két széket, hogy elfeküdjön. Én naplót írok, zenét hallgatok, eszem, próbálok aludni. Követem az elől lévő kinagyított gps-en, hogy merre megyünk. Veszek egy csokit, kávét eszemben sincs inni. Végre hajnalodik, alig aludtam, köde borult külváros én a távol levő hegyek tetején már az Alhambrát keresem – megérkeztem Granadába. 

Szóval eldöntöttem, az utolsó előtti napon megnézem a várat, a Montjuicet, csak hogy el ne szalasszam, Jola tanácsolta is, hogy ne hagyjam ki. A metrójegyeimből már kevés volt, de szerencsére az ún. siklóra sem kellett külön jegyet venni, a 10 alkalmas érvényes volt. Felértem a hegyre, visszanéztem az alagútba. A túra előtt videót készítettem, melyben elmondtam az előző nap panaszait, jó magyar szokás szerint. Beszereztem fél euróért egy Montjuic térképet, majd a lanovka helyett gyalog indultam el. Már az első jardín, azaz kert lenyűgözött, csak úgy leültem volna órákig bámulni a növényeket vagy a tavat, vagy regényt írtam volna, fölöttem hasította az eget a lanovka, nyugalom volt, virágillat és kellemes, nyárias idő. De feljebb kell menni, a kilátás egyre szebb, lekapom néhányszor. Aztán fel is érek, a magányos pálmák egymás mellett aránytalannak tűnnek, fura esztétika, de tetszik. A katalán zászló lobog. Először még nem megyek fel a várhoz, hanem a hegyszéli sétányra térek át, felettem a várfal, alattam pedig a tenger és a kikötő. A rohadt kaktuszok szaga szétárad, a tengernek pedig nincs vége, újra el kell hinnem, hogy itt vagyok, Barcelonában, bizony. Körbesétálok a sétányon, fotózok, videózok, dokkot látok, ipari kikötőt, hatalmas hajókat. Körbejárom a várfalat, majd visszatérek, és erőt veszek magamon: felmegyek a várba. És kiderül, hogy nem is drága, főleg, ha még diákkedvezményt is adnak. Rengeteg mirador, azaz kilátási pont van, szinte minden bástyáról megnézem a tengert vagy a várost, összeszűkül a szemem, látom a Sagrada Familiát, a Katedrálist, a World Trade Centert, talán még a Kolombusz-szobrot is, meg a kikötőt. Próbálom kitalálni, merre lakom, de az nehéz, még a János hegyről sem szokott sikerülni. Lefotózkodom a katalán zászlóval meg a tengerrel, és felmegyek a vár legmagasabb pontjára. Itt is órákat eltöltenék, bámulok egy spanyol lányt, egy fecskét, a tengert, majszolok egy szendvicset, olvasgatom Andalúzia történetét (ahova majd menni fogok), körbejárom a kilátó mind a négy oldalát. Aztán lemegyek egy szinttel lejjebb és betérek a történeti múzeumba, itt francia lányokat bámulok meg, mosolygok rájuk, majd végigjárom a kiállítást, amely lényegében a katalán történelemről szól, a spanyol-katalán harcokról, a franciák támogatásáról. A vár mai formáját az 1700-as években nyerte el. Az agyam kezd belefáradni a sok adatba. Továbbindulok, megnézek néhány pálmafás-szökőkutas kertet, parkot, vicces fotókat látok (körtánc, bohóc…). Leérek a főútra, megnézem az uszodát, úsznék egyet a hegyen lévő medencében, de zárva van, aztán észreveszek egy gimnáziumot, de jó lehet suliba járni a Montjuicen, gondolom. Aztán a Miró-múzeum kertjében wifizem, Fetával, hogy találkozunk-e, megírom, hogy megnézem a kiállítást, ő odajön és együtt folytatjuk a városnézést. A pálmafák lombját bámulom, a fészkeket, hallom a ricsajt, és végre látom is a papagájokat!

A Miró-múzeumban persze dilemmázom, megnézzem-e, vagy mi legyen, töprengek a kis E.T. - szobor előtt. De aztán eszembe jut, hogy a Tapiest is megspóroltam, meg annyi mindent, Miró gyerekkorom kedvenc festője, a tárlaton pedig felnőttként is megismerkedhetnék művészetével. Kapok diákjegyet, pazar. Először kibámulok a tetőre, még jó, mert visszafele már nem jut időm kinézni sem. A tetőteraszon látom, hogy egy karcsú, villa alakú fejdíszes Miró-figura vigyáz Barcelonára.  Nagyon megragad a kép, azóta borítóképem is a Facebook-on. Tudtam, hogy lassan nézek általában kiállítást, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi terem lesz. Le is késem félórával a Fetás találkozót, és kicsit szégyellem is magam, hogy könnyelműen megírtam Fetának: másfél óra bőven elég egy múzeumra. Persze fotózni itt is tilos volt, de itt sem álltam meg, az egyik installációt lekaptam. Vasból kimunkált bárszékek voltak, az egyik a talpán, a másik fejjel lefelé fordítva. Rajtuk apró, non-figuratív szobrocskák. „Férfi és nő éjszaka”. Nagyot nevettem. Nagyon tetszett a székek és a szexualitás párhuzama. Aztán végigjártam a realitás talajától a szürrealista korszakig az össze termet, az egyik legmegfogóbb festmény, ha jól emlékszem, az 1968 Május címet viselte, idilli, tavaszi színek voltak leöntve, bepacsnizva fekete kriksz-krakszokkal. Sok képnél elképzeltem, hogy a figurák hogyan mozoghatnak, ha megelevednének.  Feta türelmesen megvárt, kiderült, ő is késett. Először az Olimpiai Stadiont mutatja meg, ami az 1994-es barcelonai olimpia óta üresen áll, és inkább turistalátványosság, vagy koncertek helyszíne. Modernsége, fehér, szögletes alakja megtetszik. A stadion mellett nagy tér terül el, fiatalok söröznek. Kérdezem, hogy esténként ez-e a fiatalok közösségi helye, de Feta mondja, hogy nem, az egész területet éjszakára lezárják. Bejárunk néhány kertet, lesétálunk néhány lépcsőn, meglessük a Pueblo Espanol házait, de nem sokat látunk belőle: Feta volt itt, valami salsa-parti alkalmából, akkor bevitték,  de amúgy a régi időkből megmaradt kis spanyol falu bejárása 8 euróba kerül. Vágyom bejárni, de végül azt mondom, ne. A Nemzeti Múzeuot nézzük meg, fenséges, olyannyira, hogy megkérem Fetát, fotózzon le. Kicsit a londoni St. Paul’s Cathedral jut róla eszembe, nem tudom, miért. Biztos a kupola. A múzeum elől kilátás nyílik a Placa de Espanyara, mozgólépcsők is levezetnek a dombtetőről, érdekes. Lent számomra csúnya oszlopok állítanak emléket a katalán polgároknak. Aztán következik a Font Magica, a szökőkút, melyből a vízsugár 50 méter magasra lövell. A Placa de Espanya terének két vörös tornyáról valamiért a szegedi dóm jut eszembe. Feta azt magyarázza, hogy a tér kilenc sávos. A tér másik oldalán rögtön szembetűnik az Arenas de Barcelóna, ami egykor bikaviadaloknak adott otthont, csakhogy ezeket betiltották Katalóniában, így ma egy bevásárlóközpontnak ad helyet. Fetával azt találgatjuk, hogy hogyan „emelték meg” az épületet, hogy alárakjanak még két szintet. Megtetszik a bevásárlóközpont, rögtön érzem, itt fogok enni, végtére is, otthon a Westendben sem csalódom általában. Nem megyünk lifttel 2 euróért a tetőre, a mozgólépcsőt választjuk. Fentről szép a kilátás a múzeumra és a két toronyra, valamint kitűnnek Giróna-negyed oktogonjai. Fetától búcsút veszek, és még egyszer megköszönök mindent. Étteremkeresés kezdődik, azért ez is eltart egy ideig, ahogy az eddigiek, de végül a Que Pasta! mellett döntök. A kiszolgáló kedves, kérésemre elmagyarázza, hogy mi az a Napolita tészta. Azt hiszi, lengyel vagyok, mondom, hogy magyar, de ezek szerint a kelet-európaiság lerí rólam. A tészta sörrel együtt is elfogadható árban van, finom is, csak kevés. Elmosolyodom a blokkra írt „Zolan” feliraton. Elbeszélgetek a sráccal, mondom, hogy utazom, Granada, workaway, satöbbi. Igazán szimpatikus. Látok még egy pékséget, ahol magyarul is fel van tüntetve: kenyér. Aztán gyalog haza, nem emlékszem már, veszek-e sört, vagy Jolának élménybeszámolót tartok, de rájövök: holnap van az utolsó nap itt, és még nem fürödtem a tengerben, de a Tibidabon sem voltam, meg a Mészáros tanár úr által annyira ajánlott Picasso-kiállításon sem voltam. Most, épp Rondából írom a naplót, és egész közel vagyok Malagához, amiről azóta tudom, Picasso szülővárosa, és természetesen ott is van Picasso-múzeum, amit biztosan meg fogok megnézni. Na de megnéztem-e a másikat Barcelonában? Fürödtem –e a tengerben? Voltam-e a Tibidabo hegyen? Kalandos volt-e a Granadába vezető út? Ettem-e a barcelonai Burger Kingben? Minderre a következő fejezetben választ kaphattok, maradjatok a La Adventurával!!! 

Reggel eldöntöttem (reggel – erős kifejezés, a spanyol időzavar miatt inkább délelőtt (duplazárójel, hogy az országban valójában egy órával később lenne, csak Franco a hitleri, azaz német időhöz ragaszkodott – aztán elfeledkeztek a visszaállításról, mindezt Feta mesélte, duplazárójel vége)) hogy iszom egy kávét egy szállásomhoz közeli kávézóban. Ez meg is történt, egész jó volt üldögélni a kiülős részen azon a téren (Giróna), amit már valamennyire, amennyire két nap után lehet, már magaménak éreztem. A tervem az volt, hogy megnézek egy két Gaudi házat, Feta egyik kedvenc utcájában, a Passaig de Gracián, majd a Jola által ajánlott fotókiállítást tekintem meg. Az utam az utcánkon, a Calle de Consell de Cent-en vezett végig. A sok oktogon alakú tér és sarokház elnyerte tetszésemet, egy kávézó nagyon szimpatikus volt, és bántam, hogy nem ott kávéztam. Így kezdődött a házak délelőttje, hiszen a lényeg most nem a történelem vagy a kikapcsolódás volt, hanem pusztán az esztétika. Egy idő után már nem is érdekeltek az okok, elég volt az, hogy látok. Így értem ki a Passaig de Graciára, ahol megcsodáltam a Casa Lleó Merrera szecessziós díszeit, a mozaikkirakásos utcai padokat, a Gaudi-tervezte habos sütemény-palotát, a Casa Battlót, és a tőle elütő riválist, a Casa Amatillert. Egy keresztutcába keveredte figyeltem fel az Antoni Tapíes-házra, ami egyben a művész életműkiállításának is helyet ad. Végül úgy döntöttem, egyelőre nem nézem meg. Szép lassan sétáltam le a Passaig de Gracián a Catalunyaig, közben bámulva és fényképezve az egekbe törő házakat. A térre megérkezve most nem a galambokat, hanem a teret behatároló épületeket figyeltem, és feltűnt, hogy még a közeli McDonalds is milyen díszes hely. A St. Pere utcán haladva is az épületek voltak meghatározóak, itt már tényleg nem kaptam elő az útikönyvet minden egyes alkalommal, hanem csak láttam. Így érkeztem el a katalán zenei központhoz, azaz a Palau de la Musíca Catalanahoz. Ami elsőre feltűnt az az épületet lezáró üvegfal volt, mely mögött lapult védetten a valódi épület, a kettő között egy magányos munkás renovált kötélen függve. A második pedig a Budapesti Fesztiválzenekar plakátja volt, akik márciusban fognak fellépni. A harmadik pedig már az, hogy akkor megnézem az épület bejáratát, elejét, így illeszkedett a díszes épületek sorába ez a katalán MÜPA is! Aztán végre be is megyek, és megpróbálom kideríteni, mennyibe kerül a látogatás, aztán kiderül, hogy csak idegenvezetéssel lehet bemenni, ami viszont drága. Így csupán a kávézóban teszek látogatást, igazán meginnék egy kávét, de végül csak körbejárok a díszes, boltíves helységben. Ezután a Rambla felé veszem az irányt újra, most jön a fotókiállítás a Palau de Virreinában. Egy barcelonai fotós újságíró, Ricard Garcia Vilanova a háború kezdetétől Szíriában volt. 2011-től 2015-ig készített fotói, videói rettentően megráztak. A torkom talán egy kislány rajzáról készült fotónál szorult össze a legjobban, melynek valami olyasmi volt a címe, hogy "élet a háború alatt” – ezt a rajzot a fotótilalom ellenére meg is örökítettem. A sokk után egy 1820 óta működő kedves cukrászda fakasztott mosolyra. Majd a következő nagy terv vette kezdetét: megnézni kedvenc focicsapatom, a Barcelona pályáját, a Camp Nou-t. Előtte azonban elhatározom, hogy eszem valamit a környéken – végtére is ez már külváros, nem lehet annyira drága. Ismét egyre éhesebb leszek, fogyó türelemmel keresek egy helyet, el is tévedek, az árak nem kedvezők, míg végül végre találok egy helyet ahol azt mondom, mindenképpen itt eszek. Sokan vannak, jó hangulatúnak tűnik, egy egyszerű, kicsit restire hajazó kifőzdének tűnik. A két pincér egy házaspárnak tűnik, 60-as mosolygós katalánok. Angolul nem beszélnek, az étlapon is csak spanyolul tájékozódhatok, az útikönyvemben lévő kis szótár segít, de nem sokat. Mindenesetre a sör jó, és jár hozzá csipsz, na meg előételnek bagett és olívaolaj. Lelkes vagyok, és húst rendelek, igaz, nem sikerült megérteni, pontosan mit, de húst, na, ez a lényeg. Rántott hús volt, egyszerű, kicsit elégetett, kicsit rágós rántott hús. Jó, ne ragozzuk, rossz volt. Aztán a pincér kevesebbet számolt, elégedett is lettem volna, de aztán rájött és követelte az euróit. Természetesen kifizettem, de úgy jöttem ki a helyről mint egy megalázott és csalódott turista, aki nem ért semmit a körülötte levő világból, mert nem beszéli a nyelvet. Akkor éreztem ezt először nagyon, később többször előjött az érzés, és most már, november 2-án, amikor gépelem, valahogy együtt tudok vele élni, valahogy, ha nem értem is, megértem. Nem utolsósorban azért egy hónap óta (baszki, egy hónap!) fejlődött a spanyolom. Egy kis eltévedés után végre a Camp Nou felé sétáltam, a kívülről csúnya, fehér betonépület fala tele volt Barca-címerekkel, aztán jöttek a poszterek, Neymar, Messi, mosógépreklám és minden. A belépő ide is drága volt, így ismét bosszankodtam, majd megcsodáltam a fanshopot, ahol persze nem vettem semmit. A nyugati világ egyszerre lenyűgöző és elborzasztó képe volt előttem – minden a pénzről szólt, de ha ezt le tudtam nyelni, akkor volt benne valami mágikus, valami kultuszszerű. Bábok, wc-illatosító, toll, korsó, bögre, fű a futballpályáról – mind-mind a Barcelona színeiben. A rajongás színes árucikkei sodortak magukkal, de végül semmit se vettem. Elegem volt a napból, legfőképpen azért, mert úgy éreztem, hogy normális meleg ételt még nem ettem. Így fogalmazódott meg bennem, hogy most hazamegyek, veszek a Mercadonában olívát, paradicsomszószt és tésztát, és egyszerűen főzök magamnak. A Mercadonában való vásárolgatás jól esett, összefutott a szájamban a nyál, tudtam, hogy hazaérek, rögtön felteszem a vizet és enni fogok, majd megnézem a Magyar-Feröer-szk. EB selejtezőt. Vettem sört is. Otthon, megismertem Jola szobatársát, egy francia lányt, akinek az angolját egyszerűen nem értettem az akcentusa miatt, bármennyire is koncentráltam. A tészta vize a villanysütőn csak nem akart felforrni, előre fel kellett volna forralni a vízforralóban, a lányok ezt mondták, közben meséltem nekik, de frusztált lettem, a konyha kicsi volt és ők is ettek és főztek, végre elkészült a tészta, finom volt, belapátoltam és bevonultam a szobába meccset nézni. Böde duplázott, a sör elfogyott, és döntést is hoztam: holnap nem a tengerpartot, és nem a Tibidabo hegyet nézem meg, hanem Barcelóna várkastélyát, a Montjuicet.

Nos, október 28, szerda van. Bele kéne húznom. Szóval megpróbálom summásítani, ha van ilyen szó. A Fetával való találkozásnál tartottam. Most amúgy már több, mint két hete Sierra Elvirában vagyok. Épp most pedig Atarféban, a Granada felé eső legközelebbi faluban. Magos olívabogyóról marcangolom le a húsát, és Alhambra sört kortyolok. Eljöttem a helyről biciklivel, most jó egy kicsit kiszakadni. Szóval Barcelona, igen, október 7.

Feta úgy kezdi, mint egy profi idegenvezető. Megkérdezi, miket tudok Katalóniáról, és persze mondom, hogy függetlenedni akarnak, ezt mindenki tudja. Feta továbbfűzi és mesélni kezd a politikáról, meg hogy még így is csak 40 százalék voksolt a függetlenség mellett, viszont rengetegen elmentek szavazni, és ezzel az aránnyal nyert a Függetlenségi Párt. Feta viszont azon a véleményen van, hogy az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja, az emberek csak a balhé miatt mennek ki a tüntetésekre, és ha spanyol nemzeti ünnep van, akkor azt ünneplik. Az egész függetlenségi harc reménytelen, mert még így is kevesen vannak. Aztán a Franco által elszenvedett diktatúrára térünk át, sok épületet lerombolt, és újra kellett építeni. Az Arc de Triumf, a franciák által adományozott diadalív lenyűgöz, aztán jön a pálmasor, egy feka füvet kér vagy árul, de ez itt természetes. A sétány végében rajzolt térkép a talpunk alatt, Feta magyaráz, de én még nem tudok semmit, egy napja vagyok itt. Továbbmegyünk a Citadella Parkba, itt van a Katalán parlament. Megcsodáljuk, bemenni nem lehet, rendőrök őrzik. Aztán a szoborcsoport a szökőkúttal, a tervezők között ott a fiatal, egyetemista Gaudi. Most dél felé vesszük az irányt, jön a „kereskedelmi negyed”, a World Trade Center barcelonai illúziórombolásával, a Bálna humorával, a villamossín közti zölddel, és a tengerparttal. Telik az idő, ez már Barcelonita, itt ugye már jártam. A tengerhez érve lábunkat belógatjuk majd beszélgetünk Feta filmes munkáiról, az egyetemről és a VMG-ről is, miről másról. Feta kedvenc helyén eszem egy csirkés szendvicset, amiben olívabogyó is van,  isteni.

 Aztán Kolombusz-szobor, majd gyors döntés: habár sötétedik és borús az ég, de látogassuk meg a Park Güell-t. Hosszabb metrózás, közben Feta kifejti, hogy nem érti a barcelonai feliratokat, amelyek nagypn random módon működnek: spanyolul , katalánul és angolul is van kiírás, de hogy mi a fontossági sorrend, az már részletkérdés, van, hogy csak katalánul, van, hogy csak spanyolul, de előfordul, hogy mindkét nyelven kiírnak valamit.

Leszállunk a dombtetőn, esik az eső, de a vöröstéglás negyed azonnal megtetszik. Feta lakna itt, és én is, de mondja, hogy ezen a környéken az apartmanok mind ki vannak adva. Aztán egy szabadtéri mozgólépcsőn utazunk egyre feljebb. Megérkezünk a parkba, ami gyönyörű lenne, illetve az is, csak zuhog az eső és hideg és sötét van, fényképezni pl. esélytelen. Nem baj, látom Gaudi házát, a főkaput, a cukormázas épületeit, melyeket annyira szeretek. Lecsorgunk a hegyről gyalog azesőben, a Girona negyedbe érünk, nagy a nyüzsgés, Feta mesél a spanyol nyelvről, vicces pl. hogy a szókezdő ’s’ elé mindig magánhangzót tesznek – Pókember= espiderman – de ez ’csalás’, hiszen ha szóbelsőben ki tudják mondani az sp-t, akkor szó elején miért nem? Na igen.

Aztán búcsú, és nekem még 20 perc séta, de persze még betérek egy bárba inni egy Estrellát. Habár eredetileg az újonnal felfedezett Moritz nevű sört akarom inni (vajon miért). De az nincs. A sörhöz viszont jár chips, és a plafon tükörből van, ami nagyon megtetszik, de a sötétség miatt nem sikerül jó fotót csinálni. A hely amúgy üres, de most jólesik ez az üresség, a pincér srác jófej, de az Espagnol meccset nem tudja beállítani. Chaplin-film megy a kivetítőn. Aztán észrevszem, hogy azért, mert a hely neve New York café vagy valami ilyesmi, a falakon amerikai filmes fotókkal. Elindulok haza, de már nem emlékszem, mit csinálok, talán Jolának tartok élménybeszámolót, de az lehet, hogy reggel volt.